Vanina
Nem veszem fel uram bosszankodását. Megérteni sem igyekszem, miféle litániát ereszt meg Lan felé. Ha majd a rám vonatkozó részekre kerül a sor, úgy is tudtomra adják parancs formájában. Döntéseit, hacsak nem elveimmel igen ellenkező, úgy is el fogom fogadni és aszerint fogok cselekedni.
Így nem kérdezem meg egyiküket sem, miről folyik a szó, karba fonom kezemet, komoran tekintek a világra.
Medrébe lassan visszatérő folyó vagyok én, nem lendülök oly könnyen és úgy túl az eseményeken, mint ahogy a helyi lakosság. Kedvem már nem lesz ugyan olyan, mint a nemesúr érkezte előtt.
Népem mogorvasága legendás, más népek szülöttei közhelyeket is építettek már belőle. Hát most itt a lehetőség, hogy az itteniek is belekóstoljanak ebbe, amikor a nők körém gyűlnek faggatózni. Se türelmem, se kedvem a csacsogáshoz.
Megvonom a vállam kérdésükre, mit tesz most uram, amikor pedig Zevran úr szóval is kinyilatkoztatja, nem hál együtt az ifjúasszonnyal, csak ennyit morranok:
-
Hallottátok, la!Ők visszatalálnak a mulatás fonalára, én még nem. Félrevonulva járkálok fel s alá a tó partján. Dühít még a modor, ahogy ez a ficsúr bánt velünk és ahogy előadta magát, de ugyan annyira forognak gondolataim magam körül is.
Hogy kerülhettem olyan mélyre saját lebecsülésemben, hogy képes voltam miatta felajánlani azt, amit eddig oly becsben tartottam s vígabb napjaimon más sorsot szántam neki? Hogy kerülhettem így rossz gondolataim hatása alá? Sose lenne szabad így elhagynom magam és ennyire megmártóznom a keserűségben!
<Talán az ital tette lehetővé. Jó lecke volt, soha többé ne igyak.>
Időbe telik, mire újra szemlélődő része leszek a násznépnek. Az is, míg a sok ajánlkozás közül párra igen mondok. Ám ha olyat kapok ki, akiben hamis bátorságot szított az ital és tiszteletlen mozdulatokra ragadtatja magát, az megismerheti a tenyerem: csengő nyakleves, csípős pofon, szemtelenebbnél gyomorszájon vágás a jutalma és faképnél hagyás. Összeverni azért csak nem fogom, az öklöm még eltörné az orrát és lilára színezné szeme alját.
Eztán felhagyok a tánccal, egyre áznak el a férfiak, nincs értelme így neki. Ha erényem könnyelmű elvesztegetése vezérelne, itt lenne a kínálkozó alkalom, de tapogatásaik ellenkező hatást érnek el, pláne a közelmúlt eseményei után. Nem kedvet hoz a bujálkodáshoz, hanem nemtetszést, undort növeszt. Ez nincs a szám íze szerint és kész.
Inkább leülök oda, ahol a két szellemnéző van, s fogyasztok velük gyümölcslevet, húzok magam elé ételt és elfalatozgatok, s ha érdekes esik köztük meg a helyiek között, akkor fülelek, én magam viszont szótlan maradok.
Kérdésem, amit mindkettőjükhöz érlelek, hízik még bennem. Majd holnap, akkor lesz a napja, felteszem. Még megvárom, miként esik a révész dolga, és mit tesznek, avagy nem tesznek ők, és akkor tálalom.
Fél szemem Zevran úron. Ha a copfos kutyafi el is húzta irháját, nem árt résen lennem. Talált már kedvére való fehérszemélyt, hadd szórakozzon. Attól még jó tudnom, hol lelem, ha a szükség úgy hozza.
Mélyül az éjszaka, és majdnem kimegy a fejemből, más miatt is vagyunk még talpon, ahelyett, hogy aludnánk. Párbaj van kilátásban, zenés fajta. A magam részéről ez nem tart akkora érdeklődésre, valahogy nehezen tudom elképzelni, két muzsikus mit ért párbaj alatt. Még ha fémmel állnának szembe egymással, az már valami, de hangszerrel? Kétkedő a hozzáállásom. Szellemnézőknek való mulatság ez, s egyéb, finomabb népeknek. Én a keményebb próbákat szeretem.
A dolog csak akkor változik meg bennem – ekkor kezd el bűzleni…-, amikor hallom feltételeiket. Ugyan két muzsikos gajdolásában mért eshetne baja a hallgatóknak? Félre billentem fejemet, homlokomat ráncolom. Most akkor mégis vérre menő párbaj lesz? Kiderül, hangszereik titkon pengét rejtenek?
Áttelepülnek a tó partjára, hol korábban én masíroztam nyugtalanul. Nagy bennem az értetlenség, mert kényelmesen leülnek és jelét se látom annak, hogy lesz ebből veszélyesnek tartott vívás.
Hangok terülnek szét körülöttünk, és lassan megértem, miben rejlik a dolog veszélye. Erő itatja át a hangokat, s kövem ezt ékesen jelzi. Zenész szellemnézők? Más se hiányzik nekem! Egy lépést önkéntelenül hátrálok, és a hatás ellen szegülök. Engem aztán nem kevernek bele semmiféle fülön át jövő bódulatba!
De bonyolítanak ezen, látomásokat szabadítanak a rétre, állatok formájában. Felkapom a fejem, mint egy paripa, még az orrlukam is kitágul. Hol egyik hol másik muzsikusra pillantok, alig várom, eme nyugtalanító előadás lezáruljon. Ebben csak a szellemnézők és az elkábított falusiak, ritkaságra vágyó uraságok lelhetik örömüket! Szemrehányó pillantást vetek a társaságomban lévő két szellemnézőre. De kifacsart ízlése lehet annak, aki szereti az ilyesmit és az élet egyszerű ajándékai már nem okoznak neki örömet!
Nagyon benne járunk már az éjben – és uram is hamarosan a szolgálólányban…-, megtelepszik vállamon a fáradtság, akár az a bagoly, mi elsuhant a zenészek között. Sok a szúnyog, rühellem e dögöket, húzhatom a fejemre majd a takaróm, ha nem akarom, reggelre ragyásan keljek. Körbetekintek, hol hajthatnám álomra fejemet, ahol senki sem zavar meg otromba szándékkal.
Szerző: Tiwanlil
