Nerine 'Inina' Katsouranis

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Ebédidő után



Dimitiros, mint a legtöbb férfi kicsit anyátlannak tűnik a könnyeidet látva, főleg mikor ily soknak engedtél megszületni, így a maga módján próbálna nyugtatni, gátat szabni a további áradatnak. Azonban azt is látod az arcán, hogy te mondtál valamit, ő meg próbálja értelmezni mit is akartál. A bizalom még ott van a szemében, ahogy a törődés és barátság fényei is visszatükröződnek… vagy csak magadat látnád? Végül válaszolt… megköszönöd, bár elég sután hathat, mégis úgy tűnik, hogy elmozdultál a holtpontról.

Dimitrios /Görög/ Igen, néhány név? Milyenek? – kérdezi, érdeklődik, látod őszinte, de az aggodalma is az – Semmi baj, ne aggódj! Minden rendben lesz! – nyugtatna meg, bár jelen helyzetben egy picit mintha bizonytalanabbul hangozna mint máskor

[Kyra]

Fejem még mindig a keresztbe font karjaimon pihen. Próbálom magam összeszedni... Pár mély levegő, hátha a sírás elmúlik... Abba kell hagyni, nem méltó hozzám, vagy ki tudja, de nem szaladt eddig el sikítva és nem támadott rám sem.

* Eddig talán egész jól vette, nem tudom. Próbálja ő is felfogni. De most őrültnek néz és azért aggódik, vagy azért mert nem érti a dolgot, vagy akármi. Jesszus... meg kéne neki mutatni magam talán teljes valómban... de mi van, ha akkor támad rám, mert csak addig bírja a dolgot? *

Lassan felnézek rá az asztal másik oldaláról és megtörlöm a szemeim majd az arcom. Sokat nem segít, de talán elejét veszem egy újabb sírásnak.

/Görög/ Nevek a múltból. Régies hangzásúak. Nem tudok kik ők, de valahogy az egyikkel tudtam telepatikusan beszélni, de valami arrogáns alak.  Csak nevek, de az hogy kik vagy mik voltak és honnan ismerem őket sajnos nem jutottak még eszembe.

*Nem tudom hol kezdjem. Az én balesetemmel, vagy Zach-vel*

/Görög/ Ezért is próbáltam kérdezgetni mit láttatok a balesetem éjszakáján. Próbáltam összetenni a dolgokat a fejemben. De most a viharban ugrott be nagyon sok minden, ahogy Zach megmentésére siettem. Ott a korlátnál kapaszkodva villantak be dolgok. De még mindig csak apróságok. Illetve… hogy is mondjam, valahogy tudtam uralni a vihart, el tudtam valahogy csendesíteni.

*Az alakváltásom vajon teljesen lesokkolná? Vagy akkor értene meg mindent? Vagy teljesen kikészíteném? *

/Görög/ És valahogy akaratlanul is alakot váltottam. Az árnyékom egy emberszerű alakot volt, hatalmas szárnyakkal. A kezeim úszóhártyásak, hosszú fekete körmökkel, magasabb is lettem, a bőröm opálként csillogott és hosszú fekete hajam lett.

*Na most vagy teljesen összezavartam, vagy végképp kiborítottam, vagy az első adandó alkalommal hívja rám a parti őrséget a mentőkkel.*

/Görög/ Ne haragudj… ez biztos nagyon sok így elsőre… Bocsánat… Én sem értem… az egészet, csak próbálok sodródni a dolgokkal, de kikészít, hogy bármi történik, csak 1000 kérdés jön fel.

El is hallgatok, bőven adtam neki feldolgozni valót. Meg se szólalok, meg se merek mozdulni. Várok… a kezem új hagyom, mint1 véletlen az asztalon, hogy megfoghassa, ha akarja. Jól esne, de én most nem merek felé nyúlni… szinte levegőt venni sem.

*Elmondtam kb mindent… ami fontos lehet… kivéve a másik szárnyas alakot… De azt majd, ha ezt megértette, vagy legalábbis elfogadta. *

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Ebédidő után



Igen nehezen találsz vissza, sőt, nem is sikerül teljesen meglelni a korábbi egyensúlyt. A hullámok összecsaptak és nem akarnak engedni, visszanyomnak újra és újra a felszín alá. Akárcsak a takaród, mely korábban csápos szörnyként tartott fogságban igencsak rád hozva a frászt. Most ennél rosszabbnak tetszik amit érzel és tapasztalsz, igencsak ijesztően hat minden! Ugyanakkor van valami benned, valahol mélyen, ami erős, ami hatalmas és azt suttogja, hogy amit most érzel az nem te vagy. Az nem Inina, hanem csak egy ostoba és halott ember érzelmi visszhangjai.

