Thanasis Stelios

[Oswin]

Saját magamért csak én küzdhetek… megérdemlem egyáltalán a folytatást? Megöltem egy emberi lényt… de Ő erősebb volt a halálnál, lerázta magáról, dacolt vele és fényes győzelmet aratott. Nem mintha ez változtatna bűnöm súlyán… Dalia… ártatlan volt, a szó legtisztább értelmében. Soha nem okoznék neki szenvedést szánt szándékkal… de az elmét gyakran burkolja ködbe a zavar és káosz, akár a viharfelhők ezt az ősi várost.

Miért jár az agyam egyre a jövőn… a túlélésen…? A bűntudat hiába akar letaglózni, legyőzni, megtörni akaratom… elpusztult termés, pótvizsga, vészes véget ért kapcsolatok… életem egyik ‘tragédiája’ sem volt elég elsöprő, hogy így érezzek… nem érzem magam méltónak a folytatásra, mégis, valami ősi tudat, ösztön, vágy, agysejtjeim alapprogramja nem engedi hogy az elkeseredett rémemlékek elnyomják a tiszta gondolkodást.

Mi ez a különös energia, őrláng, mely nem hagyná kihunyni lelkem maradék, pislákoló világosságát?… ami miatt ez a szürke nap is megajándékozott pár éltető, érzéki, gyönyörűséges, örök másodperccel… bármi is teszi, még fel kell dolgozzam, be kell építenem valómba hogy részeként működjön. Addig viszont súlyosabb problémáim is akadnak. Egy őszinte vallomás, nem törődve a következményekkel. Valamint a harmadik illető zavaró jelenléte… kezdenem kell vele valamit, egyre inkább úgy érzem, én válok a felesleges harmadikká…

Kérdése meglep… talán mert én sosem tudnék ilyen közvetlenül közeledni valakihez aki…
pár pillanatig még kutatón figyelem… nem az ellenfelet látja bennem, épp ellenkezőleg… mintha a járműben bizsergő feszültséget próbálná oldani… amit talán csak én érzékelek. Mire véljem mindezt? Lehetséges, hogy ő valóban nem több sofőrnél, segédnél… vagy magabiztosságával - mely minden bizonnyal Dalianak is imponált - annyira el van telve, lenézően megszán kérdéseivel, oldva zavaromat? Ha növény lenne… öntelt gaz vagy alázatos zuzmó? … jobban megérteném.

/Görög/ Beszélgetni… igen, tudod a növények is éreznek. Törődni kell a lelkükkel is… Az Orchideák… különösen kényes természetűek… De szépségükön túl kevés szívességgel viszonozzák az elhivatottságot…

Ijedt szünetet tartok, a pillanat csendjében arra téved tekintetem ki lenyűgözőbb bármelyik Orchideánál… szavaim… megsérthették… vagy csak az én szívemben született meg a hasonlat? A világot szemléli, látszólag elszakadva ‘beszélgetésünktől’. Újjászületett lelke viszont… kényesebb lehet bármely virágnál. Sietve folytatom, magamat is meglepve hirtelen bőbeszédűségemmel.

/Görög/ Zene… bizonyos ritmusokat, dallamokat különösen kedvelnek. Persze véleményem szerint az ízlés itt is egyedenként változik… Ezek csak mellékkutatások, a vízinövények között is… akad jópár ígéretes darab. Jobb is lesz ha felfrissítem a memóriám…

Védekezőn az iratok lapjai mögé rejtem arcom… nem kívánom folytatni a társalgást… most épp nem is tudom, értelmes botanikai értekezést tartottam vagy csak ostobaságokat hordtam össze… Valóban beszéltem a növényeimhez… de sosem konkrét tudományos célzattal. Egyszerűen csak… ők voltak a leghűbb, legmegértőbb társaim, mindvégig életem során. Állandó, türelmes kísérőim… Bár lett volna bátorságom Úrnőjükhöz is ilyen nyíltan szólni, nap mint nap, kedvesen, tisztán… gátlástalanul.

A kaktuszokról szóló egyoldalas feljegyzés éle fölött óvatosan becserkészem tekintetemmel… szépsége most is tövisként tépi fel érzékeimet… nem tudom elképzelni, hogy egyedül én tartom ennyire ellenállhatatlannak… Ámulva szemléli ahogy a vihar megtépázza a világot… nem ilyennek ismerem. Valahogy… más lett… valamivel kevesebb, üresebb… de belül jóval több. Mérgem okozta mindezt? Egy életre megváltoztatva az Ő életét… balesetek, betegségek… az örök álom rémképe… a túlélők szerencsések, erősek, vagy… olyat tettek, ami számomra megmagyarázhatatlan. De a rettenetes élmény szinte minden esetben lényében változtathatja meg az embert. Ezt történt Szépségemmel? Megöltem azt, aki volt, és valaki más lett?

Velem is megtörténhet? Nemcsak az áldozat, a gyilkos is változhat, véglegesen, maga mögött hagyva eddigi valóját? Meg akarom ragadni ezt az érzést, hagyni hogy szétáradjon bennem… ez az ‘én’ nincs felkészülve tettem következményeire… Jobbá kell válnom, elszántabbá, kitartóbbá… de nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Az események majd választ adnak… remélem arra is, pontosan mit tettem azon a mindent felforgató napon…

Mert erről is be kívánok számolni a Doktornőnek, a kért kutatási eredményeken túl. Nem is ártana még egyszer átfutnom a jegyzeteket, talán pont van rá időm érkezés előtt. Sorra veszem a statisztitkákat, az ábrákat, az oldalra firkantott észrevételeket… ami igazán érdekel, az a pár sor az altatókoncentrátumról szóló rövid tanulmány végén… az ilyen szerek esetében a tesztelést már a gyógyszerintézetek végzik, rám csak néhány apró vizsgálat várt… itt vétettem hibát? Netán valahogy rám is hatással volt a bódító növények válogatott fajaiból készült keverék… és kábulatomban… de mégis mit tehettem? Miért akarhattam, hogy Ő… lehetetlen. Nem lehetett más, mint szörnyű véletlen…

A jármű ugrik egyet… ilyen időjárásban rémisztő hatása van a legkisebb váratlan mozgásnak is… de kint ismerős környék fogad, igaz továbbra is az eső függönyével takarva. A vihar már elég régóta tombol, hogy komoly károkat okozzon. Kevés növény vészeli át az ilyen mértékű szélsőségeket… furcsa hogy csak most gondolok erre… Nem csak az én valóságom fordult ki magából, úgy tűnik a világnak is épp elég problémája van… mi folyik itt? Mintha bűneitől akarná megtisztítani a világot… valami…

Megállunk… és hirtelen úgy érzem, a változás magja valóban gyökeret vert bennem és növekedni kezdett… Ki akarok szállni, hogy én nyithassak ajtót a Csodának! Bizonyítani neki hogy…
már az ajtót fogom, mikor felfogom, nincs nálam ernyő… egy irattartó? kevés… és nevetséges. A cseppektől óvó pajzs nélkül tehetetlen vagyok… le kell nyugodnom.
Az iratokat a táskába zárva kilépek… hideg, szinte szúró vízszilánkok… frissítőek. Mély levegőt veszek, hogy utána pár pillanatra elmerüljek a fellegek látványában.
Ha Dalia még mindig bent ül, mire arcom visszafordul az esőből, kockáztatni fogok, kinyitom az ajtót, és kezemet nyújtva hívom, csatlakozzon hozzám egy pillanatra, együtt, védtelenül nézzünk szembe a természet haragjával.

