Alberic leporolja magáról az álnok homokszemeket, melyek kéretlenül férkőztek be a ruhája alá. A homokszemek - mint a gonosz gondolatok - néhol fel is sértették a felszínét. S míg a szemek leperegnek, ő is elvész egy pillanatra a múltban. Bárcsak a gondolatokat és emlékeket is olyan könnyen lerázhatná magáról, mint ezeket a homokszemeket! De nem...
Tekintetét a tábortüzek felé fordítja, majd felszerelésére. Járőrözni küldték. Először a sátorféleséget nézi meg, ha ez az ő sátra, akkor összepakolja, majd sietve ellenőrzi, hogy mindene meg van e, s csak ezt követően indul meg a tüzek és az épületek irányába. Halántékát dörzsölve próbál visszaemlékezni az elmúlt órák eseményeire, ezzek kényszerítve magát arra, hogy ne a múlt képei gyötörjék. Lába monoton módon tapossa a homokot, s a sivatag ebben a pillanatban kegyes hozzá. A szél nem hoz kegyelemért esedező sikolyokat. Épp ellenkezőleg. Kellemesen simogatja arcát, a makacsul megtelepedő homokszemektől is segít megszabadulni.
Szeme más embereket kutat, az egyedüllét gondolata megrémíti. Soha életében nem volt egyedül. Francia honban szerény körülmények között élt a családjával, az egyetlen hálószobában alvás örökre láthatatlan szállal kötötte őket. Az otthon gondolata újult erővel ruházza fel. Vagyonnal tér haza, a családjának soha többé nem kell majd nélkülöznie!