Mikor újra Dimitriosra nézel, látod rajta, hogy nehezen kezeli a helyzetet – ami nem szokása. Most egy olyan dologgal néz szembe, amivel eddig sosem, ezt valahol érzed az Esszenciád mélyén, de hogy meddig képes ellenállni annak ami téged most megtört, az még válaszra vár. Míg hezitálsz, hogy mit kéne és mit nem addig leültetek és eléd tolt egy pohár vizet, amelyre lepillantva láthatod önmagad, illetve Nerine arcát, kissé megviselten. S bár még mindig szépségesek a vonásai, az érzelmi vihar kezd nyomot hagyni rajta.

Megtörölted az arcod s szemed aztán válaszolsz, de te magad is tudod, hogy ezek nem igazi válaszok. Látod is rajta, hogy nem tudja hova tenni ezt a „nesze semmi fogd meg jól”-t, de nem is kérdezi meg ismét. Megértés szikrája ragyog a tekintetében, de lángra lobbanni nem képes. Fogalmas sincs mit akarsz és amit mondasz, láthatóan annak sincs több értelme számára. Nem nevez őrültnek vagy rohan az orvosért – főleg mert nincs is a hajón – hanem felkel és amíg te a „hol kezdjem”en töröd a fejed, addig ő tölt mindenkinek egy erősebbet, mint a tiszta ivóvíz.

Iszik is.

Dimitrios /Görög/ Vihart, olyat, amit eddig még nem. S kölyökkorom óta járom a tengereket! – szóval tényleg pokoli idő lehetett – S amikor eltűntél, akkor úgy éreztem, hogy a vihar a legkisebb gondom – egy pillanatra mindenképp így lehetett – de aztán visszajutottál, a hullámok átcsaptak a fedélzeten és ott voltál, remegve-kapaszkodva. – hallgat el, hiszen amiket mondasz azok képtelenségek, nem is igazán tudja hova tenni – Nos… hát, lehet, hogy… nem kéne ezt a többieknek mondanod. – nem tudni, hogyan fogadná a legénység, mikor ő maga is bár nem néz eszelősnek, de nem is érti – Szóval… nem Nerine vagy? – kérdezi, mert az említett ember ilyesmire biztos nem képes – Akkor ki is? – kérdezi újra, lehet nem utoljára.

Megissza az erőset és tölt még, de a kezedet nem fogja meg. Helyette a poharat, amibe harmadszor is tölt, majd végül felnéz, de nem tudja, hogy mit is akar, hogyan is szeretné elmondani, amit magam sem tud megmagyarázni. Néz téged, és szinte érzed, hogy megpróbál a felszín alá látni, ahogy a jéghegynek is csak a csúcsa látszik, ahogy a tenger is csak a hullámok alatt hatalmas igazán. Ugyanakkor csak egy ember, bárhogy is próbálkozik nem képes arra, amire egy Lammasu. Ugyanakkor sokkal többre lenne képes, ha… nem tudod mikor, de úgy érzed sokkal többre.

Dimitrios /Görög/ Lemegyünk a professzorhoz, aztán… meglátjuk, hogyan tovább.

Távozni készül.
Az üveggel.

[Kyra]

Nehezen uralkodok az érzelmeimen és a síráson. Ez fura kettős érzést kelt bennem. Az egyik, hogy teljesen természetes, hogy sírok, hiszen ez egy nehéz és stresszes beszélgetés, és a sok feszültség egyszerűen kitört és utat talált. A másik, hogy ez nem én vagyok, ez nem Inina, hanem Nerine érzelmei és hozzám nem méltó.
Kapok egy pohár vizet. Belekortyolok miután megtöröltem az arcom, de nem sokat segít. Látom Dimitrios zavartságát, hogy ez sok neki. Inkább valami erősebbet hoz, tölt magának és nekem is. Én nem iszom bele, most jobb a tiszta fej, de ő lehúz hármat is. Figyelmesen megvárom, míg megkeresi a szavakat.

* Asszem kiakasztottam Nerine halálával és az egésszel. De nem tudom, mi járhat a buksijában. Vajon tudok gondolatokat is olvasni? *

Mesél a pokoli viharról amiben Nerine eltűnt majd visszakerült a hajóra. Lehet ez a vihar is ilyenné fajult volna, de én megállítottam?

