Vanina
Mióta Sÿtisben élek, hozzászoktam ahhoz, hogy javarészt gesztusokból értsem meg a helyieket. Mivel arcra ritkán nézek, marad a hangszín, a kézmozdulatok, a testtartás.
Amíg a nyelvtudásom ilyen gyönge, rá vagyok utalva. Arra sem számíthatok, tekintettel lesznek rám, és lefordítják mondandójuk lényegét, vagy olyan nyelven szólnak hozzám, amit meg is értek. Uraktól ilyen elbánást el se várok, ők egy külön faj, a velem egy rangon lévők meg kedvüktől függően segítenek ki. Vagy nem, mert páran jó viccnek tartják az idegen ajkúak ügyetlenkedését
Erre az a válaszom, válogat a hallásom. Sokszor hallom, duruzsolnak sÿtisiül, de oda se figyelek. Azaz úgy teszek, mint aki érti, közben meg nem. Pláne akkor, amikor nem közvetlenül hozzám beszélnek, hanem csak fecsegnek mellettem mások. Amúgy se érteném őket, főleg, ha úr intéz szózatot az alsóbb rangúakhoz. Ha az anyanyelvemen tenné is nagyon figyelnem kéne, kihámozzam a lényeget a tirádából. Mi a fenének kell bonyolultan fogalmazni?! Az csak arra való, elrejtse a gondolatokat és kétségek között tartsa a hallgatóságot: na, most vajon mit is akart ezzel? Kiváló eszköz a nagyzoláshoz.
Szépen megeszem a ragut, elrágcsálom a cipótányért is. A nadort már kiszemeltem. Tőle értelmesebb nyelvezettel megtudhatom, hova készülnek, ő jobban megbecsülheti, ahhoz mit kell vennem útra való étel tekintetében.
A család feje meghagyta, mi a szándéka velem a levél kézbesítésén kívül. Akár beleírta azt a levelébe, akár nem, ahhoz tartom magam, amit Ő mondott. Legfeljebb rám hárul, hogy közöljem a fiával - abrínul, az ég óvjon a sÿtisi nyökögéstől! -, maradok.
Az urak végeztek az üzenet tanulmányozásával és nagyon megindulnak az udvar felé. Rám egy pillantást se vesztegetnek. Tehát a családfő nemes egyszerűséggel nem írt rólam. Sóhaj.
Indulunk is? Kézfejem külső részével sebtiben megtörlöm a szám, a fogadóshoz hajolok:
-
Pénz, mennyi? - és kiteszem az ételért meg a ló ellátásáért járó fizetséget.
Nincs időm a nadorral beszélni, követem az urakat. Ugyan nem szóltak nekem, de így teszek. Nem ez lenne az első eset, hogy a magasabb rangúak elvárják, anélkül tudjam mit kell tennem, hogy ők azt megmondanák. Csak úgy ki kéne találnom, ráéreznem! Ezt az ökörséget, már megbocsásson az ég! Mi vagyok én, gondolatolvasó?! Néma gyereknek anyja se érti a szavát! Szeretem, ha egyértelmű parancsokat kapok: menj oda, gyere ide, tedd azt, hozd ezt! Ez a beszéd.
Elégedetlenségem nem soká tart. Az úr okkal küldött, talán védelemre szorul a fia, akkor pedig kötelességem követnem, hacsak kifejezetten meg nem tiltja. Ilyen nem történt...
Lovamat - khm, a ház lovát... - már elvezették. Helyes. Figyelmem elterelődik arra, amerre a fiúé.
Karba teszem kezeimet, ilyet se látni minden nap. Légiós kerget egy félkegyelműt. A dilinyós lelöki a kút kávájára tett deszkákat, s a kútból sikoly jön. Erre már éberebb leszek.
Valaki van a kútban? Akkor mért nem szedik ki, ahelyett, hogy bedeszkázzák?! Felhagyok azon elhatározásommal, tisztes távolságból nézem végig, mi lesz ennek a vége, óvatosan közelebb megyek, de nem annyira közel, mint a két úr.
Kérdések tolulnak az ajkamra, de azokat nem tehetem fel. Nekem megérkezésemkor azzal kezdték Sÿtisben, csak úgy közvetlen kérdést intézni úrhoz tilos. Talán ha engedélyt ad rá, szabad, de illetlenség faggatni őket.
Kérdéseim torkomra forrnak, a Légiós bravúros ugrást hajt végre és úgy egyensúlyozik át a pallókon, mint egy táncos. Van vér a pucájában!
Lerendezi a kerge tagot, lemászik. Egyértelmű, hogy nem hozzám intézi szavait, hanem az előttem álló két uraságnak. Én Zevran úr mögött állok pár lépéssel, karba font kézzel.
<Öregem, úgy érzem magam, mint egy testőr...>
Gyanakodva nézem a kutat. Abban igen is van valaki. Hallottam.
Szerző: Tiwanlil