World of Darkness (Sötétség Világa) [18+] > Alkonyi Hajnal

Timeus 'Solarion' Helio

(1/12) > >>

Thyriel:


Az Abyss
a Verem mélyén
A Sötétségben volt egy tudat. A tudat egyedül volt a sötétségben, mivel a sötétség maga volt a tökéletes magány. A tudatnak nem volt teste. Nem volt szeme, amivel láthatta volna, hogy semmi sincs körülötte, amit lásson. Nem volt szája, hogy ordítson, se karmai, hogy kétségbeesetten kaparhasson, a szabadulás reménye nélkül. Csak gondolatok voltak és emlékek. Egyedül, magányosan, még a fizikai agónia se terelhette el őket a magányról.

Az időnek nem volt jelentősége a sötétségben.

Az elején a tudat a dühösen tombolt a fogság ellen. Nem tudta meddig. Lehet öt percig. Lehet ötezer évig. Miután a düh kiégett, a tudatot utolérte a keserűség. Valaha egy napsütötte világban élt almákkal és színes madarakkal. Halak úsztak, fák nőttek, felhők rajzolták költőien az eget, amit a napkelte színezett ki.

A tudatnak neve is volt, Solarion
Becsülettel szolgált, szerette a kötelességét, volt teste, voltak barátai, ismerte a szerelmet!
Most semmije se volt.
Még fájdalom sem… vagy pedig remény.
Solarion amennyire tudta, a világ elveszett, összetört és megsemmisült, mint ő.

A keserűség után pedig jött a kétségbeesés.

Tűnődött, hogy ez a Semmi, ez a Gyötrelem, így érezte-e magát a Teremtő, mielőtt a Teremtés a létbe szólítódott. Nyilván csak ez lehetett az oka annak, hogy a tökéletesség tökéletlent alkotott. Az őrjítő csönd - a csönd, ami nem csak a hang hiánya volt, hanem a tökéletes semmi - és a sötétség, a borzasztó, végtelen, szédítő sötétség, ami még a tökéletest is őrületbe kergette. S egy felfoghatatlan lény őrülete is felfoghatatlan.

A Világegyetem kezdettől fogva bukásra ítéltetett. Minden, a dicsőség, a romlottság, a remény és a borzalmak, a Háború a Földön és Mennyben, minden eleve elrendeltetett! A kimenetel kőbe volt vésve mielőtt az első összecsapás megtörtént volna. Az ilyen és ehhez hasonló félelmek töltötték meg Solarion tudatát, az egyetlen dolgot, ami maradt belőle.

S ekkor meghallotta a Hangot.

A Hangot, amit ismert, egy hangot régről (vagy csak pillanatokkal ez előttről), valaki olyan hangját, mint Ő. A hang tulaja nem volt más, mint Verrine, az Egészség Megtestesülése. Egy rab, mint ő. De Solarion-nal ellentétben elég erős, hogy kommunikáljon. Egykor Elohimok voltak, a Teremtés uralkodói és esszenciájuk megtöltötte a világot! Az olyan hatalmas erejűek, mint Verrine képesek voltak megrázni börtönük rácsait és elérni a társaikat.

Solarion… hallotta a hangját, de nem füllel, esszenciájához szólt: Figyelj! – parancsolta.
A Parancsát pedig Solarion Igaz Nevével égette a Namaru lelkébe
Aztán… történt valami.
Valami, ami elmosta a Parancsot is egy időre. Valami ami Solarion lényegét érintette meg.

Egy másik hang. Egy utolsó sóhaj.
Áthidalta a Semmit, a Sötétséget, a Csöndet, és egy hajszálvékony repedésen át, utat mutatott a Börtönből.
Ki az őrületből, ki a Csöndből!
Ki a kínokkal és Gyötrelemmel teli őrületbe!


az Égei-tengeren, Zaforas kis szigetén
Körülbelül egy héttel a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm után
egy viharos éjfél után valamivel


Az elmúlt fél évszázad legnagyobb vihara tombol világszerte. A híres Hellén napsütés is fakó emléknek tűnik, a már hosszú napok óta tomboló apokaliptikus vihar okán. De ez nem gátolt meg téged abban, hogy egy hatalmas felfedezés részese legyél, abban, hogy amit Mentorod, Theodor rád bízott, ne hajtanád végre maximális pontossággal! Hihetetlen, hogy megtaláltad, hogy eddig bárki kutatta, nem volt képes megfejteni a titkát vagy ha meg is tette, nem beszélt róla senkinek – így olyan, mintha nem is ismerte volna e romok jelentőségét!