/Görög/ Ne haragudj, kérlek. Nem akartalak így lesokkolni. Inina vagyok. Napok óta fogalmazom magamban, hogy mondhatnám el, de sehogy nem hangzott jól. Nem hiszem, hogy a Professzor bármit tud erre mondani, de a levélről úgy érzem, hogy egy ősi nyelven íródott, de nem tudom elolvasni. Segítene, ha megmutatnám magam, a valódi énem?

*Kezébe adom a lehetőséget, én nem döntök helyette, neki kell éreznie, mikor lesz rám kíváncsi. *

Távozni készül… Én is felállok. Érzem, hogy a könnyek újra gyűlni kezdenek, de nem merem feltartóztatni, hacsak nem akar látni a valódi valómban, de ha menni készül nem állok az útjába.

/Görög/ Kérlek…- magam se tudom mit mondhatnék még – adj egy esélyt…. Kérdezz bármit, ha tudok válaszolok.

Hagyom távozni, meg kell emésztenie a dolgokat. El sem tudom képzelni, mit érezhet most belül…

* Rettenetes látni, hogy összetörtem… Itt van neki Nerine félig, de még sem… szeretnék a Nerine-je maradni, de így már ez nem lehetséges. Egy dolog biztos lett, nem ő a fekete szárnyas alak… *

Miután távozott visszaülök a helyemre és engedek a sírásnak. Pár perc múlva mikor már abba tudom hagyni, megmosom az arcom a mosogatónál és elindulok fel a fedélzetre. Felmegyek legfelülre és leülök az egyik fotelbe és csak a tengert nézem, miközben próbálok semmire sem gondolni, csak a tengerre és a hullámokra. Talán ezt hívják meditálásnak, vagy nem tudom, de meg kell nyugodnom, mert ez a sírás nem vezet sehova. Dimitrios kezében a döntés, a válasz joga. Többet nem tehetek. Úgy érzem, a szívem szakad meg attól, hogy ezt elmondtam neki, de hazudni sem bírtam neki tovább.

*Elég! NE gondolj semmire, csak a hullámok, csak a tenger és a messzeség…*

Nem tudom, mennyi idő telhet el így.

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Ebédidő után



A vihar kitörni készül és a középpontjában Inina áll. Uralkodni próbál azon, amin nem lehet, s amikor mégis elnyomja, akkor a vihar előtti csend telepszik rá,  úgy, hogy a könnyei elfogytak. Szipogás sincs, csak a tény, hogy te nem Nerine vagy. Soha nem is lehetsz, s ez minden múló perccel egyre inkább tudatosul benned. Nem vagy ember sem, ezért nem is igazán tudod felfogni mindazt ami most épp benned és körülötted zajlik, ugyanakkor mégis. De ez nem te vagy, hanem egy emberi lenyomat, emlékek és tapasztalat, olyan, amit te sosem éltél át.

Inina vagy, a Viharok Úrnője, nem holmi síró-picsogó kislány! A feszültség belőled fakad, villámokként csap le ellenségeidre, nem vagy te áldozat, főleg nem a saját erődé! A víz jólesik, bár ez édes, neked pedig azelőtt nem kellett ilyenekkel foglalkoznod. Enni vagy inni, aludni? Soha nem volt ilyen, csak ezzel a gyarló emberi testtel jött mindez, Nerine-el. Vele, aki sok mindent hagyott rád örökül, köztük ezt a férfit, aki most eléggé bambán néz rád, próbálja megemészteni mindazt, amit mondtál, s te nem kímélted, mondtad, ami csak eszedbe jutott.

Dimitiros /Görög/ Hm. – ennyire futja

S nem, nem tudsz gondolatot olvasni, de nem kizárt, hogy olyan vihart akadályoztál meg, ami könnyen igazi veszéllyé válhatott volna. Megtehetted, ahogyan azt is, hogy magad idézed meg azokat az erőket, amik képesek lettek volna olyan viharrá válni, ami darabokra szaggat mindent, ami épp benne volt. Mit akartál és mi lett, az most külön áramlatokon jár, de a többi szóáradatra sem érkezik több válasz mint korábban. Legyen az a levél, a professzor vagy esetleg a valódi éned említése.

