Ut Saeva
Az út mentén kivégzett banditánál talált pergamenen szereplő falu felé vezető úton egy alaacsony növésű, ám sűrű ősz szakállal díszelgő vándorkereskedővel osztja meg az útját az ifjú boszorkánymester, a beszélgetés közben kiderül, hogy a neve Granna Draemund, és a messzi tarini hegységekből érkezett gyalogszerrel, és Erigowot, valamint Tiadlant járja a portékáival. Amikor Ut Saeva felajánlja eladásra az útonálló felszerelését, a törp alaposan megvizsgálja, majd egy lépést tesz hátrébb, és cinkos mosollyal válaszol.
“Jó uram, nem tudom, mivel piszkította így össze ezeket, de attól tartok, csak egy ezüst érmét ajánlhatok fel ezekért. Roppant koszosak, foltosak. Legközelebb próbálja me a portékákat tisztán tartani.” – mondja a boszorkánymester felé, majd kaccsint felé egyet.
Saito, Ut Saeva, Felicia
Az ifjú kardmestert emlékek sorozata rohanja meg, ahogy a falu utcáit járja. Eszébe jutnak az üszkös maradványok, amelyek oly sokszor jelezték az ellenséges seregek nyomát, a szenessé égett gerendák szaga csapja meg az orrát, akárcsak a háború fantomjai, akik oly gyakran kísértik még a túlélőket. Szerencsére Elinuin falva akár egy tűzmadár, a hamvaiból újjászületett. Az emberek vidáman beszélgetnek az aratásról, az újjáépítésről, a lányokról, valamint arról, hogy miért akarja elajándékozni a nagyúr az amulettjét. Kis kérdezősködés után a járókelők barátságosan útba igazítanak a Névtelen katonához címzett fogadóhoz. Először a cégér tűnik fel, ami egy térdelő alakot ábrázol. Közelebb érve látható, hogy egy kopasz gyermek térdel egy kopjafa előtt és egy ívelt pengét tart a kezeiben, ahhoz hasonlót, ami Saito oldalán lóg.
Amikor a kardmester belép a fogadóba, egyből feltűnik neki, hogy sokan a nap melege elől a fogadóban találtak menedéket, ahol hűs frissítőt, főleg bort és sert kaphattak, amit aztán jóízűen iszogattak, egy két asztalnál kocka, valamint kártya is előkerült, és játszottak az asztalnál üllő emberek. A többségük tiadlani, de egy pár dwoon és törp is feltűnik a kardmesternek, valamint a fogadó sarkában lévő asztalnál két ezüsthajú szerzetet, egy férfit és egy nőt, valamint egy barnahajú férfit, a páncélzatuk és az arcvonásaik felébresztik Saito-ban a háború fantomjait. Kyr származékok, és a páncélzatuk alapján toroniak. A hármas kedélyesen, bár halkan társalog, és a barna hajú, valamint a nő gyakran tekint körbe a fogadón, mielőtt visszafordulnának a kyr férfihoz.
A fogadóst egyszerűen megtalálja a kardmester, ugyanis a hórihorgas, szakállas férfi épp egy féltucat korsó sert oszt szét az asztalokon. Ahogy közelebb lép Saito, egy finom lökést érez a vállán, egy fiatal hajadon szólította meg, és felajánlja a segítségét, amíg Boris úr nem ér rá. A szavakra a fogadós is a társaság felé fordul, és viszonozza az udvarias meghajlást.
„Uram, Felicia szívesen segít Önnek bármi gondjában, asztallal, szállással vagy élelemmel. Ha szüksége lesz rám, vagy az asztaloknál, vagy a pultnál megtalál."
Mindeközben egy újabb jövevény érkezett a fogadóba, a köpenyét alaposan belepte az út pora, így szépen lassan a barna hajához hasonló színűvé vált az öltözete. A fogadóba belépő boszorkánymester azonnal felismeri a vándorkereskedő Granna Draemundot az egyik asztalnál, valamint a fogadós mellett egy hajadont és egy a helyi harcosokra jellemző kardot viselő alakot lát két asztal között társalogni.
