World of Darkness (Sötétség Világa) [18+] > Alkonyi Hajnal
Nerine 'Inina' Katsouranis
Thyriel:
Athén – Pireasi kikötő, Görögország
Körülbelül egy héttel a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm után
egy viharos reggel, úgy nyolc óra körül
Az elmúlt néhány nap oly távolinak tűnik: mint azok a fenyegetően fekete felhők a horizonton amelyek rohanva közeledtek, oly ködösek, melyekben még a villámok fénye is csak halovány derengés és oly szédítő, mint az örvény, amelynek kavargó tölcsére világokon át, a Semmibe húz.
Az ébredés: a testedre csavarodott ágynemű, akár a polip fojtogatón-szorító csápjai tapadnak nedvesen a testedhez, a levegő nedvességtől és sós illattól terhesen furakodik az orrodba, melyet elnyom a rémálmoktól gyötört test szaga. Hangos robaj vert fel, olyasféle, ami időnként újra és újra kínzón gyötör, affélék, amik rendszertelenül és rövid ideig uralkodnak az amúgy ütemes doboláson.
Kezdetben minden olyan homályos, mintha a valóság és az álom határán lebegnél bizonytalanul képtelenül arra, hogy felismerd mi az ami megtörtént és mi az ami csak a képzelet szüleménye. Lassan, mint a partot ostromló hullámok, de az igazság végül felfedi magát. Előbb megrajzolja a körvonalakat, majd a teljes alakokat, de éppoly sejtelmesen, mint ahogy a viharos éj sötétjében rejtezőt a pillanatnyi villámlás fénye.
Körülpillantva szinte azonnal találkozik a tekinteted önmagaddal és azzal ami fojtogatóan rejti szépségedet: a csillagtalan éjek színét idéző zilált hajat mely kócosan tapad hozzád, eltekintve azon részektől amik mintha vihar okozta statikusság áldozataivá váltak volna. Tekinteted, melyek a trópusi tengerek ragyogó színét idézi, és a pirult, napsugarak simogatta arc, mely elkínzottsága ellenére is oly szépséges, hogy művészeket ihlethet akik vászonra, kőbe vagy szavakba öntve adják a világ tudtára pillanat szépségét.
A következő percben egy markáns, férfiasan vonzó arcot fed fel kavargó emlékek közül, olyat ami könnyen tereli el a gondolatokat abba bizonyos bűnös irányba, afféle, ami a kalózhercegek történetét idézi, oly harcosokét, akikről ama bizonyos legendák szólnak. Ismered ezt az arcot, barátság fűz a tulajdonosához, plátói, de szoros! olyasféle, ami…
a gondolatokból ütemes zaj, más, mint a természet neszei: kopogás szakít ki, hogy aztán megint csak a vihar csendje uralkodjon.
Kyra:
*Borzasztó ébredés. Szörnyű rémálmok. A vihar, a kavargó örvény, és az érzés, ahogy a mélybe húz.. Atya ég…. Hogy lehet ilyet álmodni?*
A tükörből visszanéző elgyötört, csapzott Én is ezt kérdezi. Csak nehezen apránként tudatosul bennem, hogy az ágyamban vagyok az ágyneműmbe gabalyodva, leizzadva, de biztonságban.
*Őrült álmok. De ez a fura hang.. Biztos még mindig álmodom.*
Megint megborzongok az érzéstől, ahogy süllyedek a mélységbe, hogy milyen könnyedén adnám át magam ennek az érzésnek.
Vihar van odakint eszmélek rá, ahogy feldereng előttem egy kép, egy emlék foszlány és meglátom az arcot, amit talán ismerek?
*Nem, biztos hogy ismerek. Igen, ismerem. Kolléga, és barát. De mit keres itt? Hogy került ide? Még mindig álmodom.*
Minden zavarodottság és kérdés kiül az arcomra, a rémálomból maradt kétségbeeséssel és félelemmel együtt.
*Mi ez a fura hang? asszem kopognak.*
Próbálok felülni, de annyira ködös még a világ, hogy el is felejtettem a takarót, ami visszahúz az ágyba. Csendben átkozódva gubancolom ki magam belőle, miközben a hajamat is próbálom kiseperni az arcomból. A kis trikóm is elég kihívóan áll rajtam, ahogy felgyűrődött rajtam a kis sor felett.
- Mi az? Ki az? – kérdezem halkan rekedtesen, elgyötört hangon.
*Vagy csak rosszul hallottam és még mindig az álmok zavarnak össze?*
Thyriel:
Görögország, Athén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – kora reggel
Azok az átkozott selymesen simuló polipkarok amik nem akarnak elengedni! Úgy ölelnek körül, mint kapálódzó fuldoklót a jeges hullámok, oly makacsul tapadnak, mintha meg akarnának fosztani a szabadság illúziójától is! Hosszasan hadakozol míg győztesként szabadulsz, de makacsul kitartó erőfeszítéseid végül elhozzák a várt pillanatot: kiszabadulsz.
Igaz, e győzelem megszedte a vámját, amit a hatalmas tükör mintha kárörvendően mutatna meg mintegy tudatva veled azt, hogy legközelebb talán vereséget szenvedsz! Elfogadva a kihívást, hogy tudasd ki az Úrnő és ki… nem, szenvedélyes szállsz harcba, hogy heves mozdulatokkal tegyél rendet ott, ahol eddig a kaotikusság uralkodott.
Ezen utolsó gondolat ellen mintha a Lelked mélyéről Lázadnál, hogy ez a fajta kócos zuhatag és gyűrött ’pizsama’ ami tapadva simul hozzád, csak kiemeli a nyers szépségedet és a viharos természetedről is árulkodik. Ellenben tudat-alatt mintha attól tartanál, hogy valaki, akárki, bárki is látja mit rejt, mily elemi vadságot takar a Teremtés eme gyöngye.