[Thyriel]

Ki ítélkezhet? Ki az, aki dönthet… egy életről? és ha már ez a valaki dönt, a másiknak el kell e fogadnia vagy harcolhat az ítélet ellen míg felül nem emelkedik azon, esetleg… végleg el nem bukik? Döntöttél e Dalia életéről, amikor oly hibát vétettél amely majdnem az életébe került? A véletlen számít e döntésnek és ha igen, el meg kell e tartanod amit önmagadra rósz vagy ez annak a joga lenne, aki ellen vétkeztél? Ki ítélkezhetne?

Mi ítél meg valakit? Mi az, ami alapján megmérettet valaki és mi az ami nem számottevő? Mily akadályokat kell legyőzni, mennyit ezekből, lehetnek e valós vagy vélt nehézségek és az utóbbi számít e egyáltalán? Képes e bárki, akárki vagy épp mindenki elég erőt – legyen az testi vagy akaraté – gyűjteni mindazon kihívásokra, melyeknek az élete alatt meg kell így vagy úgy, esetleges teljesen felelnie? S ha nem vagy épp igen, akkor… mi ítélt meg valakit?

Kérdések. Mindenhol és mindenkor jelen vannak. Ott rejtőznek a legeldugottabb és olykor a legnyilvánvalóbb helyeken. Állandó jelleggel éreztetik jelenlétüket, kör-be-fonják a Mindenséget. Állandó jelleggel, szinte mindig még többen lesznek, mint amennyi válaszra találsz általuk. Egyáltalán létezik e olyan, aki mindenre tudja a választ… és ha tudja, akkor… véget nem érően, mintha így alkották volna meg őket: folytonosan ott legyenek és soha meg ne szűnjenek…

Ez most sincs másképp, de amit oly hosszasan próbálsz kibogozni arra már korábban magad leltél választ. Oly sok mindent adhat e szó, annyi mindent foglal magába és oly mérhetetlen erő forrása, hogy mindenki ezt kutatja. Egy szó, amit hosszú ideig nem mertél megnevezni, ami ott lebegett általad, számodra és időtlenül… kimondatlan, kimutathatatlan és elmúlhatatlan. Egyetlen szó, melyet már éreztél korábban, de még sosem ily intenzíven: a szerelmet.

Az öncélúan sebet nem ejtő láng, ami benned lobog, azt mondtad, vallottad önmagad előtt, hogy életed is feláldoznád, nincs oly ellenérték, amit ne adnál meg önnön akaratodból, nincs semmi amit megtagadnál… mást helyeztél magad elé és… feladtad talán aki voltál? Ez megváltoztatott e mikor rádöbbentél mit okoztál, mit okozhattál volna? S ha mindezeknek hangot adsz, akkor az bátorság, erény vagy beletörődés és elfogadás?

Ha alárendeled magad Szíved Választottjának, akkor miért eme őrült birtoklási vágy? Ha valóban boldognak akarod Őt látni, akkor miért tagadod meg tőle a mások okozta örömet? Vagy nem érzed magad méltónak még arra sem, hogy szolgáld a Vágyaid Úrnőjét? Elég egyetlen akadály és feladod mindazt amit megfogadtál? Ennyit érne az önmagadnak adott szó és eldobnád magadtól mindezt ami van és ami még lehet csak azért mert… miért is?

A következő pillanatban az egész a feje tetejére áll és anélkül, hogy végiggondolnád mit is teszel szót emelsz oly dolgokról, amikről talán még Dalia-nak sem beszéltél… e valakinek egyáltalán ilyesmikről? Eltévedő tekinteted a Szépséges Sziromra esik, akinek pillantása még mindig a vihart fürkészi… talán nem is hallotta mi mindent osztottál meg egy vadidegennel… hogy most, amikor megosztottál egy talán – számodra valószínűleg – intim dolgot, nem törődik… veled?

Alexandros /Görög/ Szükség van olyan emberekre, mint te Thanasis. Kevesek értik meg annyira őket, mint te és Dalia, még kevesebben törődnek is azzal amit megértettek.

Hangja – ami oly mélyen rezdül mint Daliaé (csak férfiasabb) – közvetlen, elismerő hangsúly mellé talán csepp irigység is társul, de könnyedén lehet az is, hogy csak te akartad ezt felfedezni a szavaiban. Nem értesz az emberek lelkéhez… talán ezért nem értetted meg Dalia-t soha, teljes valójában. S talán ezért rejtély ez a fiatalember számodra és nem tudod megfejteni mit miért tett, illetve esetében mondott, tűnik ellenségesnek és barátságosnak, de leginkább kaotikusnak az egész.

Alexandros /Görög/ Lehet, hogy a növények sokkal inkább tisztában vannak a zene értékével. Gondold el! Ők már akkor is a szél dalát hallgatták… már akkor fák ágai adtak ütemet, az eső dobolt… eh nem vagyok jó ilyesmiben, de a lényeg! hogy talán nem véletlen, melyik milyen zenét hallgat szívesen! Lehet, hogy van valami ősi dal, amire mind megélénkül!

Mosolyodik el, nevet is kicsit, mint aki elképzelte az egészet és most gondolatban vezényli a Flóra minden mozdulatát. Aztán megrázza a fejét, kicsit úgy, mint aki elkalandozott és fel akar ébredni. Ismered e mozdulatot, felfedezted magadon, hogy olykor, alkalomadtán magad is így teszel. Most épp más formájában tagadod meg a korábbiakat, vagy akár magát a gondolatot, hogy talán valóban számíthat egy-egy szó vagy dallam…

Szótlanság ereszkedik a trióra, míg a tekinteted megint a Legszebb Virágra hull. Nem tudsz betelni vele és nem is tudod elképzelni, hogy más ne lássa annak ami: a legszebb Orchideának! Még mindig nem tesz semmi mást, csak szemléli a külvilágot. Látszólag elmerült benne, de ha ugyanúgy tekint rá, akkor lehet megint csak céltalanul talált magának egy pontot és sokkal inkább fontos az, amit lelki szemeivel lát, mint amit a ragyogó pillantása lelt.