Dimitiros /Görög/ Hm? – mi az egyáltalán, hogy Igaz Alak

Végül úgy tűnik elérte s nem kizárt, talán picit meg is haladta őt mindaz, amit egy az egyben rázúdítottál. Láthatóan csak rajtad áll, hogy megmutatod ki is vagy igazán, vagy pedig továbbra is elbújsz Nerine álarca mögött. Megmutatod e azt, amiről, ha nagyon őszintén nézzük, napok óta hazudsz vagy pedig tovább rejtőzöl a mélységben. Láthatóan ez a férfi még azt sem érti pontosan, hogy mi vagy, ha nem az az ember, akit ő a kapitányának hív(ott). Ha elengeded, távozik, ha marasztalod és cselekszel akkor sikerrel jársz.

Nincsenek kérdések, nincs semmi csak annyi, hogy akkor most mi van? Lehet fel sem fogta, hogy hozzászóltál, biztattad valamire, amiről nem tudja meg kéne vagy nem kéne tennie. Persze odaléphetnél, engedhetnél a viharnak és jól megrázhatnád, hogy döntsön, hogy nyögjön ki végre valamit, de csak te tudhatod, hogy így teszel e, avagy ez az egész helyzet egyelőre megoldatlan marad. Itt és most, nincs senki, senki más a legénységből vagy a fajtádból-népedből, sem hangok a fejedben, csak te és a döntés amit meg kell hoznod…

[Kyra]

Menni készül és csak hümmögni tud. Belül próbálom uralni a bennem tomboló vihart, de Nem sokat segít a tudat még, hogy nem lehet a Nerine-je. De hisz én több vagyok, de fáj őt így látni. A kérdésre, hogy megmutassam-e magam is csak egy hümmentés érkezik.

*Szerintem fel se fogja, mit mondok. Hiába adtam a kezébe a döntést, nem tudja értelmezni a dolgot. Sokkoljam le teljesen, vagy most ezt várjam meg leülepedni, és ha úgy érzi, akkor kérdezzen? Nem kellene tovább bujkálni előtte, ha már így színt vallottam, de félek, hogy ha most megmutatom magam az túl sok lesz neki. *

Nézem egy kicsit, ahogy látom, hogy kattog az agya a sok „fecsegésemre”.

*Túl sok mindent mondtam, de az alapot se fogta fel. Lehet ott van még elakadva hogy Nerine meghalt… nyakon öntöttem egy vödör jeges vízzel és lesokkoltam… Adjam meg az utolsó lökést a dolognak? Megutáljon teljesen? De ez miért is érdekel valójában? Hiszen én nem Nerine vagyok, az érzések csak miatta kavarognak itt a fejemben, az éhség és minden mást is csak ennek a testnek köszönhetem. *

Döntök helyette és nem bujkálok tovább.

*Inina vagyok, a Viharok Úrnője! Nem bujkálok előtte többet!*

/Görög/ Kérlek, ne ijedj meg. Sosem tudnálak bántani. Ugyan azt érzem feléd/felétek, mint Nerine és tudom, hogy neki mindennél fontosabbak vagytok. Ez a lépés részemről is nagy lépés, hiszen ezzel teljesen megnyílok előtted.

Lassan kihúzom magam és engedem, hogy a valódi alakomban láthasson az a férfi, akivel most tudattam, hogy a kapitánya halott. Remélem, megérti így a dolgok egy részét, és talán könnyebben emészti meg azt, hogy nem akarok tovább hazudni. Semmi fenyegetőt nem teszek, lassan mozgok és kérdő, kérlelően próbálok ránézni.

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Kora délután



Nem valószínű, hogy Dimitrios – aki bár nyitott a Legendákra – el tudja fogadni egy embertársa halálát. A legrosszabb talán mind-közül az lehet, hogy hazudtál ennyi időn át. Nem fedted fel magad és hamis reménnyel kecsegtettél, hogy Nerine mégis túlélte, hogy leküzdötte azt a vihart, mely majdnem… ami elvette az életét. S mint ilyen, a férfinek fontos volt ez a nő, hiszen a tengeren csak egymásra számíthattak! S ez a bizalom, barátsággá fejlődött, talán több is lett volna, ha a Kapitányt nem ragadja el a vihar, az, amit te magad képviselsz.

