Timeus 'Solarion' Helio

[Thyriel]

Az Abyss
a Verem mélyén

A Sötétségben volt egy tudat. A tudat egyedül volt a sötétségben, mivel a sötétség maga volt a tökéletes magány. A tudatnak nem volt teste. Nem volt szeme, amivel láthatta volna, hogy semmi sincs körülötte, amit lásson. Nem volt szája, hogy ordítson, se karmai, hogy kétségbeesetten kaparhasson, a szabadulás reménye nélkül. Csak gondolatok voltak és emlékek. Egyedül, magányosan, még a fizikai agónia se terelhette el őket a magányról.

Az időnek nem volt jelentősége a sötétségben.

Az elején a tudat a dühösen tombolt a fogság ellen. Nem tudta meddig. Lehet öt percig. Lehet ötezer évig. Miután a düh kiégett, a tudatot utolérte a keserűség. Valaha egy napsütötte világban élt almákkal és színes madarakkal. Halak úsztak, fák nőttek, felhők rajzolták költőien az eget, amit a napkelte színezett ki.

A tudatnak neve is volt, Solarion
Becsülettel szolgált, szerette a kötelességét, volt teste, voltak barátai, ismerte a szerelmet!
Most semmije se volt.
Még fájdalom sem… vagy pedig remény.
Solarion amennyire tudta, a világ elveszett, összetört és megsemmisült, mint ő.

A keserűség után pedig jött a kétségbeesés.

Tűnődött, hogy ez a Semmi, ez a Gyötrelem, így érezte-e magát a Teremtő, mielőtt a Teremtés a létbe szólítódott. Nyilván csak ez lehetett az oka annak, hogy a tökéletesség tökéletlent alkotott. Az őrjítő csönd - a csönd, ami nem csak a hang hiánya volt, hanem a tökéletes semmi - és a sötétség, a borzasztó, végtelen, szédítő sötétség, ami még a tökéletest is őrületbe kergette. S egy felfoghatatlan lény őrülete is felfoghatatlan.

A Világegyetem kezdettől fogva bukásra ítéltetett. Minden, a dicsőség, a romlottság, a remény és a borzalmak, a Háború a Földön és Mennyben, minden eleve elrendeltetett! A kimenetel kőbe volt vésve mielőtt az első összecsapás megtörtént volna. Az ilyen és ehhez hasonló félelmek töltötték meg Solarion tudatát, az egyetlen dolgot, ami maradt belőle.

S ekkor meghallotta a Hangot.

A Hangot, amit ismert, egy hangot régről (vagy csak pillanatokkal ez előttről), valaki olyan hangját, mint Ő. A hang tulaja nem volt más, mint Verrine, az Egészség Megtestesülése. Egy rab, mint ő. De Solarion-nal ellentétben elég erős, hogy kommunikáljon. Egykor Elohimok voltak, a Teremtés uralkodói és esszenciájuk megtöltötte a világot! Az olyan hatalmas erejűek, mint Verrine képesek voltak megrázni börtönük rácsait és elérni a társaikat.

Solarion… hallotta a hangját, de nem füllel, esszenciájához szólt: Figyelj! – parancsolta.
A Parancsát pedig Solarion Igaz Nevével égette a Namaru lelkébe
Aztán… történt valami.
Valami, ami elmosta a Parancsot is egy időre. Valami ami Solarion lényegét érintette meg.

Egy másik hang. Egy utolsó sóhaj.
Áthidalta a Semmit, a Sötétséget, a Csöndet, és egy hajszálvékony repedésen át, utat mutatott a Börtönből.
Ki az őrületből, ki a Csöndből!
Ki a kínokkal és Gyötrelemmel teli őrületbe!

az Égei-tengeren, Zaforas kis szigetén
Körülbelül egy héttel a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm után
egy viharos éjfél után valamivel

Az elmúlt fél évszázad legnagyobb vihara tombol világszerte. A híres Hellén napsütés is fakó emléknek tűnik, a már hosszú napok óta tomboló apokaliptikus vihar okán. De ez nem gátolt meg téged abban, hogy egy hatalmas felfedezés részese legyél, abban, hogy amit Mentorod, Theodor rád bízott, ne hajtanád végre maximális pontossággal! Hihetetlen, hogy megtaláltad, hogy eddig bárki kutatta, nem volt képes megfejteni a titkát vagy ha meg is tette, nem beszélt róla senkinek – így olyan, mintha nem is ismerte volna e romok jelentőségét!

Több ezer éves oszlopok között állsz, miközben olyan szélvihar tombol körülötted, hogy szinte már vízszintesen esik az eső! Mit eső, ez már kész áradás! Oly nagy cseppekben esik, mintha maga az óceán hullana alá, nem pedig csak elpárolgott vízcseppek akarnának visszatérni születésük helyére. Itt is valami született talán, de az írásjelek nagyon elkoptak, nem is igazán tudod elolvasni őket. Alapvetően abban sem vagy biztos, hogy épek lennének, meg tudnád fejteni őket, mert számodra olyan idegen csak a töredéke is, hogy teljesen tanácstalan vagy.

Miközben keresel-kutatsz talán megtalálod a titok nyitját, a vihar nem kímél. S bár felkészültél, ebből idővel akár tüdőgyulladás is lehet! Nem bírod már sokáig, de úgy érzed az áttörés küszöbén állsz! Mit neked vihar, amikor végre évtizedek kutatása teljesülhet be? Tovább olvasol az imbolygó fényben melyet a kis lámpásod ad – ami, harcol a vihar sötétségével, picit le is győzi azt, s mint a fény éri az ismerősebb jeleket, úgy a megvilágosodás téged is megérint. Latin szövegrészhez értél, amit bár értelmetlennek tetszik, de kiolvasol.

„So-la-ri-on”

A következő pillanatban akkora dördülés ér, hogy ösztönösen összerezzensz! Nem, nem csak emiatt! Lenézel a mellkasodra ahol valami forrót érzel, majd meglepetten figyelheted, ahogy a vörös folt lassan terjedni kezd. Utolér minden. A testi fájdalom, az árulás érzete mely a szívedbe mar, a tudat, hogy megfejtetted, de a tied már nem lehet és a tény, hogy soha senki nem fogja megtudni mi történt itt. Előbb térdre hullasz, a lámpás kiesik a kezedből, majd felpillantasz még, amikor mozgást látsz.

Az idő lelassulni látszik, ahogy föléd tornyosul életed démona. Nem, nem az életedé, tényleg egy démon! Rádöbbensz, hogy igazad volt, hogy Theodornak és sok más kutatónak igaza volt! A démonok léteznek! Kiáltani akarod, de nem jön ki a hang a torkodon, csak vér tör fel, amit kiköhögsz. Érzed, ahogy a folyékony élet elfolyik a testedből, ahogy az egész, minden az értelmét veszteni látszik a halálban. Ez itt a vég. Még felnézel, valahogy képes vagy rá, erőt merítesz… miből is? Magad sem tudod, de felpillantasz a jelenésre, ami talán a Lelkedért jött.

