KM: Cyrgaan Khea'Lorn
Helyszín: Észak-Ynev, Haonwell, Haonwell városa
Időpont: P. sz. 3701, a Dal Havának első napja
Játékosok: Caroline Azurre (Caroline Azurre), Simeon Kayl (Rigor Mortis), Éji Árny (Filio Mortale)
Caroline Azurre
Az édesség, amit az árus a kezedbe nyom, meglehetősen finomnak bizonyul, de – mondhatni – alig tudsz odafigyelni rá. Persze, láttál már vásári forgatagot, ünnepélyt, nem ez adja az újdonság varázsát. Még gyerekkorodban is emlékszel, hogy többször végigkocsikáztatok a tömegben, és szájtátva bámultad a mutatványosokat, sőt, még az is előfordult, hogy séta közben az egyik zenész hegedűmuzsikájára táncra perdültél. Mindenki mosolygott és tapsolt, az igric nevetve húzta tovább a talpad alá valót, és végül a kalapjába gyűlt érmék mennyisége legalább annyira a te sikered is volt, mint az övé. Aztán az elmúlt hónapok forgatagai, télbúcsúztató ünnepélyei közül is mind tartogatott számodra valami újat, valami meglepőt. De ami itt, Haonwell városában fogad, arra továbbra sem találsz szavakat. A Dal Hava legendájának, úgy tűnik, minden egyes szava igaz.
Persze, a kocsiról is láttál már rengeteg mindent, de elvegyülni a tömegben egészen más érzés. Ínycsiklandó ételek és italok, apró és nagyobb, hasznos és haszontalan tárgyak várnak arra, hogy az emberek a tallérjaikat költsék. Magával ragad a tömeg, mégis élvezed a sodródást, feltölt energiával.
Az egyik sarkon épp egy párbaj zajlik. Ahogy nézed, legalább annyira előadás és tánc, mint amennyire fegyveres összecsapás – a két fiatalember szavalva, ritmusra vág egymás felé a keskeny pengékkel. Taps hangzik fel a néhány bámészkodó között, amikor kiszúrod a tömegben a férfit.
Nem, nem láttad még, ebben biztos vagy. Legalábbis úgy sejted, de ezt a tekintetet megjegyzi az ember lánya. Jéghideg pillantású, acélkék szempár mered rád a széles karimájú kalap árnyékából, a fickó fekete haja hosszan omlik a vállára. Egyszerű, mégis divatos, sötét színű ruházata nem emeli ki a vásári forgatagból. Jóképűnek teremtették az Istenek, a szája sarkában játszó rezignált félmosoly valami csibészes kifejezést kölcsönöz az arcának. Látszólag méla érdektelenséggel nézelődik a tömegben, egy pillanatra mintha mégis úgy tűnt, hogy összerezzent, amikor észrevette, hogy figyeled. Kalapja karimáját megfogva biccent, ahogy elhaladsz mellette, de amikor visszanézel, látod, hogy pár szívdobbanásnyi ideig utánad bámul, majd lassan beleolvad a tömegbe és eltűnik a szemed elől.
Mivel a hátad mögé figyelsz, nem is veszed észre, hogy nekimész valakinek. Egy pillanatra dohányszag csap az orrodba, és ahogy megperdülsz, látod, hogy egy rongyos köpenyű, csuklyába burkolózó alaknak mentél neki, akit így egy másik fickónak löktél. Az megtántorodik, míg a csuklyás hátrapillant, és görbe orra felett mérgesen villanó tekintettel végigmér, majd gyorsan megugrik, mint akit üldöznek, és sebesen eltűnik a tömegben. A másik egy „Hé!” kiáltással, mérgesen néz utána, majd lehajol, és jobbjában egy bőr erszénnyel emelkedik fel ismét. Motyog valamit a bajsza alatt mocskos tolvajokról és az inkompetens hatóságokról, illetve arról, hogy milyen büntetést kéne kiszabni az „efféle trógerekre”, majd ahogy megfordul, vesz észre téged, és kissé meglepődik.
- Elnézését kérem, szép hölgy, nem akartam bájos fülét ily sértő szavakkal megbántani. Kérem, bocsásson meg.
Színpadiasan meghajol. Látszik, hogy nemesek között forgott, ruházata alapján valami ifjú nemesi ficsúr lehet, vagy más efféle úri léhűtő. Tollas kalpagját a hóna alatt fogja, ingje, zekéje és köpenye is jó minőségű darabok, akárcsak az oldalán lógó keskeny pengéjű kard markolata. Egyébként egészen kellemes arca van, de aligha látott többet huszonöt télnél. Borzas haja barnásvörös, és bár arcához egészen jól illene a mosoly, most mégis valahogy a tehetetlen kétségbeesés és a fájdalmas mélabú kifejezése tükröződik szürkés szemeiben.