Megváltozott. Gondolod, holott az elmúlt napokban többet tudtál meg róla, mint bármikor korábban és talán az sem bizonyos, hogy a munkahelyen ugyanúgy tekintett körül mint tette azt Szentélyében. Lehetséges, hogy így van, de az sem kizárható, hogy saját gondolataid az igazak – és mindazon gondolatok amik az általánosságból valók – és valójában a tetteid okán, a baleset folyamán és méreg okozta mód változott, lett ilyenné: kevesebbé és mégis többé, mássá.

Rád milyen hatással van mindez? Valószínűleg neked kéne tudnod a legjobban, de ahogy az embereket, lehetséges, hogy úgy magadat sem érted és talán egy szakemberre lenne szükséged önmagad megfejtéséhez. Nem kizárt, hogy csak utat kéne mutatnia, de az is lehetséges, hogy végig is kellene kísérjen ezen az ösvényen – az önmegismerésén – ahol és amikor csak tud. Lehetséges, hogy nincs is szükség efféle segítségre, csak némi kutatást igényel a dolog…

Úgy véled, ha megváltozol, az csak „jó” lehet. Megfogadod, hogy így lesz, teszel érte és mindent elkövetsz, hogy méltó társa – párja? – legyél κυρία Seed-nek… csak tudnád, hogyan kezd hozzá. Úgy döntesz, hogy bölcsen az időre bízod és talán kiderül majd, hogy mit kell tenned mielőtt – ahogy korábban is – kifutnál az időből. Ez az egy dolog talán nagyobb félelemmel tölthet el, mint a bizonyosság, hogy valahogy biztos lesz. Mert mindig van valahogy…

Gondolataid elég kaotikusak, nehezen tudsz odafigyelni arra amit keresel. A reggel eseményei, azok képei állandóan kísértenek, ott táncolnak előtted mezítelen valóságukban. Valahogy, ha nem is rövid időn belül, de végül képes vagy arra összpontosítani amire épp pillantasz: a jegyzetekre. Hosszasan tanulmányozod őket, de nem tudnád teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hol vagy épp mit véthettél, ami elvezetett ahhoz a szörnyű eseményhez, melynek következményei mázsás teherként nyomják vállaidat.

Talán… tényleg csak sok apró körülmény összessége vezetett el a balesethez, a sors akarata volt… lehet nem is te hibáztál, hanem Dalia figyelmetlensége okozta majdnem önnön vesztét! Nem, nem igazán tudsz ilyesmit elképzelni… csak miattad lehet, te tehettél valamit, akár néhány máskor vagy egymástó függetlenül ártatlan dolgot, melyek egymás mellé téve… a kórházban volt időd ilyesmiken gondolkodni. Olykor alvás helyett is ezen rágódtál, de tény, hogy akkor és most sem jutottál közelebb a megfejtéshez.

A világ… a világ számodra az otthonod, a laboratóriumi és a közte feszülő távolság. Ez a világ most bűntudattal terhes, jelenében is változóban lévő… viharvert. Sietnél, hogy napfényessé tedd Számára, de előbb az öveddel kell megharcolnod, majd az ajtó tűnik nehéznek, hogy végül zubogó vízcseppek hidege köszöntsön. Az arcod, a hajad – mely lassan az előbbire tapad – minden egy pillanat alatt nedvessé, vizessé… elázik. Ellenben a kellemes meleg után rideg ébresztő, mely a maga szürkésfekete színével nem csak egyhangú, de valahol szomorú is.

Az irattáska - amely most már magában rejti a korábban lapozott jegyzőkönyvet és más papírokat – szolgálhat némi segítséggel, de hosszútávon semmiképp sem ad védelmet a természet ily rohama ellen: nem csak neked, de még Dalia-nak sem. Nem is használtad erre, de pillanatra gondoltál rá… mígnem hunyorogva próbálod megfejteni a fellegeket, addig egy ajtó nyílik, majd még egy és egy esernyő is, hogy aztán a kettős lépteit figyelhesd amint félúton vannak a kapu és az autó között.

Rögtön vagy megkésve, de ha utánuk sietsz a kapunál érheted utol őket, ahol még a belépéssel bíbelődnek – riasztóval és más zárszerkezetekkel – hogy aztán belépve fényesség támadjon, még ha mesterséges is. Az ajtó szinte még be sem zárult, de Dalia már a kabátjától válik meg, míg Alexandros kissé oldalt lépve türelmesen várakozik. A kabát után könnyed léptekkel indul a közeli konyhahelyiség felé, hogy – feltehetően – forró teát készítsen.

[Oswin]

Régen egyszerűbb volt minden… a család oltalmában, feltétel nélküli szeretettel övezve, távol a nagyvilág állandóan váltakozó, kiszámíthatatlan, zavaros káoszától. Kis földdarab, a nyugalom szentélye, ahol a rajta megélő pár lélek harmóniában létezik. Lassan történt minden. Várni, figyelni az élelmet, egészséget jelentő növények fejlődését, megismerni a természet ölelését, végignézni egy naplementét a parton… vannak akiknek soha nem adatnak meg ezek az élmények.

Úgy érzem, többé nekem sem… jobban meg akartam ismerni az életet… talán saját fajomat is. Ehhez fel kellett áldoznom az egyhangúság, egyszerűség kissé tudatlan örömét, áldásait. Az egyetem kapuja a biológiai tudásnál jóval többet tárt fel előttem, de ahogy bezárult mögöttem a múltamhoz nem térhettem vissza többé. A Föld, a természet, az élet… mind végtelenül bonyolult… és az egész csúcsán a komplikáltság koronája, az emberi lélek… a sajátunk megismeréséhez is túl kevés időnk adatott…

Akadályok… kihívások. Le kell győznöm mindet, különben értelmetlen, hiábavaló volt az egész, a millió éves Élet végtelenjének nekem jutó porszeme. Nem játék ez, de nem is teszt, képességeim próbája… Talán senki nem törődne bukásommal, mint oly sok lét azelőtt, hamar elúszó, szürke emlékké válnék. Egyedül magamnak tartozom azzal, hogy nem adom fel. Ha elsüllyedek a lemondás, meghátrálás erős ingoványában, nincs visszaút… önmagam kínzása pedig… nemcsak céltalan, de szinte rosszabb az elmúlásnál.

Leragadhatok a válaszok hajszolásánál… örökre kereshetem őket, talán közben elrohanva az igazi örömök, lényeges pillanatok mellett, és sosem tudom meg, vajon a jó utat választottam vagy csak a saját életem nehezítettem meg… Még a befejezés is újabb kérdéseket szülne…
Ez lenne rendeltetésünk? Ha igen, az intelligencia hatalmas ajándéka inkább átok… Végtelenbe hurcolt rabláncunk, mely szép lassan megtör minket a boldogság keresése közben.