Dús haja arcához tapad, ahogy vihar nem kímélő őt sem. A víz lepereg hajáról, arcáról, megcsillan rajta a kis lámpásod fénye. Mezítelen vállán a hajzuhatag teljesen tisztán csillog, miközben a szélvihar bele-belekap, amitől hullámzik akár a tenger, fodrozódik és olykor teljesen szétterül. Szeme kék, írisz nélküli halovány izzásban pillant rád, mintha olyan mélységekbe látna, amit még soha senki sem fedezhetett fel. Füle hegyes akár a nimfáké-tündéreké. Ajka fekete, de körvonalai jól láthatóak, s amikor ujjai megérintik azt, fluoreszkál.

Leengedi a kezét, félresöpri az arcába hulló tincset. Ahogy egyre közelebb hajol hozzád, lassan eljut a tudatodig a látvány, hogy a test, mely nőiesen vékony alkatú, mégis dús idomú. A darázs derekát hosszú combok követik, majd kecses lábfej zárja. Bőre fekete, apró árnypamacsokat húz maga után. Ekkor – s hihetetlen, hogy milyen részleteket veszel észre most – látod, hogy mégsem mezítelen. Intim testrészeit rejtő színárnyalatnyi különbség, mely selyem simulásának érzetét sugallja. Ékszerei pedig – amik vonzzák a tekinteted – cseppé csiszolt fülbevalók akvamarinból. Korallon függő szív alakú amulett szintén a fülbevaló kövéből és kígyózó kar, bokaperecek valami tengeri növényből, melyeken apró virágok láthatóak.

Akármi is pereg le földöntúli hangjáról, egy szavát sem érted, kivéve
Aztán mindennek vége.
S a világ elsötétül.
S mikor magadhoz térsz, még ott cseng a név, a neved

Solarion

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

Az idő. Az idő relatív dolog, de hamar rá lehet jönni, hogy rabságban sokkal lassabbnak érezhető, ahogy telik. Ki tudja mennyi idő telt el mióta bezárva lett bukott valóm. Teremtő különös játéka az idő, mely lelassult homokórának érezhető s minden egyes homokszem éveket jelent. S most felgyorsultak az események. Jön egy hang s minden megváltozott. Oda minden gyötrelem, sötétség és gondolat. Csak a most van. Nem tudni mi történt, tán józanésszel fel sem fogható. Volt egy hang és most itt van. Érzékek újjá születnek, a szemről leesik a fátyol, a hang ereje áttöri a süketség falát és hang vissza nyeri eredeti rendeltetési szerepét. A némaság megszűnik, az idő felgyorsul, mintha valamivel versenyt futna. Most már érzékelhető a tér és az idő, de ezek a dolgok annyira újak, mint az újszülött gyermeknek a világ mindensége. Egy valami cseng ismerősen még pedig egy szó. De a szónak ereje van, ereje, amely áttört minden akadályt földön s égen át eljut viselőjéhez s felébreszti hosszú-hosszú álmából. A név birtokosa leveri láncait a súlyos évezredes béklyókat, mely örök rabigát képezett az idők végezetéig. Megtört valami a csend zajjá, a sötét fénnyé változik és az alak új testet ölt… Az új test, mely rám várt megmagyarázhatatlanul vonzott, mint mágnest a fém. Ahogy a vákuum húz szívó erejével s minden egyes pillanattal egyre erősebben. Majd, mint toronyóra kongatása s a harsona hangja szakító erővel súlyt le a szó mely egy nevet jelent és utána durranásként a sötétség elérkezik ismét…

A rémület egy pillanatra úrrá lesz felettem, mikor magamhoz térek, de ez a röpke másodpercek oly messzire tűnnek serényen, hogy nem is emlékszem rá. Alakot öltöttem, testem lett tudatosul bennem, miközben apró hideg cseppek, mint a borotva úgy vágja testemet. Bőröm libabőrös, érzem az időjárás számomra nem hat pozitívan, ruhám nehéz és csurom egy merő víz, mely az előző érzést tetézi. Ez nem más, mint a hideg és a szél ötvözete. Körbenézve romos egy helyen állok, mely ősi kultúra hagyatéka lehetett valaha. Dolgaimat össze szedem, és megpróbálok valami szél védett helyre behúzódni. Közben fedezem fel az újabbnál újabb dolgokat, hiszen eddigi anyagtalan létem súlyos „teherré” váltott át, mely formáció ismeretlen számomra és minden új momentum idegen impulzusként ér, melyet igyekszem megfejteni és megérteni, majd használni. Új a tenger sós illata, amit a hideg szél az arcomba vág, lépteimnek súlya, érzek hideget, levegővel megtelt tüdőm mozgása vérrel telt szívem lüktetése és így tovább.

Miután dolgaimat összeszedve befészkeltem magam szélvédett helyre átgondolom a történeteket, de mivel az idő nem enyhül kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni. az új irány Athén és az otthonom lenne normális esetben, de nem ilyenkor. Későre jár és az idő sem enged. A sátram felé nem hagy nyugodni a történtek. Sajnos csak ilyen szegényes körülmény adatott meg nekem, mivel a múzeum sosem vagyonáról volt híres, s mindenhol meghúzza a nadrágszíjat, ahol csak tudja… Sátramhoz érve átöltözöm melegebb ruhába és nem vagyok rest, hogy papírra vigyem a mai napomat szokásomhoz híven. Ekkor bevillan egy érzés, hogy valami történt, valami érzés, mintha azt sugallná, hogy valaki vagy valami volt itt. Lehet, hogy itt van? Lehet, hogy rám vár s engem akar? Ennek tudatában a sátramban maradva megpróbálok éberen pihenni, míg reggel nem lesz, vagy elül a vihar…

[Thyriel]

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

A pillanatban, amikor az Esszencia a Testbe került, elfoglalta azt, hogy az Abyss ne húzza vissza, hogy ne legyen újra fogoly és legyen megfosztva frissen kiharcolt szabadságáért, azonnal levetette azt. Nem tehetett mást oly hosszú idő után végre újra a Teremtésben volt és félelmeit az esetlege felbukkanó Elohimokról elnyomta a vágy, hogy minden ízében érezzen!