Nem kizárt, hogy a megérzésed helyes, hogy elakadt a halálnál. Ha hallotta is amit mondtál, könnyedén lehet, hogy nem azzal van a gond, hogy felfogta e, hanem, hogy elhiheti e. Illetve talán még az is felbukkan a gondolatai között, hogy talán csak valami nagyon félresikerült tréfával próbálod ráhozni a frászt. Ami ebben az esetben teljesen sikerült! Aztán a lehetőség arra, hogy csak valami ostoba viccről van szó, hogy csak félreértés az egész, a remény, hogy Nerine még él, egy hatalmas és kíméletlen pofon képében igencsak fájdalmasan mutatja a valóságot, kinek neve:

Inina

Térdre-hulló férfi szemeit ekkor önti el a könny és érzed, ahogy a Lelkét megtépi a Valóság. Inina. Te. Érzed, ahogy kíméletlenül és kegyetlenül feltéped a múlt fátylát és szembesül azzal, hogy létezel. Léteztek és a világ egykor más volt. Nem tudod pontosan mit érezhet, de a felismerés ott lángol a tekintetében, ahogy a döbbenet és a fájdalom is. Legyőzötten tekint rád, a Viharok Úrnőjére, ki bár biztatta nem ijedjen meg, ez olyan, mint amikor lógva a magasból arra kérnek, hogy ne nézz le…

S míg te a bizalmad hangsúlyozod és megpróbálsz minden apróságot bevetni, hogy enyhítsd mindezt, rá kell döbbenj, hogy lehetetlen. S arra is, hogy ezt bizony a legénység többi része, ha megtudja… vagy amikor? Nem távozik most már senki, nem indulnak el, hanem térdelve-könnyezve néznek fel rád és látod, hogy nyeldekelnek, a szavakért küzdenek. Nehezen jönnek, s tudod, hogy egy olyan férfitől, aki ezelőtt soha nem hódolt be semminek és senkinek, most ki van szolgáltatva annak az eleven természeti erőnek, amit úgy hívnak:

Inina.

Ott állsz – ezúttal – teljes magasságodban talán akaratlanul is, de büszkén kihúzva magad. A bőröd úgy csillog akár az opál, hosszú sötét hajad pedig az óceánok mélyének zöldjében játszik. Ajkaid mikor megrándulnak, érzed, hogy fogaid bár cápáéra emlékeztetnek, még emberinek látszik. Apró, kék fénypamacsok táncolnak és kavarognak körülötted, miközben a testeden olykor apró elektromos ívek születnek és futnak végig a vállaidon, a karjaidat érintve… az úszóhártyás kezekig, melyen hosszú fekete körmök vannak, sőt sokkal inkább nevezhetőek karmoknak, mint bármi másnak. Sugárzik belőled a nyers erő és visszafojtott energia

A viharok vad szépsége.

[Kyra]

*Bűntudat, de miért is? Mert nem mondtam el neki azt, amiről én sem tudtam? Alig egy fél napja sem jöttem rá, hogy mi is vagyok és még ez is homályos, így ezt a bűntudat dolgot gyorsan el kell engedni. Bár nekem is fáj hogy így látom, hiszen nagyon szeretem Nerine miatt ezt a férfit. *

Nem merek felé nyúlni, megölelni, pedig olyan jól esne. Helyette inkább átváltozom, lesz ami lesz. Teljesen lesokkoltam. Zokogva hullik térdre, én meg csak nézem.

*Nem tudom, mit mondjak, vagy tegyek. Itt állok felette és nézem, ahogy küzd a szavakért, de nem találja őket. *

Lassan letérdelek elé, és tenyérrel felfelé a kezemet nyújtom neki, hogy lássa , nem akarom bántani.

* Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy könnyíthetnék a helyzeten. Én nem emlékszem arra, hogy ezt régen, hogy kezeltem. De asszem régen minden teljesen másképpen volt. Lehet vissza kellene lassan alakulni, vagy jobb ha még így maradok, hogy kérdezhessen? Nem tudom… *

Csendesen előtte térdelve várom, míg megtalálja a hangját. Nem tudom, mit kezdjek a szituval, így várok, hátha összeszedi magát.

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Kora délután



Számtalan érzés az újdonság erejével hat, most, hogy tudod nem ember vagy. Ugyanakkor annyira erős benned a lenyomat, hogy szinte sajátodként érzed, így ha nem gondolsz bele, nem is tűnt volna fel, nem a saját, de más áramlatok sodornak. Elsodródtál, de most a megfelelő irányban tett erőfeszítés most elérték a kívánt mélységeket. Sőt, annyira lemerészkedtél, hogy a fénytelenségben a te ragyogásod teljesen elvakította a férfit, akit megörököltél.

Hisz sötét pillanat ez. A halál és annak biztos tudatáé, miközben feltépik az ember lelkének mélyén rejtőző emlékeket, valósággá változtatva mindazt, amit eddig csak történetnek hittek. Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a tenger legendái mennyire lehetnek igazak, hogy egy ilyen ragadta el a szeretett kapitányt és hogy mi is várhat az egyszerű emberekre ezután. Mikor felé nyúlsz, ösztönösen húzódnak el, félve talán, de biztos, hogy tartva attól, amit a karmos-úszóhártyás kezek okozhatnak-adhatnak.