Kabata Noboru
Niiro Larkhon lakóháza egy egyszerű, újonnan épített kúria, mindenbizonnyal ezt az épületet is megviselte a háború. Larkhon urat rendkívül lenyűgözte Kabata atyjának az ajándékai, és ő maga is parancsot adott egy szolgálónak, hogy készítsen össze egy méltó ajándékot a Noboru család számára.
„Köszönöm szépen az ajándékokat, Kabata Noboru” – biccent a kardművész felé a nemes, majd szíve felé teszi a kezét. – „Örömmel tölt el, hogy a Dorcha egyik pengeművésze megtiszteli a hajlékomat a jelenlétével. Amennyiben a napot Elinuinban töltené, kérem csatlakozzon majd hozzám és Drien Aakathys úrhoz és Evelio Mallwar úrhoz.”
Az feltűnik a kardművész számára, hogy a nevek hangzásukból fakadóan nem tiadlani uraságokat takarhatnak. Közben nyílik az ajtó, és a korábban elküldött szolga lép be egy kisebb ládával a kezében, valamint egy tiszt. Tisztelettudóan megvárják, amíg befejezitek a társalgást, majd a tiszt meghajol először az úr, majd Kabata Noboru felé, majd odalép az Niiro Larkhonhoz.
„Nagyuram, az északi erdőségben egy nagyobb csapatot vettünk észre. Egy tucat sátorból áll a táboruk. A felderítőnk nem tudta megállapítani, hogy a némber követői, vagy csupán banditák vertek tanyát az erdőségünkben.”
Niiro Larkhon a szakállát simogatja a bal kezével, miközben a jobbal megragadja az oldalán lógó mesterkardot. A kardművész Kabato Noborura pillant, majd vissza a tisztre.
„Lovagoljon ki harmadmagával, amennyiben banditák, számolják fel őket, ha más okból vannak ott, alaposan faggassa ki őket, mit keresnek ott.” – majd a vendége felé fordul, ahogy a tiszt ismét meghajol, majd sietős lépésekkel elhagyja a termet, az úr tekintete visszasiklik a kardművész felé.
„Elnézését kérem, uram, csupán számos olyan veszélyes és furcsa alak üti fel a fejét felénk, hogy állandóan ébernek kell maradnunk. A ládát kérem vigye vissza az atyjának, az ajándékom a Noboru család számára, hálám jeléül. Hadd kísérjem ki Önt, és akkor kérem, majd csatlakozzon hozzám a nap folyamán, amennyiben a faluban marad.”
A szolga odalép Kabata-hoz, és főhajtás kíséretében átnyújtja felé a ládát. A láda kicsi, azonban érezhetően van súlya. A hangokból ítélve lehet valamilyen ércek találhatóak a ládán belül.
A faluba beérkezve Kabata Noboru hamar megtalálja az útbaigazításoknak köszönhetően a fogadót, amelynek a tövében egy kisebb istállót vél felfedezni, ahol egy fiatal kölyök áll vállvetve a kapunál. Amikor közelebb ér a kardművész, a kölyök ellöki magát a faltól, megigazítja a ruháját, majd érdeklődve pillant fel a lovasra.
„Konnicshiwa uram. Amikor legutóbb mondták nekem, akkor még volt egy pár ágy. Amennyiben siet, szerintem még fog találni helyet magának.” – mondja mosolyogva, majd elkerekedett szemmel nézi az ezüstöt, amelyet a kezébe raksz, és gyorsan elrakja a cipőjébe, mielőtt megfogná a ló kantárszárát.
„Természetesen uram, intézem a lovát, ne aggódjon amiatt!” – válaszolja derűsen, majd jókedvűen fütyörészve kíséri be a lovat az istállóba.
A fogadóba belépve Kabata Noboru is látja, hogy számos ember van a fogadóban, a sarokban egyből feltűnnek neki a toroniak, a többi asztalnál üllő egy két törp vagy dwoon, de a jelentős többség az mind tiadlani ember. Pár lépésre tőle áll egy világosbarna hajú ember, aki úgy tűnik, a két asztal között álló társaságot fürkészi, egy szakállas férfit, akinek a kezében lévő tálca miatt sejti Kabata, hogy ő lehet a fogadós, ő egy mesterkardot hordozó férfival és egy egyszerű ruhás hajadonnal beszélget éppen.
