Helyszín: A hegy gyomrában, Erdély
Időpont: Az Úr 1211. évének május havának 22. napján, éjjel 0:41
A barlang mélye mindannyiójukat elrejtette. Ő úgy ült ott hadnagyai között, mint egy földre szállt isten. Azok félelemmel vegyes tisztelettel lesték minden mozdulatát és szavát, de ő csendben maradt. Hónapokkal ezelőtt érkezett ide, s azóta nem hagyta el ezt a barlangot. Éjszakáról éjszakára hadnagyai egy-egy áldozattal kedveskedtek neki, s ezek az áldozatok vérüket és testüket adták azért, hogy ő élhessen.
A mai áldozatát Vlad hozta, akit hadnagyai közül az egyik legrátermettebbnek tartott. Vlad erős testalkatú harcos volt, ereiben pedig az atyjától örökölt Tzimisce vér forrt. Oldalán vértől szennyes kardja lógott, amely számos keresztény végzetét hozta már el. Intésére Vlad közelebb lépett, s durván maga elé tolta megkötözött foglyát.
Az áldozat díszes ruhát viselt, s a fején éktelenkedő zúzott sebet leszámítva semmilyen más ismertetőjeggyel nem rendelkezett. Talán valamelyik falu bírája lehetett, de ott és akkor ez már nem számított. Képtelen volt bármilyen ellenállást kifejteni, s látszott rajta, hogy nem is igazán van tisztában azzal, hogy mi is történik vele.
- Jöjj. - szólította meg az áldozatot, s szavára hadnagyai is összerezzentek.
A megkötözött férfi egyik lábát a másik után rakva indult el lassan felé. Ő elővette övéből a tőrt, melyen még ott éktelenkedett az előző éjszakán elvett vér néhány cseppje. Egyetlen apró vágással szabadította meg a férfi kezeit a csuklójánál megcsomózott kötéltől, majd a földre fektette, akár egy rongybabát. Először áldozata szemein, majd pedig a száján húzta végig a kezeit, s előbb szemhélyai, aztán az ajkai úgy forrtak össze, mint a beteljesülésükre vágyó szeretők. Mert neki többé sem látni, sem pedig szólnia nem kell.
Tőrét használva áldozata nyakán egy jó ujjnyi bemetszést ejtett. A férfi, - mint aki rossz álomból ébred - hangosan zihálni kezdett, teste megfeszült és állkapcsát mozgatva próbált sikoltani, de hiába. Vére rohamosan szökni kezdett a mély sebből. A levegőt betöltötte a friss vér mámorító illata, ő pedig hadnagyaira nézett először. A gyenge jelleműeknek semmi keresnivalójuk nem volt itt, de halott szívének örömöt okozott, amit látott: hadnagyai a rituálé hatása alatt voltak és semmi jelét nem mutatták annak, hogy az ő helyére pályáznának.
Csak ezután tapasztotta száját áldozata nyakára, hogy a sebből kiáramló nedűt nyelvével felfogja. A hosszú évek alatt megtanulta már, hogyan uralkodjon a belsejét marcangoló fenevadon, így könnyen legyűrte a késztetést, hogy szemét becsukva adja át magát a mámornak.
Alig néhány korty vért ivott csak. Szájáról lenyalta a vért, majd sietve munkához látott, hiszen még azelőtt végeznie kell, hogy áldozatának utolsót dobban a szíve. Kezét a férfi homlokára tette, s a homlokcsont úgy olvadt meg ujjai mentén, mint a napra kitett vaj. Áldozata emlékei hullámokban ostromolták elméjét, s minden erejére szüksége volt, hogy kiszürje a lényeges információkat. Látott egy falakkal körülvett várost, a német lovagrend fanatikusan küzdő lovagjait, s az árulás semmivel össze nem téveszthető apró szirmait. S mire a rituálé véget ért - áldozata pedig elcsendesedett - arcára diadalittas mosoly ült ki. Egy mosoly, melytől hadnagyai csak még félelmetesebbnek és hatalmasabbnak látták...