Solarion, akár egy tökéletes ragyogó márványszobor áll a sziklaszirten. Egyszerre robbant ki teljes valójában s minden vonása közel tökéletességet hordozott akárcsak földöntúli kisugárzása – amelyet csak tovább emelt az mennyei aura ami körülvette – büszkén hirdette, hogy ez a Bukott a Namaru Ház tagja! Mennyei kiválóságához és kecsességéhez kétség sem férhetett! Hófehér hattyúszárnyai bomlottak, fürödtek azok is ebben az aranyló fényben, ami teljesen körülölelte akár a Nap Koronája! Maga volt a megtestesült fény, ami a legsötétebb percekben is reményt adott, ami bátorságra inspirált, ami vezette azokat, akik követték! Titkok Őrzője volt, mielőtt… a Bukás előtt.

S most is elbukik, az Esszenciája visszatér a test börtönébe, ahol egy ideig megpihen. Hosszú órák telnek el, mire magához tér, megérti hol van és mi történt. Ködösek ezek az emlékek, zavarosak… és a világ: Hangos! Hideg! Idegen! Más, mint amit korábban ismert, de ez most a legkisebb problémája! Hosszú idő telt el és a sok emlék még így is úgy kavarog, hogy talán rosszullét kerülgeti! Vagy csak az éhség lenne az, energia, amit megkövetel ez a törékeny és halandó test?

Sietve húzódsz be a sátrad védelmébe, amit nem ilyen viharos időre találtak ki. Ez a menedék már nem bírja sokáig ezt az ítéletidőt! Itt-ott elszakadt, befolyik a víz, a szél folyamatosan tovább akarja tépni, de még kitart! S bár Solarion nincs tudatában, de Timeus emlékei hajtják előre amikor megválik nedves ruhájától. Felfedezheti a lyukat rajta, melyen át a halál érkezett, de a test reszketése nem sok időt ad. Hamarost szárazabb viseletben már a kis gázégő felett forrni készülő vízre pillantasz. Nem volt könnyű, de percek harca alatt sikerült megőrizni az apró lángot és most már készülhet a forró tea!

A sós tenger illata folyamatos, el is veszted hamar, ahogy sok más is felolvad a pillanatok folyamában, csak az érzés nem akar szűnni: Szabad vagy! S közben olyan dolgokat teszel, amik számodra újak, ismeretlenek, de mégis könnyedén megy. Ez Timeus. Az öröksége, ami tudod, hogy sok borzalmat és szörnyűséget rejt el előled, mindazt, amit időtlen időkig odalent, a Börtönödben kellett elviselned. A kettőség eléggé zavaró, kissé szétszórt is vagy, de semmi olyan, aminek örökké kéne tartania. A Fogság sem tartott addig, bár biztos, hogy számodra egy örökkévalóságnak hatott.

Nehéz összeszedni a gondolataidat, de nagyjából összeszeded magad. Nem tökéletes, de azért reménykeltő. Egy hete érkeztél ide, csónakkal jöttél Santoriniről és az a kis hajó valahol itt kell legyen, kivéve… pokoli egy vihar nem hagyja elfelejtsd, de itt, viszonylagos nyugalomban tovább tűnődsz. A romokat már sokan felkeresték és nem találtak semmit, amivel tovább jutottak volna, valószínűleg ezért nem jár már erre senki rajtad kívül. Te még nem adtad fel, még kerestél és kutattál.

Ez lett a vége…

Úgy tűnt azonban, hogy ezek a hírek mégsem voltak igazak. Volt itt valaki, egy… valaki! Ködös, zavaros és nehéz felidézni, de egy… egy nő! Talán egy nő volt, csak… ne lenne ennyire nehéz felidézni. Oly sok mindent elvesztettél, érzed, hogy mennyivel kevesebbet birtokolsz, mint egykor, mint a Bukás előtt! A tény azonban, hogy valaki volt itt, nem hagy nyugodni, így éberen fürkészed a környezeted miközben tudod, hogy ezek az emberi érzékszervek mennyire korlátozottak, úgy rá kell döbbenj a tied sem sokkal jobb.

Egy villám, egy dörrenés.
Záporozó cseppek kopogása.
Egy magányos és zavart, feszült férfi.
S a gondolat, a vihar még sokáig tarthat.

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

Szabadulásom pillanata, hogy a sötét kínszenvedéstől megszabadulhattam valami felemelő és különleges érzést kölcsönöz, mely csak egy pillanat volt és újabb börtönben lelem magamat. Az új zárka, új lehetőségekkel bír, amelyek szinte határtalan s szabad. Igen ám, de mégis bezárva vagyok, mint madár a kalitkában, mely szomorúan énekel. A test teszi a dolgát, ezzel ösztönösen életben tartva magát, mely nekem vázul szolgál. Ezek a mozdulatok, szokások még idegenek, de lépésről lépésre ésszerűnek tűnnek, de nem látom a végét. Az újdonság hatása még eltarthat egy jó ideig, addig ezen ösztönökre kell bíznom magam… Nem tévedhetek, mert annak következményei lesznek… Itt vagyok a valaha ismert ismeretlenben. Nem tudom a szabályokat, melyek korlátolnak, ezért tanulnom kell s tapasztalnom. Testem minden apró mozzanatát figyelnem és tanulmányoznom. Arra már rájöttem, hogy vannak külső ingerek s tényezők, melyek a halandó szervezetre így vagy úgy hatnak. Ilyen hatás a hulló nedvesség, ami végigáztat. A kis gázégő mely hőt termel és jól eső érzést ad.

Miután a sátorba vissza értem, s a gázégőn a elkészítettem a teámat, hagyom, hogy testemben végig áramoljon a forróság, mely felmelegít ebben a cudar időben, ahol a vihar szele jeges korbácsával ostorozta testemet. A sátor nem a legjobb választás volt lássuk be, viszont, még kitart. Viszont el kell gondolkodnom, hogy ha nem enyhül mi a következő lépés. Reggelre tudatosul bennem, hogy nem igazán fog megváltozni az idő. Egyedül csak ez a hihetetlen felfedezés kárpótol. Látom, hogy nem hoz semmi újdonságot az időjárás csak a monoton égi háborút, így körbejárom a szigetet még egyszer, majd megkeresem a hajót és bepakolok. Ha nincs változás és a hajó is megvan, akkor irány Santorinin keresztül haza. Igen ám, de a járművemnek csak hűlt helyét találom csak. Számba veszem lehetőségeimet, s arra a következtetésre kell jussak, hogy nem lettem más, mint egy modern Robinson Crusoe, ki egy maga van ezen az átkozott helyen és esély nincs a menekvésre. Halandó mivoltom ösztönösen térdre rogyva, kéri Istenét, hogy menekítse meg. Úgy tűnik nem találnak értő fülekre kétségbe esett szavai. Végigvizsgálva készleteit s úti csomagot, nem sok reményt várhatok. Délelőtt egy részét azzal próbálom eltölteni, hogy a sátrat megjavítsam és éghető dolgokat össze gyűjtsem a sátramba. Ránézek, telefonomra, hátha tudok vele valamit kezdeni, de ilyen égi áldás esetén esélytelennek érzem. Még egyszer világosban, megnézem azt a különös helyet, mely egyetlen tanúja volt, annak, hogy mi is történt velem. De, mint tudjuk a kövek csak nagyon ritkán beszélnek...

Közben a gondolat nem hagy nyugodni, és töprengek, az az érzésem, mintha nem lennék egyedül. Pedig mikor jöttem, akkor csak magam voltam, aztán történt, ami történt és ez az érzés fel kelt bennem. De mi is történt? Emlékeim homályosak, nem emlékszek, nincsenek képeim, csak érzéseim és ezek nem jók. Nyugtalan vagyok. Nem szeretem, mikor tudatlan vagyok. Memóriám egy láthatatlan falba ütközik, melyet áttörnöm lehetetlen. Olyan ez, mint sűrű ködben körbe s körbe menni, óráknak tűnik, a táv és a végén rájössz, egy lépést sem tettél meg valóban. Elveszett vagy…

[Thyriel]

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

A vihar kitartó. De te sem adod könnyen magad! Igazából semmi sem maradt szárazon, hacsak a jegyzeteidet nem akarod elégetni. Azok vízálló zsákban vannak, de minden más egyszerűen túl sok minden és nagyon kevés hely. A sátrat megfoltozni olyan, mint amikor állandóan rángatják a kezed izomból és a sátrat is valaki folyamatosan kitépné a kezedből. Ez nem az az idő, amikor nyugodtan lehet befoltozni vagy tábortüzet szítani. Ezt bizonyítandó a heves szelek lökdösik meg a sátradat, ami bármikor dönthet úgy, hogy megadja magát és enged.

Sok mindent megörököltél. Tudod, hogy van egy Mentorod, akit Theodor Kronos-nak hívnak, hogy sosem volt igazán családod és a hely ahol felnőttél valami különleges hely volt, ahova csak kevesek jártak. Tudod, hogy el kellett hagynod és azt, hogy azóta sem tértél vissza. Előre néztél, tanulni vágytál, megismerni, megtudni és felfedezni. Klubbot alapítottál, amit te vezettél és sokat vitáztatok, de te mindig elsimítottad őket. Megtetted amit tudtál, s néha ez elég is volt, máskor pedig… nos, nem.

Aztán a nap delelőre hágott, más helyen folytattad a tanulmányaid, ahol korábbi lelkesedéssel vetetted magad a tudásnak nevezett ismeretekre, amikből idővel hamar kitűnt mi is érdekel a legjobban. Szakmát választottál, szakirányú tanulmányokat, különórákat és folytattad a társasági életet, ahol valahogy mindig a szervezők, a vezetők között voltál. Vonzotta ez a fajta magabiztosság a hölgyeket is, de valahogy nem jutott időd a kellő érzelmek kibontakoztatására és végül mindig egyedül maradtál. A vezető, aki tudta mit kell tennie, de pont emiatt picit el is távolodott talán.

Vidáman lobogó láng pedig mindennél jobban esik, a fénye leginkább, de azért hiányold a Napot, még ha tudod is, a felhők felett most is ragyog. De a forróság is kellemes, a kezednek, a testednek – bár pillanatra mintha megégetné a nyelved, ami egy új, érdekes és picit fájó érzés – s ebből az utóbbiból, a fájdalmasan kínzóan gyötrelmesből már igencsak eleged van. De jól esik a meleg és nem csak a testnek. A hihetetlen felfedezés az bizony… az eléggé kíméletlen lehet és talán megint másképp engedi láttatni a világot.

Solerion vagy.
Namaru, egy Bukott.
Ez a test, ez nem te vagy.
Nem ember, de emberi testben.

S ami még rosszabb… bár olyan zavaros minden, annyira, felkavaró, a legrosszabb még hátra van. Az, hogy itt vagy, hogy itt lehetsz és a Börtön nem húz vissza, az Timeusnak köszönhető. Illetve nem is az, hanem, hogy nem őrülsz bele az egészbe. Elrejti előled mindazt, ami mélyen az Esszenciádba mart, ami kínzott hosszú-hosszú időn át. Ezt őrületet nem engedi rászabadulni, saját kevésbé kínzó emlékeit adta helyette… és a testet. Ő már nincs itt, meghalt, talán egy Halaku vitte el a Lelkét, esetleg a Teremtő rendeltette helyre került, de az bizonyos, ha Ő nincs, te sem itt lennél.

Egy ember élete árán maradhattál itt.

A sziget körüljárásról hamar lemondtál, mert ez az idő nem emberi, igaz, te sem vagy az, de amikor realizáltad azt, hogy nem lesz több száraz öltözék vagy tűz, akkor… igazából igen rövidre tudtad a dolgot. Gyalogosan innen nem jutsz sehova, maximum a sziklás partra, amiről bármikor lefújhat a szél és nem néznek ki szépen azok a csipkézet alakzatok. Ilyen hullámokban úszni pedig oly sok kilométert mint amilyen távol van Santorini… nem vagy te Lammasu!  Maradhatsz is, vagy megpróbálkozhatsz azzal, amivel eddig még nem kacérkodtál. Az sem lenne könnyű, de lehet jobb, mint itt maradni egy csipogással lehaló kis készülék mellett.

Minden megvár itt – már amit nem fog elvinni a vihar. Ha mégis kimerészkedsz, azt látod, hogy a maradék felfedezést is elpusztították, ezzel az ősi rommal szinte már semmit sem lehet tenni. Egyetlen dolog lehet ami még szolgáltathatna bármivel is, a hatalmas lény mozaikjai a talpad alatt. Hatalmas, leginkább Octopus-ra hajazó lény mint a legendák Leviathan-ja. Régi történetek jutnak eszedbe, ősi mesék és legendák, melyeket könnyedén elfúj a bizonytalanság és melegség, a vihart magad mögött hagyni vágyó érzések szele…

A Teremtő pedig nem válaszol, ahogy az Elohim-ai sem.
Nincs itt most senki, csak te, a Bukott, aki Lázadt.
A Namaru, a Hajnal Házának Qingu kórusából.
Egy Ördög, aki egyszer már változott…

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

A víz, mely a halandó élet számára elengedhetetlen, most a legnagyobb kínszenvedést okozza. Rabigát vonzva körém, lakat alatt tartva, fizikai kimerültség szélére sodor. Nincsen semmilyen száraz hely számomra, csak a nedves hideg, ami körül ölel. Eme világvége hangulatban vagyok egyedüli élőként az ismeretlenben, sóhajommal mit sem törődve senki sem.

Megörökölt memóriámnak ha hangja lenne sűrű zakatolást lehetne hallani, olyat, amit csak egy gőzmozdony adhat ki. Valójában információs képek jönnek képzeletbeli szemem elé, ismerősök, egy mentor, egy közösség és, mint a halál utolsó perceiben végig futva az életem filmén a filmszalag pereg.  Timeus élete új adatokkal szolgál, s ezen új dolgok tulajdonosaként esélyt láthatok arra, hogy miként léphessek, ki ebből a földi csapdából. Ezen emlékek sorozatából egy újabb tapasztalat zökkent ki s ez nem más, mint a fájdalom. Nem jó és egyáltalán nem kellemes. Ha lehet többé nem érezném. Ebből felocsúdva a tenni akarás vágyának adom át magam, de ez hamar alacsony szintre redukálódik, hiszen megint rá kell jöjjek… Börtönben vagyok.

Számba véve a lehetőségeket, a hajóról lemondhatok, úszva elég messze van, hogy fáradt és zilált testem kibírja ezt a megpróbáltatást. Egy helyben állva csak a fejem búbját vakarom. Itt állok mozdulatlan ősi szent helyen… Mi van a lábam alatt?

Octopus, ami, annyit jelent, polip. Tengeri szörny, kráken, leviatán… Minden története világvégét jósol vagy magát a pusztítást szimbolizálja. Kráken, tengerek rettegett szörnye, mely hajókat zabál karjaival a tenger mélységébe húzza áldozatát, hol lassan lakmározik víztől oszladozó áldozatát.
Mások szerint tengerben élő sárkány, mely a vizekben él. A tengeri kígyó maga az Antikrisztus a világ megrontója, kit a Teremtő fog legyőzni. És vannak a legrosszabbak, ők Rahab démonnal azonosítják…

Járja végig a gondolat, melyet tanult vázam emlékezőképességének köszönhetek. Lehet illene megvizsgálni ezt a képet, lehet út mutatást adhat? De az is lehet, hogy egy áldozati helyen vagyok, melyet Isten majmának az Antikrisztusnak, leviatán üdvösségének emeltek?

[Thyriel]

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

Nem kizárt, hogy ez a sok víz azért zavar ennyire, mert mégis csak a fény, a hő és tűz áll közelebb hozzád, amiből most alig akad. Az a kevés is kimerülni, eltűnni látszik. Ez itt és most inkább a Lammasu-k birodalma, elvégre ők a Nyughatatlan Mélység Háza és a Viharok Kórusa lenne képes mindarra, ami most körül vesz. Kevéske jut mindenből ami neked, illetve a testnek fontos ez pedig eléggé kimerítő tud lenni hosszútávon. Mit is kezdhetnél magaddal, mikor a szabadság is olyan, mintha sosem szabadultál volna és mégis annyival több, mint ami azelőtt volt?

Egy emberélet.
Ennyibe került.
De szabad vagy.
Változtál.

A hatalmas tintahalszerűség, polip vagy mi ez, ami leginkább Leviathan-ra hasonlít, rádöbbensz, hogy fogalmad sincs mit is jelenthet. Az idő múltával elkorcsosult a szó, most már szinte minden tengeri szörnyre ezt mondják, de nem mindig volt ez így. Az eső tisztára mosta a mozaikrajzot, ahol nem, ott pedig te segíthettél neki, hogy jobban lásd ezt a hatalmas alkotást. Egyesek számára amit látsz, csak legenda, mese vagy csak egy festmény, de te tudod, hogy bizony a Teremtő létezik, hogy Démonok és teremtményeik járhatják a teremtést, miért lenne más ez alkalommal?

A világ sokat változott. Nem csak azért, mert az emberek hova jutottak, hanem a csillagok az égen, a földrészek és… minden. Más, mint volt, idegenné vált és nehéz megtalálni azt, hol illenél bele. De azért akad támpontod, hiszen van, ami nem változott. Nevezhetjük egy állandóan az örök változóban, hiszen a lényed része: helyed és feladatod van a Teremtésben! Lehet, hogy most még inkább, mint korábban, hiszen amennyire fel tudod idézni – ami nem olyan könnyű – a pusztulás felé sodródik minden.

Úgy tűnik a Tengeri Kígyó jól halad, hogy elérje a célját.

Egyetlen dolog tűnik fel – amellett, hogy teljesen elázol – még pedig az, hogy jelek vannak a rajzba elrejtve. De ezek a fura írásjelek vagy mik lehetnek nem adnak ki semmi értelmeset. Semmit, amihez bármilyen jelentést tudnál társítani. A legközelebbi szó, amit ki tudtál rakni ebből a káoszból, az is lehet tudat alatti emlékekből dolgozott. Kicsit olyasmi, mint az a sok Művészpártoló, aki együtt dolgozva más házakkal olyasmire lehetett képes, amire a Lázadás előtt valószínűleg még csak nem is gondoltak. Erre hasonlít a szó:

Whistimmu

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

Az ember, aki testet adott nekem, gyakorlatilag életét áldozta értem a szabadságot jelenti számomra. Szabadság, amely mégis egy zárka jelenleg. Lammasuként, elégedett és boldog lehetnék ebben a szituációban, de nem vagyok Lammasu. Nekem nem kenyerem a víz, a folyamatos nedvesség, ami most ér. Előző rabigámtól sokkal jobb a helyzet, hiszen érzékelek, melyet eddig nem tudtam az Abyssban. Most igazán élhetek, hiszen tapasztalom minden mennyiségben.

Ezen lények valóban torzultak, s deformáltak ez idő alatt. Szinte felismerhetetlenné változtak, a róluk szóló történetektől annyira mutálódtak, hogy jelentésük is változott. Az emberek a velük való történeteket átszőtték, formálták, így már nem ön-önmaguk. A képet nézve azon tűnődöm, mennyire kreatív az ember elméje, mennyire kibontakozott…

Ahogy a halandók mondják, “régen minden jobb volt”, most is igaznak tűnik. A világ és vele a környezete is annyi változáson ment át, hogy vajon kellünk-e még az embernek? Létezik még szerepünk? Hova tartunk? Minden annyira idegen és más, mint a Bukás előtt. Az a szépség már tán kihalt, vagy eltűnő félben van jelenleg. Meg kell próbálnom azt felfedezni, és adni még esélyt a jövőnek, hiszen nem szeretném, hogy maga a Teremtés anarchiává változzon és eltűnjön a történelem süllyesztőjében. Fel kell rázódni az apátiából! Tudatosul bennem a gondolat, miközben csak meredek magam elé.

És itt vannak a jelek. Írás vagy szimbólum, mely ismeretlen számomra és megfejthetetlen. Halandó testem léleknyomatában, sem találok semmilyen olyan információ morzsát, mi segítségemre lehetne.
Majd, mint a szikra, úgy villan meg egy név, hogy honnan én sem tudom, de ez nem más, mint Whistimmu.

Whistimmu… Nem tudom, ki ő, mi ő, de ismerősen cseng, de sem emlék sem érzés nem társul hozzá. Talán egy valaha létezett Elohim? Vagy egyéb más lény, mely számomra sem ismert? Nem tudom… félek kimondani… Félek a következményektől, szorult helyzetemre még nagyobb vészt hozni fejemre, nem lenne bölcs dolog...

[Thyriel]

az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok

Kétséges, hogy a zárkád nélkül képes lennél túlélni, s mégis, pont ez a kis húsbörtön okoz némi aggodalmat, hogy mi lesz veled e vihar idején. Timeus mindent rád hagyott, s bár van amire nem emlékszel, a lényegre igen. Nem kívánsz visszatérni a Pokolra, ha van más lehetőség is! Még így, zavart-kábán is sokkal jobb, mint akár egy újabb másodperc odalent! S míg te változtál azáltal, hogy részben ember lettél, a világ is változott. De vajon tényleg minden vele együtt vagy csak az emberek felejtettek és adták tovább a tudást pontatlanul?

Az élénk fantázia átok és áldás is lehet. De úgy tűnik, hogy az igazság bizony nagyrészt elveszett a fantázia által. Sok mindennel segít eljátszani, de jó részük ezen képzelgéseknek elég ijesztő tud lenni. Rögtön a legérdekesebb közülük: kellenek e a Bukottak a Teremtésnek? Az embereknek, akikért egykor fellázadtak és akiket szeretni kell? Valóban a pusztulás felé sodródik minden vagy még van remény? Elég félelmetes a válasz, hogy fajok haltak ki és lehet más dolgok is eltűntek már…

Úgy véled van remény. Esély, ami nem csak neked, de mindenkinek jár és lehet, hogy néhány szépséget sikerül megmenteni egy szebb jövőért. Nem lesz egyszerű, sosem volt az és most még inkább kaotikusnak tetsző, hogy belekényszerültél ebbe a furcsa, idegen és mégis talán izgalmas börtönbe, amelyet percről-percre, óráról-órára egyre inkább magadénak érzel. Megrázod magad talán, s nem csak az Esszenciád, a Tudatod, de önkéntelenül az új tested is, mely már így is reszket és remeg a hidegtől, amit az erős szél okozta érzés hozott magával.

A betűhalmaz, a név, ő vagy valami, akármi vagy akárki is legyen, rejtve marad, nem úgy egy másik, miközben a gondolatod ide-oda cikázva próbál rendet teremteni a káoszban. Whistimmu… Lammasu… a szépség, amit meg kéne mentened… Arquiel! Egy név, amiről tudod, hogy egy valóban Nyughatatlan Isharra-é, de ennél többet nem tudsz felidézni belőle. E név csak egy a sok közül, amit egykor ismertél, köztük voltak barátok és ellenségek, szövetségesek, akár csak egy pillanatra és persze társak, kikkel a közös cél talán jobban összefűzött, mint bármi más.

S egy másik név is kacérkodik veled, de valahogy nem akarja felfedni magát. Kicsit olyan érzés, mintha még nem lenne itt az ideje, ahogy próbálod megfogni, utána kapni, úgy fakul ki egyre gyorsabban, mígnem végül magadra maradsz. Már nincs száraz ruhád, de amit lehet itt megfejtettél. Legalábbis több nyomot nem találsz és igazából már nem vagy biztos abban, hogy lesz is. A kis sziget minden része köves és sziklás, növény nem maradt itt életben, így nincs ami védelmet adjon, csak a sátor, ami az utolsókat rúgja.

Akárhogyan is legyen, félő, hogy ez így nem mehet tovább…

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

A betűhalmaz és a gondolat ereje újabb névvel áld meg, melyet egyenlőre sötétség vesz körbe, eredete ismeretlen számomra. Idegen, de még sem az. Arquiel, nyughatatlan Isharra… Ki ő s mi ő valójában nem tudom vagy nem tudom hova tenni. Barát talán vagy ellenség? Bármelyik lehet, de tudatom tompasága miatt köd fedi az egész történetet, mely sűrű akár a tejfel. De ha tudnám is, nem biztos, hogy segítene a helyzeten. Legbelül van ott más is. Ott rejtőzködik sötét árnyak között, mint akár valami titkos dolog, melynek feladata, hogy észrevehetetlen maradjon kereső tekintetek előtt. Az álca működik, mert a kutató szem mást vél felfedezni.

Magamra maradtan e kietlen területen ítéletidőben, minden vésztartalékom fogytán. Utolsó esélyem a rozoga sátor. Bármelyik pillanatban a remény lángját elfújhatja a végzet szele, így a szituáció cselekvésre ösztökél. Tennem kell valamit, nem mehet ez így tovább. A sátorból megpróbálom ócska telefonom elérni Theodort, hogy küldjön segítséget nekem, más esélyem nincs s nem is lesz egyáltalán, hiszen az akku töltése is csak minimális. Reményt vesztve tevékenykedek így a túlélésem érdekében.

Bíznom kell a jövőben, hiszen nem lehet, hogy csak ennyi legyen az egész. Küldetésem van, s nem hagyhatom annyiban a dolgot. Ennek a küldetéstudatnak erősnek kell maradnia… Nem tud Theodor segíteni jövök rá.... Magamnak kell megoldani... Nem várhatom el senkitől, hogy ebben a pokoli időjárásban ide repüljön vagy jöjjön...

Repülni... Várjunk egy pillanatra. Itt a megoldás az orrom előtt és nem vettem, eddig észre. Kieresztem szárnyaimat, s kipróbálom magam. Az új testrészek csak csattognak és csattognak. A remény hangja ez, hogy végre itt hagyhatom ezt a szigetet. Örömöm nagy ebben a keserű órában, hiszen minden szenvedés kulcsa a hely volt, míg a megoldás a szemem elé nem került. Összeszedem a dolgaimat s útnak indulok a kontinens felé, de legalábbis a Santorinire biztos.

[Thyriel]

Görögország, Santorini legdélebbi partján
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Délelőtt, dél felé közeledve
Hangulatkeltő - Viharhangok

Keveset tudsz felidézni az Ötödik Házról, annak kórusáról, de az felrémlik, hogy Szépsége a tieddel vetekedett, a kedvessége pedig… oly szelíd volt, de picit makacs és akaratos is! Kaotikus, mint a Ház tagjai, ellentmondásos és talán pont ettől vonzó. Fiatalos volt, talán pontosan emiatt emberi mércével mérve abban a lázadó korban, ahol mindent jobban tud, mint az idősebbek. Ugyanakkor valóban sokszor volt igaza! Aztán történt valami… de itt elveszik az emlék, helyette marad a kínzó üresség, a fájó tudattalanság.

Egyszerűen a tény, hogy tudod, sok mindenre nem emlékszel, talán legalább annyira őrjítő lehet, mint az, hogyan fogod őket visszaszerezni? Esetleg… vissza akarod e őket kapni.

Ebben a helyben már nincs több lehetőség. Felismerted s azt is, hogy nincs értelme tovább várni. Önkéntelenül is áttöri a felszínt, a csalóka emberi hüvelyt Solarion, hogy ragyogó fényességként rebbenő szárnyakkal induljon vissza Santorini felé. Miközben a viharos időben próbálsz minden erőddel harcolni azért, hogy eljuss célodért, felrémlik az, hogy már tettél ilyet! Igaz akkor a heves szélrohamok nem kizárt legalább ilyen, ha nem sokkal rosszabbak voltak. Kemény körülmények ellenére, győzedelmeskedtél, de akkor nem érezted ezt a kimerítő érzést, amit úgy hívnak: fáradtság!

Erőteljes szárnycsapásokkal haladsz, szükség van rájuk, hogy ne csapódj a tengerbe! Hatalmas hófehér hattyúszárnyak mozdulnak tökéletes szinkronban és hajtanak célod felé, miközben arra gondolsz, hogy a halott maroktelefonod valószínűleg rongyosra ázott a hátizsákban amibe a kis maradék felszerelést összekapartad. Igaz, ott a remény, hogy a vízhatlan zsák valóban az és később még sem kell majd új eszközt beszerezni! Miután elhatározásra jutottál, már nem volt visszaút, bár lehetséges, hogy azóta már megbántad, mikor egy újabb adag széllöket akar megpörgetni és egy villám csap le a közeledben!

A távolban már látni Santorini fényeit, a világítótoronyét és persze mindebben segít a számtalan villámcsapás, ami körülötted tombol. Nem lehetsz már messze, mikor a dolgok elromlanak. Elfáradtál, a kitartásod végéig sodródtál, egyszerűen nincs tovább, ahogy minden egyes szárnycsapás egyre erőtlenebb és erőtlenebb. Nincs mit tenni, becsapódsz a tengerbe és újra Timeusként küzdesz, hogy túléld azokat a hullámokat, amik végül megunva a dobálásodat előbb a felszín alá nyomnak, majd szinte kiköpnek a partra, ahol előbb vizet köpve-hányva, majd elterülve-lihegve próbálsz újra levegőhöz jutni.

Később, mikor már van annyi erőd felemeled a fejed, látod, hogy ez egy kavicsos strand, közel Ákra Exomýtis-hoz, már ha hihetsz a táblának, miszerint ez egy turistákat fogadó környék. Van még egy tábla picit jobbra – szinte már előtted, amit bár nem látsz ebben az időben, de úgy véled, hogy szárazabb, biztonságosabb és ételben-italban gazdagabb lehet, de legalábbis egy forró fürdő és egy puha ágy biztos akad ott! Amint sikerül talpra kecmeregni, eldöntheted, hogy a strand végén – veled szemben induló – betonutcát választod és vele a vélt menedéket vagy nekiindulsz jobbra egy távolabbi épület vagy bal irányban egy épületegyüttest tűzve ki célul remélve, hogy van annyi erőd, hogy eljuss odáig.

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

Végig fut a hátamon a hideg, ahogy egykor híres s nagy Házakra gondolok, kik egy valaha hatalmas kor mára eltűnt gyermekeivé lettek. Nem maradt belőlük jócskán semmi, de akik vannak, azok is csak a Teremtő tudhatja, hogy hol vannak. Megváltozott minden. Idegenné lett az egész világ és e benne lakozó halandók ma már mást szolgálnak, új isteneket, más lett a módi...  Emlékeimben szívesen temetkeznék még vissza régi virágkorra vágyakozik lelkem, de megszakad a film s a gép pereg tovább s csak magam vagyok itt a szakadó esőben. S ha így folytatom nem sokáig leszek talpon...

Előbújnak a rég nem használt szárnyaim, vonzerőm emberfelettivé válik, s beterít mindent fényességgel ragyogó aurám. Láthatóvá lesz minden mennyei vonásom s kis boldogság tölt el, hiszen végre itt hagyhatom földi börtönömet repülési képességemmel. Igen ez vagyok én, a teljes valóm manifesztálódása. Újra tündökölhetek, mint egykor... Az időjárás nem a legmegfelelőbb hozzá, de hoztam egy döntést, melynek vonalában végig megyek. Szárnyaim csapdosnak, amíg csak bírnak, de rá kell, hogy jöjjek, testem nem bír ki mindent és hamar megtudom, mi is az az igazi fáradtság. A repülés emlékéből merítek erőt, de az a csöbör sem kimeríthetetlen és csak annyira volt elég, hogy valamelyest közelebb érjek célomhoz.

Ebben a pillanatban az ismerős sziget fénye felbukkan a láthatáron. Nem most, nem lehetek gyenge! Most nem adhatom fel! Mindjárt ott vagyok! Ekkora viszont minden erőm elfogy, s mint élettelen hullok alá a vízbe, hiába akarok küzdeni ellene, nem megy. Merev görcsöt érzek testemben s egy nagy csapódás s súlytalan merülést... Merülök alá... Testemben csak nehezen szűnik a rángó fájdalom, de épp időben, hogy felemelkedjek a felszínre. Nem tudni mennyi idő telt el, de rájövök a parton vagyok. Émelygek és hányok, alig kapok levegőt. Lábra állva azt kell, hogy mondjam szilárd talajon vagyok. Energia szintem egyenlő a nullával. Szenvedésemnek még nincs vége. Hol van ennek a pokolnak a vége? Mikor lesz vége ennek a szűnni soha nem akaró égiháborúnak?

Körbenézve a szerencsémet áldom, hogy több opció közül is választhatok, mindegyik kecsegtet valami jóval. Állóképességemhez mérten választok, nem fogok kockáztatni. Nem sokat teketóriázok irány a vélt menedék, irány egyenest és valamelyik házban menedéket kérek... Most megláthatom, mennyit változott az ember, milyenné vált, mi lett belőle....