Több ezer éves oszlopok között állsz, miközben olyan szélvihar tombol körülötted, hogy szinte már vízszintesen esik az eső! Mit eső, ez már kész áradás! Oly nagy cseppekben esik, mintha maga az óceán hullana alá, nem pedig csak elpárolgott vízcseppek akarnának visszatérni születésük helyére. Itt is valami született talán, de az írásjelek nagyon elkoptak, nem is igazán tudod elolvasni őket. Alapvetően abban sem vagy biztos, hogy épek lennének, meg tudnád fejteni őket, mert számodra olyan idegen csak a töredéke is, hogy teljesen tanácstalan vagy.

Miközben keresel-kutatsz talán megtalálod a titok nyitját, a vihar nem kímél. S bár felkészültél, ebből idővel akár tüdőgyulladás is lehet! Nem bírod már sokáig, de úgy érzed az áttörés küszöbén állsz! Mit neked vihar, amikor végre évtizedek kutatása teljesülhet be? Tovább olvasol az imbolygó fényben melyet a kis lámpásod ad – ami, harcol a vihar sötétségével, picit le is győzi azt, s mint a fény éri az ismerősebb jeleket, úgy a megvilágosodás téged is megérint. Latin szövegrészhez értél, amit bár értelmetlennek tetszik, de kiolvasol.

„So-la-ri-on”

A következő pillanatban akkora dördülés ér, hogy ösztönösen összerezzensz! Nem, nem csak emiatt! Lenézel a mellkasodra ahol valami forrót érzel, majd meglepetten figyelheted, ahogy a vörös folt lassan terjedni kezd. Utolér minden. A testi fájdalom, az árulás érzete mely a szívedbe mar, a tudat, hogy megfejtetted, de a tied már nem lehet és a tény, hogy soha senki nem fogja megtudni mi történt itt. Előbb térdre hullasz, a lámpás kiesik a kezedből, majd felpillantasz még, amikor mozgást látsz.

Az idő lelassulni látszik, ahogy föléd tornyosul életed démona. Nem, nem az életedé, tényleg egy démon! Rádöbbensz, hogy igazad volt, hogy Theodornak és sok más kutatónak igaza volt! A démonok léteznek! Kiáltani akarod, de nem jön ki a hang a torkodon, csak vér tör fel, amit kiköhögsz. Érzed, ahogy a folyékony élet elfolyik a testedből, ahogy az egész, minden az értelmét veszteni látszik a halálban. Ez itt a vég. Még felnézel, valahogy képes vagy rá, erőt merítesz… miből is? Magad sem tudod, de felpillantasz a jelenésre, ami talán a Lelkedért jött.

Dús haja arcához tapad, ahogy vihar nem kímélő őt sem. A víz lepereg hajáról, arcáról, megcsillan rajta a kis lámpásod fénye. Mezítelen vállán a hajzuhatag teljesen tisztán csillog, miközben a szélvihar bele-belekap, amitől hullámzik akár a tenger, fodrozódik és olykor teljesen szétterül. Szeme kék, írisz nélküli halovány izzásban pillant rád, mintha olyan mélységekbe látna, amit még soha senki sem fedezhetett fel. Füle hegyes akár a nimfáké-tündéreké. Ajka fekete, de körvonalai jól láthatóak, s amikor ujjai megérintik azt, fluoreszkál.

Leengedi a kezét, félresöpri az arcába hulló tincset. Ahogy egyre közelebb hajol hozzád, lassan eljut a tudatodig a látvány, hogy a test, mely nőiesen vékony alkatú, mégis dús idomú. A darázs derekát hosszú combok követik, majd kecses lábfej zárja. Bőre fekete, apró árnypamacsokat húz maga után. Ekkor – s hihetetlen, hogy milyen részleteket veszel észre most – látod, hogy mégsem mezítelen. Intim testrészeit rejtő színárnyalatnyi különbség, mely selyem simulásának érzetét sugallja. Ékszerei pedig – amik vonzzák a tekinteted – cseppé csiszolt fülbevalók akvamarinból. Korallon függő szív alakú amulett szintén a fülbevaló kövéből és kígyózó kar, bokaperecek valami tengeri növényből, melyeken apró virágok láthatóak.