Boldogság… talán ez a válasz mindenre. A végső, fennkölt cél… Ha akár csak a közelébe akarok kerülni, szükségem lesz arra bizonyos változásra. Elő kell ásnom.. mit is? Énem mélyéről ösztöneimet, a józan észt, a megérzést, mely megsúgja a választ még mielőtt a kérdés megfogalmazódott volna. Cselekednem kell, az elmélet önmagában kevés… főleg ha ismereteim hiányosak. Nem alapozhatom tovább döntéseimet az értelemre. Bátran, szinte hirtelen kell lépnem, bárhová is vezet tettem… nem számítanak a következmények… kivéve…

… kivéve… az Ő jövője. Szépséges Szirom boldogsága. Bűnt követtem el ellene, oly égbekiáltót mely… de ezt már épp elégszer végiggondoltam, kár volna újabb köröket futni. Tudom, mit kell tennem. Ideje… előrébb lépnem. Eddig tétlenségem miatt maradtam alul oly sokszor az emberi jellem, érzék megpróbáltatásaiban. Ha nevehetjük így, a szerencsére bíztam sorsom, vártam a csodát… Az pedig eljött, megnyilvánult teljes pompájában és erejében. Bármi is juttatott idág… karma, szerencse, ősi jóindulat… tudom, nekem ennyi jutott… elfogyott… de így is többet kaptam a megérdemeltnél.

Jegyzeteim mélyén kezdődik a nagy változás, saját megújulásom. A rejtélyre ezúttal is képtelen vagyok fényt deríteni… de kénytelen leszek belenyugodni. Vallomásom teljes lesz… bűnömről, és az ismeretlen tényekről is. Talán jobb is így… a véletlen még remélhet bocsánatot… Vagy csak így rejteném saját magam elől a valódi indokot… indítékot? Nem! Nincs újabb kérdés. A jövő, és Ő majd dönt sorsom felől. Nem számít mi lesz az ítélet, elfogadom az Orchideaúrnő akaratát. Most azt kívánja, szolgáljam közösen űzött tudományunkat, imádott növényeinket.

Altatóm… rettenetes készítmény, de nem az egyetlen a fehér oldalakon… legújabb kísérleteink többsége túllépett a botanikus egyszerű kíváncsiságán, virágok rajongásszerű keresztezésén. Nagyképűen hangzik, de az egész világnak fontosak lehetnek… Szépségem beszámolót kért, kötelességem méltón felkészülni. Velem vagy nélkülem, de őszintén remélem, folytatja munkánkat. Ritkán mutatja ki, nem kérkedik érdemeivel… de gyönyörűsége vetekszik zsenialitásával.

Mielőtt képzeletem vágyakozó félteke túlságosan elkalandozna egzotikus tájakon együtt töltött hosszú expedíciók semmiből hirtelen előtűnt álmával… összerezzenve visszazökkenek a valóságba, a suhanó fémjármű belsejébe, visszatérve halk hármasunk körébe. Egyedül Alexandros bőbeszédű… de minden kiejtett szó után egyre… titokzatosabb? Értetlenül próbálom figyelni mondanivalóját, de számomra legalább annyira felfoghatatlan, mint a hangnem… nem tudom eldönteni, megfejteni… ki lehet ő? És milyen ősi dallamokról beszél? Szándékosan akar összezavarni?

Túl sok kérdőjel lebeg megint körülöttem… inkább vissza a jegyzetekhez… és Daliara irányuló lopott pillantásokhoz. Képtelen voltam közelebb kerülni hozzá… de most más virág, új rejtély, mely megfejtésre vár. A legszebb Orchidea új formája még elérhetetlenebbnek tűnik… kihívón virít… érzékibben mint valaha… de a felfrissült szépség mögött valami egészen megfoghatatlan bújik meg… tudom, hogy Ő az… mégis mintha egy egészen új embert… új lelket kéne megismernem.
Ha vele együtt változok, talán… talán új énjeink lesznek azok, kik végül egymásra találnak?

A vihar határozott dörrenéssel jelzi, megint elvesztem a lehetetlen jövőképekben. Előbb vallomásom, és ítéletem vár, hiába a változatlan vágy, nem rendelkezem sorsom felett… megtehetném…  de képtelen lennék szembenézni azzal, akivé válnék. Egyetlen út áll előttem… ezzel már a kórházban tisztában voltam, de nem láttam az irányt a káosz kanyargó, sötét ágaitól. Most már előttem az út vége… bár ködbe vész. Meg kell tisztítanom magam a kételyektől, bizonytalanságtól, félelmektől. Az eső mintha épp ezért zuhogna odakint.

A vártnál jóval gyorsabban ázom el teljesen.. és kezdek fázni. Hagyom, hagy fusson végig rajtam a víz és a hideg. Eltompítja tomboló elmém, megtöri érzékeimet és segít a lényegre összpontosítanom. A kavargó fellegek… innen nézve beterítik a világot. Éreztetik, mennyire jelentéktelen, apró darabkája vagyok annak. A lelkemre nehezedő súly a fennséges fellegek számára nem több egy újabb apró lény semmibe vesző ordításánál… Két kecses láb kopogása nyomja el a vihar elragadó erejét… Úrnőm természetadta hatalmával könnyedén ragadja el tekintetem…

… de mire nyomába érhetnék, eltűnik egy újabb ajtó mögött. Különös kísérője áll csak mellettem továbbra is, akár egy… börtönőr? Dalia… birtokában lenne a bizonyítékoknak… ez már tényleges tárgyalásom?
Elnehezedő nedves, hideg sálam emlékeztet… hiszen pont ezt akartam. Álomszép áldozatom ítéletét…. A beszámoló… ő is úgy kívánja, mondjam ki a szavakat, melyek leírják rettenetes tettem…
Mélyen szívom be a helyiség kissé állott, de meleg levegőjét. Nyugalom… bátorság. Nem törhetek meg… ehhez szükségem lesz minden maradék tartásomra és akaratomra.

Ázott ruháim a fogasra kerülnek… közben kissé magamat is meglepve az álldogáló Alexandrosnak szegezem a kérdést:
/Görög/ Mióta… segítesz Dalianak? Még nem láttalak itt a laboratóriumban…

Válaszát figyelem, de nem várom egyhelyben, elindulok az utolsó kísérlet nyomai felé… látnom kell, mielőtt szót ejtenék a… méregről. A konyha előtt elhaladva akarva-akaratlanul, a Gyönyörűség is ellopja egy röpke pillantásom… bűnöm láthatatlanul, mégis vészjóslóan lebeg közöttünk… bizonyítékokat, jeleket kell keresnem… árulkodó apróságot, mely talán teljesebbé teheti vallomásomat… és emlékeimet arról az estéről…

[Thyriel]

A kezdetek… melyben felfedezted, majd behatároltad azt az apró világot – azon belül is egy idealizált részét – amiben megismerted és magadhoz ölelted a család összetartó erejét, mindazon érzést amit e szó képes magába foglalni: de leginkább az összetartozás és béke árnyalatait. Minél többet tudtál meg a külvilágról, annál inkább úgy érezted, hogy nem kívánod elhagyni e csodálatos fészket melybe születtél, ami védelmez téged és szeretettel óv életed minden percében.