Azt veszed észre, hogy ha akarod ha nem, egy idő elveszted az Igaz Alakodat, visszakényszerülsz Nerine testébe, míg a távolból közeledő léptek és halk beszélgetés hangjainak foszlányai jutnak el hozzád, melyek pillanatról pillanatra hangosabbak és tisztán kivehetőbbek, ha most még nem is érted. Az egyik minden bizonnyal Kalisháé lesz, míg a másik, túl halk, hogy biztos legyél benne, de talán Ricky…

[Kyra]

Ez már nekem is kezd sok lenni. Ott térdelek előtte,ahogy lassan visszaváltozom és a kezem amit felé nyújtok is lassan Nerine keze lesz. Arcomon aggodalom, ahogy férfire nézek.

*Ezek az érzések, amik még tegnap természetesek, voltak, most meg olyan idegennek hatnak, ha belegondolok. De nem akarok, hiszen Nerine jó ember volt és, ha az ő életét szeretném itt élni részben, akkor nem hagyhatom elhalványulni. Szükségem lesz/ van rá, hogy értsem ezt a világot. *

Nézem a férfit, ahogy küzd az érzésekkel és a felismeréssel. Egy fél pillanatig még előtte térdelek és már az emberi kezemet mutatom felé. Nagyon halkan szólítom meg, mikor meghallom a lépteket.

- Dimitrios, kérlek, bíz bennem. Nem ezt akartam. Hagyok nekem időt. De erről kérlek… nagyon szépen kérlek, senkinek ne beszélj.

Lassan felállok a síró férfi mellől és kilesek a konyha ajtaján. Kilesek, majd kilépek a folyosóra és bezárom magam mögött az ajtaját.

* Nem tudom mi a jobb. Elterelni innen a többieket, vagy hagyni, hogy rátaláljanak. Nem tudom. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e… az egésszel kapcsolatban. *

Elbizonytalanodva indulok meg a hang irányába. Cél feljutni a fedélzetre a fenti fotelekhez, ahogy elsőre is terveztem. Ki kell szellőztetnem a fejem. De ha Megszólítanak, akkor beszélgetek velük, addig is Dimitrios-nak időt adva, hogy össze szedhesse magát.

* Összetörtem Dimitriost most… És nem tudom visszavonni vagy jóvá tenni. Nem tudom, mit gondol magában és nem tudom mi lesz ezután. Félek…. Jó velük lenni, családban érzem magam és félek, hogy ez a kellemes érzés amit Nerine-től örököltem elveszik. *

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Kora délután



A legegyszerűbb kérdés ami befurakodik a gondolataid közé, hogy élheted e Nerine életét vagy ennél nagyobb hazugság kevesebb létezik? Hiszen nem ő vagy és ezt most már Dimitrios is tudja és az sem kizárt, hogy Zach is tisztában van vele… tudat alatt. S mi lesz a többiekkel? Ricky aki érezhetően vonzódik hozzád, Kalisha aki bár újonc, de olyan lelkes, hogy szinte azonnal belopta magát mindenki szívébe.

Végül szavak peregnek le az ajkaidról, egy kérés is, majd kisietsz és beteszed magad mögött az ajtót. Nem látod ezután mi történik odabent, de nagyon elképzelni sem tudod, hiszen ilyesmi még nem történt veled. S míg a bizonytalanság marja a lényed, addig Ricky és Kalisha érkezik, mely beszélgetést most már ki is tudod venni, hallod őket:

Ricky /Angol/ … talán az segít, valóban! – bíztatóan
Kalisha /Angol/ Egy finom leves mindig ezt teszi! – határozott
Ricky /Angol/ Segítek elkészíteni! Megpucolom a zöldségeket! – ajánlkozik
Kalisha /Angol/ Nos, hmm… jó! Adjunk neki egy próbát! – mosolyoghat talán
Ricky /Angol/ Nem voltál valami meggyőző! – nevet fel
Kalisha /Angol/ Ne haragudj! – bocsánatkérő hangon

Aztán hamar odaérnek – te épp csak elindultál – de ha nagyon sietsz akkor csak két csodálkozó tekintet kaphatsz.

Ricky /Angol/ Donna Capitano? – kérdeznek rá szelíden, de ha szeretnél elsiethesz

Kalisha is megtorpan, de aztán rátok pillant és inkább úgy dönt tovább siet... tudtán kívül Dimitrios felé.