Akármi is pereg le földöntúli hangjáról, egy szavát sem érted, kivéve
Aztán mindennek vége.
S a világ elsötétül.
S mikor magadhoz térsz, még ott cseng a név, a neved

Solarion

Con Angilo Guerdo:
Timeus 'Solarion' Helio

Az idő. Az idő relatív dolog, de hamar rá lehet jönni, hogy rabságban sokkal lassabbnak érezhető, ahogy telik. Ki tudja mennyi idő telt el mióta bezárva lett bukott valóm. Teremtő különös játéka az idő, mely lelassult homokórának érezhető s minden egyes homokszem éveket jelent. S most felgyorsultak az események. Jön egy hang s minden megváltozott. Oda minden gyötrelem, sötétség és gondolat. Csak a most van. Nem tudni mi történt, tán józanésszel fel sem fogható. Volt egy hang és most itt van. Érzékek újjá születnek, a szemről leesik a fátyol, a hang ereje áttöri a süketség falát és hang vissza nyeri eredeti rendeltetési szerepét. A némaság megszűnik, az idő felgyorsul, mintha valamivel versenyt futna. Most már érzékelhető a tér és az idő, de ezek a dolgok annyira újak, mint az újszülött gyermeknek a világ mindensége. Egy valami cseng ismerősen még pedig egy szó. De a szónak ereje van, ereje, amely áttört minden akadályt földön s égen át eljut viselőjéhez s felébreszti hosszú-hosszú álmából. A név birtokosa leveri láncait a súlyos évezredes béklyókat, mely örök rabigát képezett az idők végezetéig. Megtört valami a csend zajjá, a sötét fénnyé változik és az alak új testet ölt… Az új test, mely rám várt megmagyarázhatatlanul vonzott, mint mágnest a fém. Ahogy a vákuum húz szívó erejével s minden egyes pillanattal egyre erősebben. Majd, mint toronyóra kongatása s a harsona hangja szakító erővel súlyt le a szó mely egy nevet jelent és utána durranásként a sötétség elérkezik ismét…

A rémület egy pillanatra úrrá lesz felettem, mikor magamhoz térek, de ez a röpke másodpercek oly messzire tűnnek serényen, hogy nem is emlékszem rá. Alakot öltöttem, testem lett tudatosul bennem, miközben apró hideg cseppek, mint a borotva úgy vágja testemet. Bőröm libabőrös, érzem az időjárás számomra nem hat pozitívan, ruhám nehéz és csurom egy merő víz, mely az előző érzést tetézi. Ez nem más, mint a hideg és a szél ötvözete. Körbenézve romos egy helyen állok, mely ősi kultúra hagyatéka lehetett valaha. Dolgaimat össze szedem, és megpróbálok valami szél védett helyre behúzódni. Közben fedezem fel az újabbnál újabb dolgokat, hiszen eddigi anyagtalan létem súlyos „teherré” váltott át, mely formáció ismeretlen számomra és minden új momentum idegen impulzusként ér, melyet igyekszem megfejteni és megérteni, majd használni. Új a tenger sós illata, amit a hideg szél az arcomba vág, lépteimnek súlya, érzek hideget, levegővel megtelt tüdőm mozgása vérrel telt szívem lüktetése és így tovább.

Miután dolgaimat összeszedve befészkeltem magam szélvédett helyre átgondolom a történeteket, de mivel az idő nem enyhül kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. az új irány Athén és az otthonom lenne normális esetben, de nem ilyenkor. Későre jár és az idő sem enged. A sátram felé nem hagy nyugodni a történtek. Sajnos csak ilyen szegényes körülmény adatott meg nekem, mivel a múzeum sosem vagyonáról volt híres, s mindenhol meghúzza a nadrágszíjat, ahol csak tudja… Sátramhoz érve átöltözöm melegebb ruhába és nem vagyok rest, hogy papírra vigyem a mai napomat szokásomhoz híven. Ekkor bevillan egy érzés, hogy valami történt, valami érzés, mintha azt sugallná, hogy valaki vagy valami volt itt. Lehet, hogy itt van? Lehet, hogy rám vár s engem akar? Ennek tudatában a sátramban maradva megpróbálok éberen pihenni, míg reggel nem lesz, vagy elül a vihar…

Thyriel:

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

A pillanatban, amikor az Esszencia a Testbe került, elfoglalta azt, hogy az Abyss ne húzza vissza, hogy ne legyen újra fogoly és legyen megfosztva frissen kiharcolt szabadságáért, azonnal levetette azt. Nem tehetett mást oly hosszú idő után végre újra a Teremtésben volt és félelmeit az esetlege felbukkanó Elohimokról elnyomta a vágy, hogy minden ízében érezzen!