Körülvéve az Ősi Istenek, a Teremtő vagy akárki(k)nek… a csodálatos munkájával, megannyi fenséges zöldellő és megannyi más színben pompázó élettel mely egyben táplál és védelmez… oly sok mindent ad nektek! S a feltétlen szeretet kölcsönös, hiszen a gondoskodásnak hála minden apróság és hatalmasság szemet gyönyörködtető-tündöklően ragyog sűrű levelekkel, vad és szelíd hajtásokkal vagy épp bő terméssel.

S mindezen túl… hódolni a természet más aspektusának, mint a ragyogó csillag mely elhozza a nappalokat, a holdnak úrnőjét, akinek óvó tekintete ezüstösen csillog, az égbolt, mely megannyi ígéretet hordoz a tiszta kéktől a fenyegető feketéig, az ébredő világosságtól a lenyugvó árnyakig. Ígér még lágy cirógatást és erős pofonokat, megnyugtató csendet és haragvó dübörgést! Éltető cseppeket és fullasztó áradást, fénytelen sötétséget és vakító villanást…

Egyszerű élet, békés és… unalmas. Idővel mindez rutinszerűvé válik, a ragyogás elveszik a napról napra fakuló színek szürkeségében, talán még kétségbeesetten kiált a változás hangján, de lehet egyszerűen csak kifakul mindörökre. Átadja helyét másnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak és élet-telibbnek: újnak és csodálatosnak. Nem tehet senki és semmi kevesebbet, mint követi az elmúlást vagy sodródik az örök változással és megújulással.

A változás egy csodálatos alakja volt ő. Úgy bukkant fel, mint hosszú szárazság után az első szürkésen gomolygó felhőpamacsok mik éltető záport ígérnek vagy az első rügyek, melyek majd kipattanva lombot alkot, hogy hűs árnyat adhasson. Olyan volt, mint a szürkeségben felbukkanó éles szín, a fénytelenségben a vakítóan éles pászma, a statikusságot megtörő dinamikusság vagy a hétköznapokban a különlegesség. Neve is volt ennek a tüneménynek: Katsumi.

Ő volt az, akivel megoszthattad a sziklaszirtet és az abból sugárzó melegséget, a horizont végtelenségét és a lenyugvó csillag fényét, annak megannyi színét. Ő volt az, aki részese lehetett a bomló szirmok szépségének: hogy beburkolják a fenséges illatok, hogy ülve a selymes színek káoszában zavartság pírjával tekintsen rád, hogy később csillagok fényében fürödve nyújtsa feléd karját és felajánlja egyetlen kincsét, a női kelyhek bársonyos szirmain túl rejtező szépséges mélységet… az általa birtokolt élet forrását.

Ahogy a természet is változik, más és más arcát mutatja felénk, úgy nőtt a távolság köztetek, úgy növekedett a fájdalmad, mint egy sudár fa ágai, míg lombkoronája talán teljesen eltakarta ragyogón forró érzéseit és szédítően vakító mosolyát, míg végül a magány üressége, annak árnyai lassan egyre fakóbbra rajzolták az emlékeket. Talán be is nőtték, hogy ne kelljen látnod többször azt a csodálatos pillanatot, amikor az egyediség fájdalmas találkozásai között felbukkant a szerelem csodálatos bibéje.

Lehetséges, hogy ezért fordultál Gaia és Demeter birodalma felé, ezért hódoltál ezen ősi istennők előtt akarva-akaratlan és zártad ki a világot, mely csak kínt és fájdalmat szült, mely mérgezett érzések nem engedték láttatni mindazt a szavakkal leírhatatlant, amit ez a fiatal és mindentől eltérően egyedi, különleges szépség jelentett. Az, aki elrabolta a szíved, aki magával vitte azt és mindazon emlékeket amikről azt hitted, hogy sosem fogod elfelejteni, mindörökre a tied lesz…

Évek múltával – igazoltan – szerzett és gyarapodott tudásoddal szolgáltad a természetet, de soha többé nem engedtél közel magadhoz senkit és semmit, félve a fájdalomtól, csalódástól… s mindezzel egyszerre elzárkóztál a megismeréstől, a megértéstől és attól, hogy újra átéld mindazon csodát, amit egy másik, egy szirmait bontogató szépség látványa, illata és érintése adhat: hogy leküzd a magányt és ne társtalanul merülj feledésbe, ha elérkezik az ideje…

Ugyanakkor… Áldás e vagy átok, hogy választhattál? A kérdés tehát az, hogy melyik a fojtogatóbb inda mely rád tekeredik: a lehetőség, hogy dönthetsz vagy a döntések következménye? S ha úgy döntesz, hogy élsz a lehetőséggel, akkor kire vagy mire hallgass? Az ösztönök… jó választásnak tűnnek és talán elvezetnek a boldogsághoz amit oly sokáig tagadtál meg önmagadtól. Ugyanakkor mindezekre csupán gondolni kevés, tenni kell érte! Azt mondják bátraké a szerencse.

Tenni… de kik akadályoznak és állítanak korlátokat körénk? A vallás, az elvárások… másoké vagy sajátunk? A megfelelési kényszer, de… minek? Kinek? Akarjuk azokat vagy csak szolgalelkekként engedelmeskedünk? S ha korábban úgy véltük a szabadság fontos, akkor miért mondunk le róla mindezekért? Vagy sosem hittük el, hogy valóban megkaptuk, - érdemeltük vagy - tarthattuk azt? Elvesztettük, mert…

… talán te tettél valamit! Talán nem. A bizonytalanság őrjítő! Talán mégis te voltál. Lehetséges, hogy elfelejtettél valamit… de mit? S miért nem találod nyomát? Egy hét hosszú idő… de… de tényleg te lettél volna? Ha nem akkor ki más? Csak te lehettél…? Akartad őt és… talán a kétségbeesés? Talán egy gondolat, hogy ő elűzheti mindazt, amit oly hosszú ideje magadban hordozol? Akárhogy is…

Alexandros mintha megértene téged… vagy azt, amit mondani akartál. Lehet, hogy osztozik a múltad fájdalmában? A mondandója figyelmes, bár kicsit talán kevésbé hit-teljes mint a tied. Nem úgy tűnt, mint aki össze akart zavarni, ugyanakkor láthatóan-érezhetően mégis sikerült neki. Menekülsz is, ahogy tetted eddig és azután mindig. Menekülsz a papírokhoz, melyekért fák adták életüket…

Vajon Ő is az életét adta? Megváltozott. Mennyire? Milyen irányban? Ha te is így teszel, segíthet e? Elérheted e végre? A tied lehet? Lehettek együtt? Ez sem derülhet ki csak gondolatokból… talán a hideg cseppek ezért ébresztenek, ösztökélnek… a test is reszket, melegségre vágyik mint a lélek.