Simeon Kayl
A kapitány kissé üveges tekintettel bólogat szavaidra.
- Remek, remek. - bár lehet, ha megkérdeznéd, nem tudná megmondani, hogy mi volt a válaszod. A bora mindenesetre kiváló.
Nyílt kérdésedre felkapja a fejét, mintha csak most ébredne fel.
- Ja, igen, hogy miért is… - megvakarja az üstökét. Nem tudod, mikor láttad utoljára ennyire kényelmetlenül feszengeni, csak remélni tudod, hogy az, amiért hivatott csak félig-meddig az oka ennek.
- Szóval, a minap ez került az asztalomra. - emel fel egy pecsétes pergament. A pecsétre elég egy pillantást vetned, hogy felismerd: az Ereni Hercegi Tanács címere díszlik a vörös viaszban.
- Ebben már diplomáciai bonyodalmakat emlegetnek az ereniek…
Kicsit megnyomja az utolsó szót, a felhangról úgy ítéled, hogy ennél kevesebbért is rántottak már kardot.
- Történt úgy egy hónapja, hogy egy ereni báró, hogy pontos legyek, Leonid del Thinos érkezett a városba. Persze, senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, gondolom, ez nem meglepetés. Egyébként nem jelentős személyiség, Eligor herceg tüntette ki címével a harcmezői tettei miatt.
A Csillagköpenyesben szálltak meg, persze, mint minden hozzájuk hasonló uraság. - újra az a hangsúly, mint az előbb.
- Másnap látogatást tettek a Fagyott Dalok Termeiben, majd Ronse felé távoztak a városból. Azóta senki sem hallott felőlük.
A kapitány megdörgöli a halántékát.
- A kirakós egy másik darabja, hogy Gerom atya eltűnésével kapcsolatban is információkat várna Sielinas úrnő, aki a ronsei templom felkent szolgája volt. Nagyjából úgy három hete nem hallottak felőle.
Hátradől a székén.
- Ebben kérem a segítséged.
Éji Árny
- Ez az egyik, amit kedvelek benned. - válaszol Lumina talányosan, mielőtt megindul az utcák kanyargó labirintusában.
A téren, mikor megtorpanásra szólítod fel, kérdőn néz rád. A tömegben hirtelen megállás persze arra készteti a környezetedben igyekvőket, hogy hirtelen irányt változtatva kikerüljenek, ami – a szemed sarkából látod – eredményez némi lökdösődést, de semmi komoly. Elég magas vagy ahhoz, hogy a tömeg legnagyobb része felett egyszerűen átnézz. A levegőbe szimatolsz, és a füledet hegyezed, de akárhogy pásztázod a tömeget, nem szólal meg a fejedben újra a vészharang. Persze, sokan néznek rád, de ez más, mint amikor direkt figyel valaki. Persze, azt hallottad, hogy az szakma nagymestereit lehetetlen észrevenni, és jómagad is követtél már észrevétlenül másokat – igaz, erdőben. Mindenesetre pár pillanatnyi szemlélődés után úgy döntesz, hogy nincs értelme tovább keresni valamit, ami talán ott sincs. Egy futó pillantást vetsz még a küzdőtér felé, ahol a két harcos, meghajlásokkal tűzdelve levonulásukat, távozik a porondról, és két kötélizmú óriás birkózószáma következik.
- Nos? - kérdezi a bárdlány. Bár hangjában bujkál némi gunyorosság, azért látszik, hogy nem vesz félvállról – elvégre többször voltak már éles érzékeid a csapat segítségére.
Végül még jó néhány percig haladtok a kissé megritkuló tömeggel, aztán hirtelen Lumina megtorpan. Az épületegyüttes, ami előtt megálltatok… Nem is tudnád magadnak sem megfogalmazni. Egyszerre már-már ridegen fenséges, ugyanakkor vidáman megkapó. Fehér falak, tornyok és kupolák, gazdagon, de nem cikornyásan túlzón díszített tucatjai, ember- és lényalakokat ábrázoló szobrok, ravasz vonalvezetésű falak és tetők jellemzik. Annyit már tudsz, főleg a lovag kitartó magyarázásainak, hogy az efféle épületek a hajdanvolt Kyria történetébe nyúlnak vissza. Ekkora hatással viszont még talán egyik sem volt rád. Elhűlve bámulod, talán percekig.
- Tetszik? - néz rád sejtelmesen a bárdlány. - Ez, nagymacska barátom, a Fagyott Dalok Termei. Ez a Harmónia Őrének északi nagytemploma.