Solarion, akár egy tökéletes ragyogó márványszobor áll a sziklaszirten. Egyszerre robbant ki teljes valójában s minden vonása közel tökéletességet hordozott akárcsak földöntúli kisugárzása – amelyet csak tovább emelt az mennyei aura ami körülvette – büszkén hirdette, hogy ez a Bukott a Namaru Ház tagja! Mennyei kiválóságához és kecsességéhez kétség sem férhetett! Hófehér hattyúszárnyai bomlottak, fürödtek azok is ebben az aranyló fényben, ami teljesen körülölelte akár a Nap Koronája! Maga volt a megtestesült fény, ami a legsötétebb percekben is reményt adott, ami bátorságra inspirált, ami vezette azokat, akik követték! Titkok Őrzője volt, mielőtt… a Bukás előtt.

S most is elbukik, az Esszenciája visszatér a test börtönébe, ahol egy ideig megpihen. Hosszú órák telnek el, mire magához tér, megérti hol van és mi történt. Ködösek ezek az emlékek, zavarosak… és a világ: Hangos! Hideg! Idegen! Más, mint amit korábban ismert, de ez most a legkisebb problémája! Hosszú idő telt el és a sok emlék még így is úgy kavarog, hogy talán rosszullét kerülgeti! Vagy csak az éhség lenne az, energia, amit megkövetel ez a törékeny és halandó test?

Sietve húzódsz be a sátrad védelmébe, amit nem ilyen viharos időre találtak ki. Ez a menedék már nem bírja sokáig ezt az ítéletidőt! Itt-ott elszakadt, befolyik a víz, a szél folyamatosan tovább akarja tépni, de még kitart! S bár Solarion nincs tudatában, de Timeus emlékei hajtják előre amikor megválik nedves ruhájától. Felfedezheti a lyukat rajta, melyen át a halál érkezett, de a test reszketése nem sok időt ad. Hamarost szárazabb viseletben már a kis gázégő felett forrni készülő vízre pillantasz. Nem volt könnyű, de percek harca alatt sikerült megőrizni az apró lángot és most már készülhet a forró tea!

A sós tenger illata folyamatos, el is veszted hamar, ahogy sok más is felolvad a pillanatok folyamában, csak az érzés nem akar szűnni: Szabad vagy! S közben olyan dolgokat teszel, amik számodra újak, ismeretlenek, de mégis könnyedén megy. Ez Timeus. Az öröksége, ami tudod, hogy sok borzalmat és szörnyűséget rejt el előled, mindazt, amit időtlen időkig odalent, a Börtönödben kellett elviselned. A kettőség eléggé zavaró, kissé szétszórt is vagy, de semmi olyan, aminek örökké kéne tartania. A Fogság sem tartott addig, bár biztos, hogy számodra egy örökkévalóságnak hatott.

Nehéz összeszedni a gondolataidat, de nagyjából összeszeded magad. Nem tökéletes, de azért reménykeltő. Egy hete érkeztél ide, csónakkal jöttél Santoriniről és az a kis hajó valahol itt kell legyen, kivéve… pokoli egy vihar nem hagyja elfelejtsd, de itt, viszonylagos nyugalomban tovább tűnődsz. A romokat már sokan felkeresték és nem találtak semmit, amivel tovább jutottak volna, valószínűleg ezért nem jár már erre senki rajtad kívül. Te még nem adtad fel, még kerestél és kutattál.

Ez lett a vége…

Úgy tűnt azonban, hogy ezek a hírek mégsem voltak igazak. Volt itt valaki, egy… valaki! Ködös, zavaros és nehéz felidézni, de egy… egy nő! Talán egy nő volt, csak… ne lenne ennyire nehéz felidézni. Oly sok mindent elvesztettél, érzed, hogy mennyivel kevesebbet birtokolsz, mint egykor, mint a Bukás előtt! A tény azonban, hogy valaki volt itt, nem hagy nyugodni, így éberen fürkészed a környezeted miközben tudod, hogy ezek az emberi érzékszervek mennyire korlátozottak, úgy rá kell döbbenj a tied sem sokkal jobb.

Egy villám, egy dörrenés.
Záporozó cseppek kopogása.
Egy magányos és zavart, feszült férfi.
S a gondolat, a vihar még sokáig tarthat.