Az égre pillantasz, de tudod, hogy egy mamutfenyő legalább olyan érzetet keltene… vagy bármi amihez mérve magad oly jelentéktelennek véled magad… mint amellett, aki elsietett. Az ajtónál érted utol őket, de míg Dalia besietett, addig Alexandros megvárt. Végül a férfi is belépett miután odaértél, így te mint utolsó zárhatod az ajtót. A teakonyha felé lépő férfit még megszólítod miközben látod, hogy Dalia az irodája felé lépdel s készül befordulni birodalmába. Mindeközben a válasz:

- Hm… – tűnődik kicsit – Elég régóta! De valóban, ennél tovább még sosem jöttem. – mosolyog, majd ha nincs kérdésed indulna, hogy gondoskodjon a főnökről!

A kísérlet…: órákig tartó keresés, káosz: papírok, file-ok… tervek, jegyzőkönyvek… mindent végiglapozol, de semmit sem találsz. Egyetlen egy dolog sem ami közelebb vihetne téged áhított célodhoz. Végül már utolsó lehetőségként kihúzod a fiókokat, kinyitod a szekrényeket és végignézel az asztalokon… mindenhol! Feladnád… de a következő pillanatban megtorpansz. A Rend egyik alapvető ismertetőjegye az, hogy minden a megfelelő, általad felállított helyén kell legyen.

Akkor a kivonatot tartalmazó üvegcse miért áll a megszokottól egy hellyel arrébb?

[Oswin]

A múlt emlékei… olyannyira jó menedéknek bizonyulnak… nagyon messzire kalandoztam az időben. A család… nővérem meglelte sajátját, húgom pedig… mindig is ő volt a legerősebb hajtás hármunk közül. A kacs, mely elszakadva is képes önálló létre… számomra külön kíhívás volt otthagyni a biztos talajt, az ölelő otthont… továbblépni, megismerni mi lehet a látóhatáron túl… minden erőmmel kihúztam gyökereimet, bármennyire is ragaszkodtak az unott biztonsághoz… kockáztatnom kellett; változnom, bármivé is válok.

Megkülönböztetni a válzotást, és az új élmények, ingerek befogadását… az igazi kihívás. Egy bizonyos pontig gyermekként, ámuló kíváncsisággal és izgalommal vártam, mivel fogad a sors a beláthatatlan kanyarokon túl. A srác, aki elkésett az az Élet iskolájából… de szorgalmasan pótoltam lemaradásom, lelki szemeim tágabba nyíltak, gyarapodtam, több lettem… de változtam is? Nem vedlettem le semmit régi énemből, talán pár apró jellegzetességet, mindössze lényem befogadta az új tapasztalatokat… ha valaki képes volt igazán megváltoztatni, akkor…

Katsumi… összerezzenek, ahogy elmém szokatlan kegyetlenséggel az ő hangján súgja meg nevét… szinte érzem az ajkakból áradó érzéki forróságot az angyali hang mellett… egy doboznyi gondosan elcsomagolt fénykép borul ki, melyeket nem kívántam ilyen hamar újra gondolataim közé engedni… össze kell szednem hogy megint elzárjam, biztosan, mélyen… A vele töltött napok… mintha egy másik életet szemlélnék kívülről… annyira… valószerűtlen… felfoghatatlan… megismételhetetlen…megismételhetetlen?

A jelen Úrnője, virágzó vadság, tomboló tökély… csak ő képes most is elűzni a múlt élesen csillogó, keserédes emlékképeit, elhomályosítani azokat saját ragyogásával… a fény, mely első látásra elvakított. A lény, ki a tehetetlen fiúnak új reményt nyújtott, és lehetőséget hogy saját szentélyében csatlakozhasson hozzá. Az egyetlen, kit elég hatalmasnak érzek hogy átalakuljak miatta, érte… mi az hogy elég hatalmasnak? Ereje kérlelhetetlenül sodor magával, letaglóz, nem hagy levegőhöz jutni…

Változásom kétségtelenül megkezdődött. Sziromkelyhek Királynője nem parancsol, nem kér, mégis pusztán személyének varázsa elvárja a tökéletes társaságot. Nem lehetek tovább tétlen szemlélője életének, mellette kívánok maradni, a lehető legközelebb… még ha ez sosem lesz több örök szakmai szolgálatnál… pedig lehetne… annyival teljesebb lehetne… Mégsem dacolhatok akaratával. Őt nem lehet birtokolni, megszerezni… ha párt akar, választani fog magának… vagy már választott is? Megint csak a kérdések… ne most!

A másik férfi szavait elteszem későbbi megemésztésre, csupán egy bólitással nyugtázom… ebbe a páholyba, tudományunk templomába még nem léphetett be, ez az én privilégiumom maradt… a mai napig. Jelenléte továbbra is tüske az oldalamban, de nincs időm kipiszkálni, túl hosszadalmas lenne. Fontosabb teendőim az asztalok, edények felé szólítanak, egy régebbi rejtély vár megfejtésre. A tudományos tények vizsgálata teljes figyelmet kíván. Szerencsére a laboratóriumi környezet segít koncentrálnom, egy időre magam mögött kívánom hagyni az elmúlt napok összes zavaró tényezőjét.

Nyugodt léptekkel, de háborgó eltökéltésggel kutatok, hátha meglelem akár a legkisebb nyomot is, egy apró darabkáját a szörnyű este emlékeinek… Nem maradt más, csak a kórház szédítő villanásai. Furcsa… az ember nem hinné el hogy pusztán a sokk, egyetlen megrázó esemény képes eltörölni az emlékezetet. Saját védelmi reakciónk? Talán… Az emberi észjárás több egyszerű biológiánál, felfoghatatlanul bonyolult. Nem mintha a növényeknek nem lenne ‘lelke’… azzal könnyű bánni, kezelni, ápolni, a teljes boldogság szintjére emelni… viszont egy burkolt, mégis kifejező emberi pillantás… hihetetlen mennyivel összetettebb… mennyire… képtelen vagyok megérteni.

Eredménytelen keresgélésem lassan rendrakásba fajul… méltatlan rumlit hagytunk… hagytam magunk mögött. Pedig ezeken az asztalokon talán már ott bújkál a megoldás a világ valamelyik eget rengető problémájára. Szennyezés, éhezés, fertőzés… zöldellő társaink megmenthetnek mindezektől, szinte csak kérni kell, kinyújtani kezeinket ajándékaikért. Algatenyészetek pihennek a csészék alján, orchieapalánták küzdenek a zordabb körülményekkel, magok rejteznek vékony tápréteg mélyén… az eltelt napok alatt egyikük ki is csírázott, pillanatnyi mosolyt csalva hőstettével arcomra. Most mind a helyére kerül, sorba áll, cimkét kap. Apró, megszáradt cseppek foltjait súrolom le, miután megbizonyosodtam róla, semmi közük a tragédiához.