[Kyra]

*Nem tehetek többet az ügy érdekében. Innentől Dimitrios kezében az életem… szó szerint. Rémisztő gondolta. *

Magam mögött becsukva az ajtót indulok a hangok felé. Főzni készül Khalisha és talán Zach gyógyulásáért. Ricky segíteni szeretne… Milyen kedves tőle. 

Melléjük érve a legelbűvölőbb mosolyomat villantom fel, és bízom benne, hogy már nem látszik hogy sírtam. Hallom, ahogy Ricky megszólít, de képtelen vagyok kipréselni magamból a mosolyon kívül bármit is, így haladok tovább. Még azzal a gondolattal is, hogy most megtalálják Dimiotriost…

* Nem is tudom mi lenne a jobb. Lehet jobban járnék ha mindenki megtudná, hogy mi vagyok és ha akarnak kiszállhatnak a hajóról ha visszaértünk a kikötőből… Vagy megvárni Dimitrios hogy emészti meg a dolgot és ezen reakcióból megpróbálni felmérni mi lesz a többiek reakciója.*

Útba ejtem a hidat egy gyors ellenőrzésre és ott megyek fel a fotelekhez, ha minden rendben. Fent leülök és csak a tenger hangját figyelem csukott szemmel. Próbálom kiüríteni a fejem és kicsit semmire nem gondolni.

* Az emberi létezés tényleg ennyire nehéz és zavaros? Most de jó lenne kocogni. Úgy emlékszem Nerine-nek ez mindig segített gondolkozni. Vagy úszni egyet.. úgy hív a tenger, de halad a hajó és még nagyon hullámzik. A többiek biztos nem díjaznák ezen ötletemet.  Nem tudom hogyan tovább. Most mindenképpen meg kell várnom Dimitrios reakcióját.  Remélem még ma megkeres. Én nem merek már utána menni. *

Ücsörgök fent kicsit csendben.

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Délután-este



Miközben azon tűnődsz, hogy kezében az életed, rádöbbensz, hogy ez egy emberi kifejezés, te pedig nem élsz. Igazából a test amit elfoglaltál valóban él, de te mint Adad az emberi kifejezésekkel élve, „csak” létezel. Ez a gondolat egy pillanat alatt bukkan fel és tűnik el, de talán éppen ezért lehet rémisztő, esetleg bizonyítéka a vágynak, hogy mennyire szeretnél élni! Annyi mindent örököltél Nerine-től, hogy talán nem is érdekes, miképp nevezik, te mindenképp „életnek” hívod, így is gondolsz rá! S mint ilyet, nem akarod elveszíteni!

Ricky a maga módján sokat segített és bár most is úgy tekint rád, mint a kapitányára, valakire aki nincs jól, de az őszinte érdeklődés mélyén ott bujkál a vágy, mert számára elsősorban egy nő, gyönyörű nő vagy. Kalisha ugyanakkor egyértelműen aggódik amit szelíd mosollyal rejtene, de a te éles tekinteted elől nem tudja eltakarni. Tudod, hogy egy szó elég lenne és mindketten veled foglalkoznának, sőt, Ricky minden bizonnyal egészen másképp mint Kalisha, bár ez utóbbit ki tudja?

Aztán tovasietsz és míg a saját gondolataid emésztenek, addig egy csábítóan-negédes-halk hang suttogva hívja fel a figyelmed arra, hogy a félelem nem természetes számodra. Tőled kell féljenek és nem fordítva, hogy ugyanígy megtörhetnéd az összeset, mindet szolgáddá tehetnéd és erősebb lennél mint most! Oly erő birtokába juthatnál, hogy nem kéne félned semmitől és senkitől! Visszaszerezhetnéd a régi dicsőségedet és hatalmadat, képes lennél mindenre és még többre!

Olyan lennél mint maga a természet, gyönyörű és halálos! Viharos szélben lebeghetnél miközben az emberek behódolnának hatalmad előtt, viharos eső mosná az arcod amin diadal mosolya ülne, intésedre forgószelek támadnának amik bármit képesek lennének elpusztítani, ha úgy akarnád. Villámok csapnának bárhova, ahova csak akarod, engedelmeskedve az akaratodnak! S ehhez nem kell többet tenned, mint kinyilatkozol a többiek előtt és megmutatod nekik ki a Viharok Úrnője!

A fotelben üldögélsz, senki nem zavar, senki nem érkezik, úgy tűnik bármi is történt Dimitriossal, nem került napvilágra vagy a többiek nem hittek neki, esetleg… ki tudja? Az az egy bizonyos, hogy míg az idő folyója nem áll meg, senki nem képez benne fodrot vagy örvényt, nyugodtan telik és ha nem teszel mást, könnyen fordulhat a világosság sötétségbe, mely érkeztével a korábbi, a hatalomról és erőről, múltról és jövőbeli lehetőségről szóló gondolataid is visszatérnek…

[Kyra]

A felhőket és a tengert nézve ücsörgök fent a fotelben és megannyi gondolat kínoz. Van pár félelmetes is így belegondolva.

*Fura ez az emberi élet… olyan bonyolultnak tűnik… Túl sok érzelem. De érzem őket és ez meglepően fura és jó érzés, bár a félelem és a fájdalom kevésbé. Fura az a tudat, hogy ezeket nem kéne éreznem, hiszen itt vannak, de hogy ez valahogy nem természetes. *

Lassan felkelek és a korláthoz sétálok. Lefele nézve a tengert figyelem a korláton támaszkodva. A hajó sebességét figyelem.

* Jó lenne úszni egyet. Vajon ha beleugrok vissza tudok jönni rá? Meg kéne állítani a hajót hozzá, ha jól nézem, hiszen a kikötőbe tartunk. *

Kicsit csukott szemmel élvezem a szelet majd újra vizet és a messzeséget nézem.

* Lehet, hogy nagyban kellett volna gondolkozni és egyszerre mindenkinek felfednem magam? Van jogom erre? miért ne lehetne jogom? Vajon ezek a fura gondolatok, arról, hogy mikre lehetnék képes akkor, azok emlékek vagy csak vágyak? Elég félelmetes erők ezek. Tényleg tudtam ezeket régen? Vajon most mire lehetek lépes? Mert ezek szerint átalakulni át tudok, ha akarom, de vajon a szelet tudnám uralni? És ami az álmomban volt, hogy a víz alatt vagyok azzal a férfival és nem kell feljönnünk a felszínre? És vajon ő ki lehet? Miért ilyen zavaros minden? Mi lehet Dimitriosszal?*

Kicsit a lépcső felé pillantok majd vissza.

* Még nem jöttek fel…  De még nincs kedvem lemenni. És ez a telepatikus izé a másik két névvel is működhet? Azok ilyen beképzelt parasztok? Lehet meg kéne próbálni, végülis mi veszíteni valóm lehet? Nem tudom hogy működik ez a dolog csak azt ha kimondom a nevét, akkor lehet ez a telepatikus dolog. De miért is ne? Mi is volt a másiik név?*

/Görög/ - Tamiel…?

[Thyriel]

Görögország, Égei-tenger
1999. július 25 – 5. nap
Vasárnap – Délután-este



A hídon tett kitérőd sem segített semmit, hiszen minden rendben van, a legénység végzi a munkáját, nem hagytak ki semmit és nem hibáztak. Így nem maradt más, mint a fotel és a gondolatok, az érzések és a sötét suttogás, melyet bár próbálsz figyelmen kívül hagyni, azért ez nem olyan egyszerű. Ahogyan az emberi élet sem az, mert míg te talán egy hete vagy kettő, hogy átérzed, addig emberi generációk, száz meg száz és több év telt el, mindennapi nehézségekkel küzdve.

Mindenféle mondvacsinált, alapvetően semmit sem segítő figyelemeltereléssel próbálkozol, de a problémák nem tűnnek el, a félelem nem sokat fakul és a bizonytalanság nem válik semmivé. Mindegy, hogy milyen gyors a hajó, nem hagyja le ezeket, nem számít, hogy Nerine miket szeretett vagy mennyit sétálsz. Ha valahogy mégis felülkerekednél ezeken, akkor is ott maradnak makacsul a gondolatok, nem hagynak magadra és nem is tűnik úgy, hogy ez egyhamar megváltozna.

Egyetlen egy dolog nem tölt el félelemmel, az pedig a tény, hogy te Vihar Elohim vagy, ez a lényed, az Esszenciád része, így számodra, nem hogy ijesztő, de egyenesen vágyódhatsz rá! Nem a szellők és apró hullámok úrnője vagy, hanem a vad viharoké, a villámoké! Valahol mélyen benned mintha ott szunnyadna és csak arra várna, hogy kitörhessen. Az pedig, hogy mennyire tudnád uralni? Azt csak te tudod kideríteni. Ahogy Kalisha említette korábban: a puding próbája a pudingpróba!

Végül mindezektől elmenekülve kiejted a nevet és vársz… hosszú percek után úgy tűnik mindhiába.