Con Angilo Guerdo:
Timeus 'Solarion' Helio

Szabadulásom pillanata, hogy a sötét kínszenvedéstől megszabadulhattam valami felemelő és különleges érzést kölcsönöz, mely csak egy pillanat volt és újabb börtönben lelem magamat. Az új zárka, új lehetőségekkel bír, amelyek szinte határtalan s szabad. Igen ám, de mégis bezárva vagyok, mint madár a kalitkában, mely szomorúan énekel. A test teszi a dolgát, ezzel ösztönösen életben tartva magát, mely nekem vázul szolgál. Ezek a mozdulatok, szokások még idegenek, de lépésről lépésre ésszerűnek tűnnek, de nem látom a végét. Az újdonság hatása még eltarthat egy jó ideig, addig ezen ösztönökre kell bíznom magam… Nem tévedhetek, mert annak következményei lesznek… Itt vagyok a valaha ismert ismeretlenben. Nem tudom a szabályokat, melyek korlátolnak, ezért tanulnom kell s tapasztalnom. Testem minden apró mozzanatát figyelnem és tanulmányoznom. Arra már rájöttem, hogy vannak külső ingerek s tényezők, melyek a halandó szervezetre így vagy úgy hatnak. Ilyen hatás a hulló nedvesség, ami végigáztat. A kis gázégő mely hőt termel és jól eső érzést ad.

Miután a sátorba vissza értem, s a gázégőn a elkészítettem a teámat, hagyom, hogy testemben végig áramoljon a forróság, mely felmelegít ebben a cudar időben, ahol a vihar szele jeges korbácsával ostorozta testemet. A sátor nem a legjobb választás volt lássuk be, viszont, még kitart. Viszont el kell gondolkodnom, hogy ha nem enyhül mi a következő lépés. Reggelre tudatosul bennem, hogy nem igazán fog megváltozni az idő. Egyedül csak ez a hihetetlen felfedezés kárpótol. Látom, hogy nem hoz semmi újdonságot az időjárás csak a monoton égi háborút, így körbejárom a szigetet még egyszer, majd megkeresem a hajót és bepakolok. Ha nincs változás és a hajó is megvan, akkor irány Santorinin keresztül haza. Igen ám, de a járművemnek csak hűlt helyét találom csak. Számba veszem lehetőségeimet, s arra a következtetésre kell jussak, hogy nem lettem más, mint egy modern Robinson Crusoe, ki egy maga van ezen az átkozott helyen és esély nincs a menekvésre. Halandó mivoltom ösztönösen térdre rogyva, kéri Istenét, hogy menekítse meg. Úgy tűnik nem találnak értő fülekre kétségbe esett szavai. Végigvizsgálva készleteit s úti csomagot, nem sok reményt várhatok. Délelőtt egy részét azzal próbálom eltölteni, hogy a sátrat megjavítsam és éghető dolgokat össze gyűjtsem a sátramba. Ránézek, telefonomra, hátha tudok vele valamit kezdeni, de ilyen égi áldás esetén esélytelennek érzem. Még egyszer világosban, megnézem azt a különös helyet, mely egyetlen tanúja volt, annak, hogy mi is történt velem. De, mint tudjuk a kövek csak nagyon ritkán beszélnek...

Közben a gondolat nem hagy nyugodni, és töprengek, az az érzésem, mintha nem lennék egyedül. Pedig mikor jöttem, akkor csak magam voltam, aztán történt, ami történt és ez az érzés fel kelt bennem. De mi is történt? Emlékeim homályosak, nem emlékszek, nincsenek képeim, csak érzéseim és ezek nem jók. Nyugtalan vagyok. Nem szeretem, mikor tudatlan vagyok. Memóriám egy láthatatlan falba ütközik, melyet áttörnöm lehetetlen. Olyan ez, mint sűrű ködben körbe s körbe menni, óráknak tűnik, a táv és a végén rájössz, egy lépést sem tettél meg valóban. Elveszett vagy…

Thyriel:

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

A vihar kitartó. De te sem adod könnyen magad! Igazából semmi sem maradt szárazon, hacsak a jegyzeteidet nem akarod elégetni. Azok vízálló zsákban vannak, de minden más egyszerűen túl sok minden és nagyon kevés hely. A sátrat megfoltozni olyan, mint amikor állandóan rángatják a kezed izomból és a sátrat is valaki folyamatosan kitépné a kezedből. Ez nem az az idő, amikor nyugodtan lehet befoltozni vagy tábortüzet szítani. Ezt bizonyítandó a heves szelek lökdösik meg a sátradat, ami bármikor dönthet úgy, hogy megadja magát és enged.