Lassacskán visszatér a rendszer, műhelyünk új fényben tündököl. Készen áll Dalia visszatértére… velem ellentétben. Nagyot nyújtózkodva állok meg a kis terem közepén, új szemszögből nézve szét a bűn helyszínén. Egyetlen apró tárgy, feljegyzett szó, padlóra hulott levél sem siet segítségemre. Minden csendben ül a maga helyén… kivéve azt a mintát ott, a szekrényben kellene állnia, szép sorban a többiekkel.
Lemondó sóhajjal indulok korrigálni ezt az utolsó parányi hibafoltot… így ni. A szekrény is teljes… valami mégis… hiányzik?

Visszafordulok az üvegcsék hadrendbe állított seregéhez. Egyikük mégis rakoncátlan. Apró különbség, de lényeges… talán az egyetlen lényeges dolog amire rálelhettem. Első mintám az altatóhoz… és nincs a saját helyén. Hosszasan, mereven bámulom a kis tárolót, benne a barnás folyadékkal. Bár megszólalna, elmesélné mi történt, hogyan lehetséges… Hogyan lehetséges? Emberi tényező, nincs más magyarázat. De ki a tettes? Elméletek rajzanak elő hirtelen, végül néhányuk elég hihetőnek bizonyul… legalábbis nem zárhatom ki őket.

Három lehetséges elkövető maradt: legvalószínűbb, hogy én tettem… a feledésbe merült nap utolsó hibájaként precizitásom is megtört… vagy tudat alatt jeleztem ezzel magamnak tettemet. Sehogy sem segít, csak ront a helyzeten…
A második… egy idegen. Egy behatoló egy… egy új gyanusított. Kevés rá az esély… de nem lehetetlen. Talán pont… aki azt állította, most jár itt először…
Végül… maga a gondolat is hihetetlen, abszurd… Dalia… de miért? Csak baleset volt, egyszerű tévedés, esetleg kíváncsiság… szándékosan nem tenne ilyet… hiszen… hiszen…

Nem ismerem őt. Tudom hogyan szereti a teát, milyen zenét hallgat munka közben, melyik a kedvenc virága, kedvenc gyümölcse… de hogy mi nevetteti meg igazán, mi dobogtatja meg a szívét, milyen gondolatokkal hajtja párnájára kecses arcát esténként, mennyire érezte életét teljesnek… sikeres, zseniális, szépséges… de boldog? Elbűvölő eleganciája elég vastag fátyol mely mögé belső valóságát rejtheti… de mit takar? Vegytiszta öröm, vagy állandó kétely, küzdelem tölti ki mindennapjait? Nem ismerem őt… igazán nem.

Határozottan nyúlok a kis üveg felé, de a mozdulat megszakad a levegőben. Nem zavarhatom meg az egyetlen dolgot, mely az igazsághoz vezethet. Téves elhelyezése a bizonyíték… önmagában kevés… rá kell kérdeznem…. vagy esetleg… ujjlenyomatok? Ecsetem itt is van, de mi lehet az a fekete por amit használnak… vagy fehér?
Két lépést hátra… honnan ez a… lendület? Nem értek a nyomozók fortélyaihoz, de máris egy detektív lelkesedésével vetem magam a pici jelre. Ez már a… a változás? Ilyen hirtelen történik? Ijesztő… de nem szabad félnem, a meghátrálással csak bennragadok a kérdések és rémképek sötétjében.

Nem számít… ki kell használnom pillanatnyi elszántságom, megragadni, sordódni vele. A bizonyítékot biztonságba kell helyeznem, a szekrény nem bizonyult kellő védelemnek. Egy zárható, tiszta tasak vagy doboz, és egy csipesz… szerencsére egy laboratórium vesz körül, még ha nem is a legjobban felszerelt ilyesféle tevékenységhez. Óvatosan elszigetelem a magányos nyomot, majd a szekrény hátsó részébe rejtem, egy másik polcra mélyen társai hosszú sorai mögé. Talán később lesz időm utánanézni, miként bírhatnám kimerítőbb vallomásra. Remélem több választ rejt, mint amennyit elsőre mutatott…

A falióra emlékeztet rá milyen hosszasan folyt kutatásom… viszont nem eredménytelenül. De most ideje megkeresnem főnököm, talán már várja a beszámolót… illetve nem ártana körbenéznem az üvegházban… válaszokat nem ad, de egy hét hosszú idő, magányosan, gondoskodás nélkül szeretett növényeinknek. Átkutatom a szobákat, a teakonyhával kezdve. Ha nem találok senkit az üvegház és egy öntözőkanna a cél… a ‘kertészkedés’ egyébként is megnyugtató tevékenység, segít az elmélkedésben.

[Thyriel]

A hatalmas fa gyökerei mélyre nyúlnak, oly mélyre, egy részük már egy másik világba ér. Eközben a törzs és az ágak vastagodnak, erősödnek és büszkén állnak ellen a természet erőinek, hogy végül megannyi gyümölcs pompázzon rajtuk, hulljon a talajra, hogy aztán… végül az összeérő ágak és egymást átfedő lombok, a sokaság adjon egy szimbólumot – a családról, az összetartozásról és még ki tudja mi mindenről – amit úgy hívnak: erdő.

A lehullt szépséges gyümölcsök: egy mely korábban és egy másik, ami később vált el az ágtól amely addig tartotta, védte és oltalmazta őket mint téged, aki magad is adott időben engedtél Földanya hívásának. Nevük is volt: Rhea az idősebb, a legbölcsebb talán a három között, míg Ilithya a legfiatalabb, a kíváncsi kalandor és Thanasis… ott voltál te, valahol a kettejük között és mégsem az a neves arany középút…

A legfiatalabb kóborolt el a legtöbbet, de mindig visszatért a család szerető karjai közé, hogy valami aprósággal örvendeztesse meg az idősebbeket. Lustult is olykor, álmodozott, mely képzeletbeli utazás oly messzire vitte el őt, ahova senki más nem juthatott el. Ő volt az, aki kiszimatolta a finom falatokat, aki már akkor ott sündörgött a konyhában, amikor azok az ízletes ételek még el sem készültek! és szeretett Húgod volt az első, aki kireppent… akit… két hete – talán több – hogy nem láttál.

A legidősebb alapított családot először, pedig édesapád abban reménykedett – és teszi még mindig – hogy te leszel az, aki tovább viszi a Stelios nevet! A nővéred azonban egy fiúnak adott először életet, mely tovább öregbítette azt a bizonyos reményt, melyet csak te válthatsz valóra. Nem nehezteltek rád, bár már nem élték meg, hogy lássák amint ez megtörténik, mégis… olykor úgy érzed a nővéred szomorú pillantása mögött több van, mint az őseitek távozása.