[Thyriel]

Görögország, Santorini legdélebbi partján
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Délelőtt, dél felé közeledve
Hangulatkeltő - Viharhangok

Egy-két új Istent magad is meg tudsz fogalmazni, „hála” az örökölt emlékeknek: a Pénz Istenét például. Ugyanakkor a Teremtő-t sehol nem találni, sokkal inkább régi kisebb (?) Istenek nyomait, melyek közül nem egynek kereste Timeus a nyomait és jutott el… hozzád. Szárnyra kelsz és nekivágsz egy második Viharnak és most is a Létezésedért küzdesz, hiszen ha lezuhansz és megfulladsz, rosszabb esetben visszakerülhetsz oda, ahonnan kiszöktél. S ki tudja másodszorra képes lennél e rá, vagy az a Vihar ami ott tombolt elnyelne, ha egyáltalán sikerül kijutni…

Mire újra össze tudod szedni a gondolataidat addigra úgy tűnik, hogy túl vagy a nehezén, bár a ruhád már második bőrként tapad rád és valószínűleg menthetetlen is, azért még az Akarat elég erős, hogy a legközelebbi menedék felé botladozz, olykor négykézlábalj vagy „csak egy perc”ig megpihenj, mielőtt folytatnád az utadat. Végül eljutsz a kiszemelt-tűzött célig, hogy ott egy újabb akadállyal nézz szembe: a zárt ajtóval. Valószínűleg senki nem gondolta, hogy ilyen ítéletidőben bárki is érkezne, így az erőtlen kopogásod elveszik az égzengésben és a szél ordításában. De te kitartó vagy…

Férfi Hang /Görög/ Rosszul hallottad! Ilyenkor nem lehet kint senki. Csak szél csalt meg!
Női Hang /Görög/ Márpedig van kint valaki! De tudod mit? Ha nincs kint senki, akkor holnap mindent egyedül takarítok, de ha van, akkor neked kell csinálni!
Férfi Hang /Görög/ Úriember nem fogad olyanban, ami biztos! Még szerencse, hogy nem vagyok úriember!
Női hang /Görög/ Nem is ezért mentem hozzád!

Aztán nyílik az ajtó, lehet már korábban is megtette volna, ha nem tartják fel szavakkal. Egy idősebb nő nyit ajtót, akinek diadalittas tekintete hasonló korú férfire esik, aki mintha mondana valamit, de nem hallasz belőle semmit. Talán jobb is, mert ha jól értetted, akkor semmi szépet nem tartalmazott az rövid mondat. Mindenesetre azonnal oda és segítségedre siet, hogy betámogasson mit sem törődve azzal, hogy maga is vizes lesz. Az asszony nekifeszül az ajtónak, majd miután legyőzi a vihart hasonlóan elázva csatlakozik, hogy együtt támogassanak el a legközelebbi fürdőig.

Az asszony eltűnik, a férfi marad és segít. Alig tudsz ébren maradni, de valahogy azért megoldjátok, hogy megszabadulj a ruhádtól és lassan melegedő majd forróvá váló zuhany alatt valamennyire magadhoz térj, de legszívesebben elaludnál. Ez az érzés annyira erős, hogy végül nem kizárt magához is ölel a jótékony sötétség. Mikor magadhoz térsz, felébredsz, nem sok mindenre emlékszel, de már puha ágyban vagy ahol körülölel a nyugalom és melegség. Kába vagy még és a zavarodottság ennyitől sajnos nem múlt el, ahogy az odakint tomboló vihar sem…

[Con Angilo Guerdo]

Timeus 'Solarion' Helio

Változik a világ s vele együtt minden… Új istenek nyernek hatalmat, ilyen a pénz, mely csak egy eszköz egy jellegtelen fém s papír valami volt. Mostanra az egész világot ez irányítja, valaki csak Mammonak hívja… Ehhez hasonló újdonságokkal lett tele a világ, mely a Teremtőtől elveszi az embert, ki régen az Ő csodálói voltak. Mára már egy érzelmileg összezavarodott katyvaszt találunk. Apátiában szenvedő káoszt, nihilt és aberrációt. Követendő lett a hazugság és képmutatás, mindenki álarcot hord. Egy maszkabállá alakult át a lét. De gyorsan ki kell verni  fejemből a gondolatot, mit a nem rég elfoglalt testem agya táplált belém. Hosszú és kegyetlenül küzdelmes úton, de végre kiszabadultam földi börtönömből. Célomat elérve homályos minden. Arra emlékszem, hogy nem kellett csalatkozni a halandókban, s van miért élni s harcolni az új világrenddel szemben, mert nem hunyt ki a segítőkészség lángja, még ott lobog valahol az emberekben.
Magamhoz térve, konstatálom, hogy meleg száraz helyen vagyok. Nem esik rám az eső és nem vág a fagyos szél. A hideg érzet és a nedvesség is elmúlt. Jól esik az ágynyugalom is. Erre várt testem, hogy megpihenhessen és éltető energiával töltődjön fel, hiszen kapacitásának határát súroltam vagy tán még túl is léptem azon. Jól esne még tovább aludni és töltekezni, de tovább kell lépnem, legalábbis nincs sok időm úgy érzem. Az időjárás mit sem változott odakint, így marad lehetőségem megismerni megmentőimet és befogadóimat. Magamra veszem a száraz ruháimat és kimegyek vendéglátóimhoz. Köszönetet  mondok Nekik és megkérdezem, hogy mit tehetnék viszonzásul…

/Görög/ Üdvözlöm Önöket! Tímeus vagyok... Nagyon hálás vagyok, hogy megmentettek ebben a kegyetlen időben. Jó tudni, hogy még számíthat az ember segítőkészséggel megáldottakra. Ha önök nem lettek volna, akkor nem élem túl a napot. Nem szeretnék zavarni, ettől jobban, viszont ha tehetek valamit magukért viszonzásképpen, kérem mondják meg mi az. - mondom megmentőimnek.

[Thyriel]

Görögország, Santorini legdélebbi partján
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Dél, kora délután

Szoba, ahol ébredtél
(függöny be volt húzva)

Nő és Férfi /Görög/ Semmiség! – válaszolják egyszerre
Kadmos /Görög/ A feleségem, Eleni. Magam pedig Kadmos lennék. Ez itt pedig a Kakities. – mutat körbe
Eleni /Görög/ Elég furcsa időpontot választottál, hogy útra kelj! – aggódik picit
Kadmos /Görög/ Egy férfinak meg kell tennie, amit…
Eleni /Görög/ Egy férfinak meg kell tennie! – fejezi be és legyint, hogy aztán az asztal felé mutasson – Biztos éhes vagy! Készítettem egy kis ragulevest! – a férj gyomra erre mélyen dörmög
Kadmos /Görög/ Nah. Illetlenség lett volna nélküled enni! – vágná ki magát
Eleni /Görög/ Jó egy hete már, hogy a vihar belekezdett, azt hittem sosem ér véget!
Kadmos /Görög/ Jah. De míg sziesztáztál addig úgy döntött, hogy az is pihenni tér!

Látod, hogy odakint időközben valóban elmúlt a vihar és már a nap is elkezdett kisütni, itt-ott átütni a felhők óceánján, hogy pászmáival a remény, az ígéret fényét hozzák el a megkínzott emberek számára. Amennyiben nem tiltakozol (kellő erélyességgel), leültetnek és szednek neked egy emberes adagot, illetve öntenek egy pohár vizet. Csak ezután szed a Házigazda az asszonyának és végül magának, nem kisebbet mint amit neked.

Kadmos & Eleni /Görög/ Jó étvágyat! – s kezdenének is neki, amennyiben magad is így teszel