Sok mindent megörököltél. Tudod, hogy van egy Mentorod, akit Theodor Kronos-nak hívnak, hogy sosem volt igazán családod és a hely ahol felnőttél valami különleges hely volt, ahova csak kevesek jártak. Tudod, hogy el kellett hagynod és azt, hogy azóta sem tértél vissza. Előre néztél, tanulni vágytál, megismerni, megtudni és felfedezni. Klubbot alapítottál, amit te vezettél és sokat vitáztatok, de te mindig elsimítottad őket. Megtetted amit tudtál, s néha ez elég is volt, máskor pedig… nos, nem.

Aztán a nap delelőre hágott, más helyen folytattad a tanulmányaid, ahol korábbi lelkesedéssel vetetted magad a tudásnak nevezett ismeretekre, amikből idővel hamar kitűnt mi is érdekel a legjobban. Szakmát választottál, szakirányú tanulmányokat, különórákat és folytattad a társasági életet, ahol valahogy mindig a szervezők, a vezetők között voltál. Vonzotta ez a fajta magabiztosság a hölgyeket is, de valahogy nem jutott időd a kellő érzelmek kibontakoztatására és végül mindig egyedül maradtál. A vezető, aki tudta mit kell tennie, de pont emiatt picit el is távolodott talán.

Vidáman lobogó láng pedig mindennél jobban esik, a fénye leginkább, de azért hiányold a Napot, még ha tudod is, a felhők felett most is ragyog. De a forróság is kellemes, a kezednek, a testednek – bár pillanatra mintha megégetné a nyelved, ami egy új, érdekes és picit fájó érzés – s ebből az utóbbiból, a fájdalmasan kínzóan gyötrelmesből már igencsak eleged van. De jól esik a meleg és nem csak a testnek. A hihetetlen felfedezés az bizony… az eléggé kíméletlen lehet és talán megint másképp engedi láttatni a világot.

Solerion vagy.
Namaru, egy Bukott.
Ez a test, ez nem te vagy.
Nem ember, de emberi testben.

S ami még rosszabb… bár olyan zavaros minden, annyira, felkavaró, a legrosszabb még hátra van. Az, hogy itt vagy, hogy itt lehetsz és a Börtön nem húz vissza, az Timeusnak köszönhető. Illetve nem is az, hanem, hogy nem őrülsz bele az egészbe. Elrejti előled mindazt, ami mélyen az Esszenciádba mart, ami kínzott hosszú-hosszú időn át. Ezt őrületet nem engedi rászabadulni, saját kevésbé kínzó emlékeit adta helyette… és a testet. Ő már nincs itt, meghalt, talán egy Halaku vitte el a Lelkét, esetleg a Teremtő rendeltette helyre került, de az bizonyos, ha Ő nincs, te sem itt lennél.

Egy ember élete árán maradhattál itt.

A sziget körüljárásról hamar lemondtál, mert ez az idő nem emberi, igaz, te sem vagy az, de amikor realizáltad azt, hogy nem lesz több száraz öltözék vagy tűz, akkor… igazából igen rövidre tudtad a dolgot. Gyalogosan innen nem jutsz sehova, maximum a sziklás partra, amiről bármikor lefújhat a szél és nem néznek ki szépen azok a csipkézet alakzatok. Ilyen hullámokban úszni pedig oly sok kilométert mint amilyen távol van Santorini… nem vagy te Lammasu!  Maradhatsz is, vagy megpróbálkozhatsz azzal, amivel eddig még nem kacérkodtál. Az sem lenne könnyű, de lehet jobb, mint itt maradni egy csipogással lehaló kis készülék mellett.


Minden megvár itt – már amit nem fog elvinni a vihar. Ha mégis kimerészkedsz, azt látod, hogy a maradék felfedezést is elpusztították, ezzel az ősi rommal szinte már semmit sem lehet tenni. Egyetlen dolog lehet ami még szolgáltathatna bármivel is, a hatalmas lény mozaikjai a talpad alatt. Hatalmas, leginkább Octopus-ra hajazó lény mint a legendák Leviathan-ja. Régi történetek jutnak eszedbe, ősi mesék és legendák, melyeket könnyedén elfúj a bizonytalanság és melegség, a vihart magad mögött hagyni vágyó érzések szele…

A Teremtő pedig nem válaszol, ahogy az Elohim-ai sem.
Nincs itt most senki, csak te, a Bukott, aki Lázadt.
A Namaru, a Hajnal Házának Qingu kórusából.
Egy Ördög, aki egyszer már változott…

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal