Kirassa
Egész gyermekkoromat Ardep fái között töltöttem, így volt ez még akkor is, ha épp a Monostorban tartózkodtam. Számomra a tudat, hogy a levegő illata, a szél simogatása, a napsugarak csiklandozása vagy épp a csobogó patak érintése a nap minden percében elérhető, olyan békével töltött el, hogy egy szívdobbanásnyi ideig sem hittem volna, hogy V’hanara képes többet adni. Azonban úgy tűnik, hogy az erdő is akkor varázslatosabb, ha nagyobb teret tudott meghódítani.
Hiányzik az otthonom, ismerem minden kiálló gyökerét, lehajló ágát és kényelmes odúját, de most elszólított egy veszélyes kórság, mely e vidéket sújtja. Nem tudom, hogy miért pont engem kértek fel, hogy mi az oka annak, hogy Valdis mester pont egy magányos druidára gondolt, de őszintén szólva a gyógymódot megtalálni nem is annyira kötelességem, semmint szívem vágya! Így bárki hívására feleltem volna, de talán a természeté lett volna a legkedvesebb és sürgetőbb számomra.
Itt vagyok, már másodjára kelt fel a nap és madárcsicsergés dala nyugtatja aggódó szívemet, mely most is oly egyenletesen dobog, oly kitartóan és erősen, mint az élet maga. Olykor hallgatom az ajándékot amit kaptam, hallgatom a sajátomat vagy bármely állatét amelyik megtisztel jelenlétével, hogy megossza velem társaságát és elbeszélgessünk, emberi szavakkal élve: pletykálkodjunk. Sokkal őszintébbek és tisztábbak, mint azok akik oly furán néztek rám mikor a városba tévedtem…
De most itt vagyok és nincs rá nyelv ami le tudná írni milyen csodálatos mindez. A legapróbb árnyékot is egy pici zöld élet veti, ahogy a napsugarak megérintik azt. Az első nap én is így tettem, oly kis törékeny apró élet volt, de sajnos nem árult el semmit, sem ő, sem a testvérei vagy más rokonai esetleg barátai. Azt sem tudtam meg, hogy ütötte fel a fejét először ez a betegség, de azt igen, hogy tennem kell valamit mielőtt jobban elburjánzana ez a nyavalya.
Amit tudunk, hogy az állatok megzavarodnak, természetük ellen cselekednek és oly hatással lehet rájuk, amitől úgy változnak, hogy az nem része lényüknek és született adottságaiknak. Illetve elméletileg senki nem teheti be a lábát az erdőbe ártó szándékkal anélkül, hogy ne kockáztatná a szabadságát, rosszabb esetben az életét. Úgy döntöttem, hogy a környezetet is meg kell vizsgálnom, illetve találnom kell néhány apróságot vagy nagyobb termetűt az erdei népből, hogy kérdéseket tehessek fel, vizsgálódhassak.
Nem hiányzik a hús – harapok rá valami keser-édes gyümölcsre – és a tegnap estét mohaágyban töltöttem, de még így is alig tudtam aludni hallva a szokatlan csendet, mely teljesen szembement azzal, aminek Valdis mester szavai alapján lennie kellett volna. A tudatlanság veszélyes, de áldott is tud lenni, így néhány – mint kiderült – értelmetlen próbálkozás után felhagyok a kérdésekkel és felkerekedem, hogy elinduljak az első nyomot követve: hol bukkant fel, hol találkoztak vele és állapították meg először:
A veszélyt.
Még akkor is csak erre tudok gondolni, mikor felidézem a meditációs gyakorlatok alatt feltett kérdéseket amikre nem kaptam-találtam semmilyen választ. Az Istenek nevére remélem, hogy nem komoly a baj és bármi is történt, hamarosan visszaáll az egyensúly. Linai-t elengedem, hagyom szabadon szárnyalni, míg én magányosan baktatok az ösvényen mely választott célomhoz visz, anélkül, hogy bármilyen fegyvert kértem volna. Elvégre velem van örök és hű társam: az ikrekből született hosszú botom.