Végül, egyfajta megegyezésként hellyel-közzel azért megszelídíted a megjelenésed szimbolizáló vad hullámokat: mint a rakoncátlan tincseket vagy helyenként nem is oly sokat sejtető, mint inkább árulkodó viseletedet. Ezután fordulsz az ajtó felé, hogy kezdetben halknak is alig nevezhető, még a hullámok okozta hangokat sem legyőzve tegyél fel kérdéseket.
Az alig, inkább csak rekedtesen elgyötört hangot egy égzengés űzi a feledés magányába, mely szinte teljesen bizonyosan túlkiabált téged, mely tényről a várakozás látszólagos hiábavalósága kíván meggyőzni. Lehetséges, hogy csak a képzelet játéka, hogy nincs ott senki és a hang amit hallani véltél, csak egy álom visszhangjai.
Ekkor kicsit határozottabban, de megismétlődik a korábbi ütem: kop-kop-kop! kizárva a lehetőségét annak, hogy mindez nem valóság, elárulva, hogy valóban van odakint valaki, aki illendően ugyan, de kitartóan szeretne csatlakozni hozzád vagy… amit ha ki szeretnél deríteni, akkor neked is (kitartóan) hasonló módon kell cselekedned.
Kyra:
Most hogy végre kilátok a hajam alól, és sikerült felülnöm, kihívóan nézem a tükörképem.
*Én vagyok itt az Úrnő… az lesz amit én akarok…. Milyen hangos ez a vihar. Milyen haragos. Elnyomja a hangom és nincs erőm hangosabban felelni. *
Újra hallom a hangot. Határozott hang, határozottan tényleg kopogás, ez már nem álom. Lassan kimászom az ágy szélére és megpróbálok felkelni. Az imbolygó hajón ez elég nehéz, de sok-sok évnyi hajón élés segít, hogy elérjem a célom. Lassan de biztosan eljutok az ajtóig. Nekidőlve az ajtófélfának kicsit megpihenek. Újra beletúrok csapzott hajamba, hogy a rakoncátlan tincseim hátul maradjanak. Lenézek magamra és ellenőrzöm mennyire tűnök fogadó képesnek.
* Azok a csápok…. ahogy ölelve húznak lefelé….*
Megremeg a kezem, ahogy a kilincsét nyúlok a gondolattól. Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, amitől újra az arcomba hullik pár tincs.
* Fenébe…Már nem érdekel. Akkor így is jó lesz…*
Lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót úgy 30 centire, hogy kinézhessek.
- Igen? – alig több a hangom az előbbinél. Megköszörülöm a torkom hátha segít . – Igen? – nem sokkal jobb. még mindig
nyúzott, erőtlen és elgyötört, ahogy az arcom, tekintetem is. Lassan nézek felfelé és mérem végig azt aki az ajtómon kopogtat ilyen határozottan.
Thyriel:
Görögország, Athén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – kora reggel
Nincs olyan természeti erő mely dacolhatna veled, még önnön kócos hajzuhatagod sem! Egyszer és még, folyamatosan kihívást intéz ellened, de te újra és újra rendre utasítod! Végül úgy döntesz, hogy méltóságodon aluli a további hadakozás így kihúzod magad és ráparancsolsz a remegő kezedre, majd az ajtó feltárul:
Magas! Emeled a buksid, hogy felnézz rá, hogy lásd az arcát! Így persze elidőzhetsz kicsit az izmos mellkason, melynek egy része a fehér, rövid-ujjú és nem igazán begombolt inggel keretezett. Az arc, amely álmaidban (vagy az emlékeidben?) kísértett, most valóságossá válik: a markáns és határozott vonások által, melyek kirajzolják ama bizonyos ’kalózherceget’.
A tekintete rabul ejtő, amitől a nőnemű egyedek könnyedén elgyengülnek. Oly tiszta, mint a szemerkélő eső színtelen kristálycseppjei és a színe: drágakövekét idézi, oly belső tűz izzik benne, mint az élet fénye, oly bénító akár a kintről beszűrődő vakító villanásé. Az ajkai pedig, azok a…
Kalózherceg /Görög/ Καλημέρα! Οι εφιάλτες που ... και πάλι, έτσι δεν είναι
Köszönt téged kiragadva a gondolatokból, kérdez együtt-érzően, törődve és aggódóan, oly bársonyos hangon, hogy pirulva, de meglehet zavartan kapod el a tekinteted, pillantasz lefelé: a reggelidre? Egy tálcán bizony ezen étkezésnek megfelelő falatok illatoznak, friss gyümölcslé várja, hogy elfogyaszd.
Kalózherceg /Görög/ Σιγά-σιγά μια εβδομάδα για να κοιμηθεί τόσο άσχημα. Από το ατύχημα.
és ezért úgy döntött, hogy enyhítené a lelki kínt, néhány finom falattal, mint a francia konyhára oly jellegzetes ízek amiket nem ő, valaki más készített! Tudod, hogy így van: s lassan a tudat mélyéről, a sötétségből a felszínre, fény derül az emlékre: Zacharie. Egy kintről hallatszódó hangos dörej, mint az egyetértés hangos bólintása erősíti meg, az újra felfedezett pillanat igazságát.
Kalózherceg /Görög/ Ίσως ένα ζεστό ντους πριν από το πρωινό...
veti fel szelíden, aztán türelmesen vár halovány mosollyal...
Navigáció
[#] Következő oldal
Teljes verzió megtekintése