Ott volt a lehetőség. De elengedted! Esetleg nem ő volt az akivel… ez lehet, hogy már sosem derül ki! Tehetnél érte? Talán… akarsz? Ez egy olyan kérdés, amire nem annyira könnyű megtalálni a választ, mint az ember elsőre gondolná, hiszen itt van Ő! Akinek sosem merted elmondani, hogy mily mértékben csodálod és mennyire sokra tartod! Lehetséges lenne, hogy Ő sem az, aki…

A kisebbik óvatosabb kíváncsisága a nagyobbik végtelen bölcsessége nélkül. Ez voltál te és ez mély nyomokat hagyott benned. Ugyanakkor számtalan élmény és még több tapasztalat aminek részese lettél talán egy-egy lépés volt azon az úton ami elvezet oda, ahol megtalálod azt amit mindenki keres, de oly kevesek érnek el: önmagad megértését. Hosszú az út, de te kitartóan lépdeltél rajta! Elestél, de felkeltél! Eltévedtél, de megkerested a helyes ösvényt!

Eközben találkoztál vele, akinek egy szűk csapáson való haladása megérintette, keresztezte a te utadat. Úgy bukkant fel a sűrűből, oly kecsesen kerülgette az akadályokat, hogy egy pillanatra megtorpantál! Így ütközhettetek össze, így hangzott a panaszos és fájdalmasan csendülő bársonyos hang, ami azonnal megdobbantotta a szíved. A pillantás, ami azonnali és látszólag eltéphetetlen kacsokkal fonódott körétek és tekergőzve préselt titeket össze… közelebb és közelebb egymáshoz.

Próbálod elűzni a képet, a képeket és az együtt töltött idő emlékeit, de a baj már megtörtént. A múlt felbukkant és csak nehezen akarja elnyelni az akaratod futóhomokja. Egy pillanatra elképzeled, hogy talán még van esély, remény arra, hogy újra együtt legyetek, megint tiétek legyen a pillanat és ezúttal ne engedd, hogy külön utakon haladjatok tovább. Elkalandozol az álmok birodalmában, hogy… visszatérve a valóságba rád törjön valaminek a hiánya.

A jelen pedig ezután már nem enged el, nem hagyja, hogy elkóborolj, hanem a természet egyik tökéletes alkotásának zengő hangjával hipnotizál! A legédesebb, mégis friss és kellemes illatával ölel körül miközben ragyogó szépsége csábít, hogy vágyódva nyújtsd kezed, megtapinthasd e bársonyos selymességet és végül megízleld a legzamatosabb gyümölcsöt, melyet valaha is száddal illettél.

Összezavarodsz. Harcolni szeretnél! Nem akarod, hogy elnyeljen a szürkeség, küzdenél azért, hogy változz és rálelj azon útra, amelyen már nem magányosan kell tovább haladnod, hanem társad lehet az a fájdalmasan szép, amire oly rég áhítozol, hogy először megpillantottad. Ehhez azonban már nem elég csak álmokat szőni, lépéseket kell megtenni, hogy a távolság a jelen ösvény és kívánt között csökkenjen, majd adott esetben meg is szűnjön! Feltéve… ha te is így akarod.

Azt már megértetted, hogy távolról csodálni valakit egy életen át lehet, részese lenni a mindennapoknak, de ettől csak egy idealizált Istennőként tekintesz rá, képzeleted által felruházott tulajdonságokkal és képességekkel. Ez biztonságos volt, fájdalommentes hosszú ideig! De míg eddig csak feltételezted, mostantól már láthatóan tudatában vagy annak, hogy mások is hódolnak előtte! Ők, akik legalább annyit kaphattak osztatlan figyelméből amennyit rád is áldozott!

Akarod e, az itt megjelent Dalia Seed-et… annyira, hogy kilépj önnön árnyékodból? Oly nagyon, hogy megküzd a rettegést keltő félelemmel, szembeszállj azzal, ami oly sok éven át tartotta fogságban az érzéseidet? Képes vagy e változásra, a megújulásra vagy feladod, elmenekülsz a valóság elől, vissza az általad teremtett világba, melyben minden úgy történik, ahogy azt te képzelted el… de ahova a valóság olykor betör és végigdúlja azt.

Hosszú időt töltöttél azzal, hogy gondozd és ápold a birodalmat, melynek Ő az Úrnője! Talán tudat-alatt azt kívánod, hogy oly könnyedén tehess rendet a gondolataid és az érzéseid között, mint tetted azt itt. Azzal a könnyedséggel tisztuljon le minden, mint ahogyan itt engedelmeskedtek az oda nem illő dolgok dolgos kezednek. Azonban talán azt is megértetted, hogy míg cselekedeteid tették ezt lehetővé, talán éppen ugyanez a megoldás a többi problémádra is!

Munkásságod eredménye a felfedezés, a mosoly, amit az a parányi növényi élet jelent, mely dacolt a zord körülményekkel és megmutatta, hogyan lehet megfelelni a kihívásnak, amit te teremtettél számára! Egy apró csíra, mely épp elég, hogy megmutassa számodra: nincs lehetetlen! Időre volt szüksége, hosszabbra, mint ideális körülmények között, de végül leküzdötte az akadályokat!

Fontos feladatok foglalkoztattak és teszik ezt most is, ahogy megpróbálod megtalálni a választ a kérdéseire. Nem tudod, hogy kik támogatják e projekteket, de abban biztos vagy – amennyire értesz az ilyesmihez – hogy ez egy hosszú távú befektetés, olyasmi, ami nem egy-két nap alatt térül meg az, vagy azok számára akik támogatják Dalia, a kettőtök ügyét! Azonban nem vagy süket és vak a világ dolgaira, tudod, hogy sokaknak nem számít mit tesznek, amíg elérik a kívánt gazdagságot…

Elhessegeted ezen gondolatokat és olyan utat választasz, amit már tökéletesen ismersz. Minden lépésről tudod, hogy hova vezet, mit tár eléd, ha odaérsz. Hosszasan barangolsz ezen úton újra és újra, míg végül rá nem találsz az egyetlen eltérésre, ami azelőtt nem volt ott! Tudod, hogy annak a virágnak nem ott kellene pompáznia! Valamiért, valahogyan de egy lépéssel távolabb került eredeti ágyásából! Talán az Övé, esetleg idegen kéz érinthette… vagy a tied mindössze nem emlékszel?

Minél tovább próbálod megfejteni a rejtélyt, az ösztönöket annál inkább háttérbe szorítják a kavargó önvádlón örvénylő gondolatok mígnem végül szinte teljesen bizonyosan önmagad okolod ezen apró (?) hibáért (is). Vagy nem is olyan apró és ez volt minden baj forrása? Egy ilyen kis dolog, mint egy mozdulattal arrébb tett üvegcse… egy ennyire apró valami… képes befolyásolni életet és halált?

Esetleg… az a férfi! Talán… Ő lehetett! Lehet nem is tudott róla, csak kíváncsiságból megnézte magának az üvegcsét és nem jó helyre tette vissza! Igaz, hogy azt mondta sosem lépett be soha a laboratóriumba, de lehet, hogy nem mondott igazat! Hiszen nem is tudtad, hogy áhítatod tárgya egyáltalán ismeri ezt a férfit! Lehet, hogy csak egy valaki – egy senki, aki az Ő kegyeibe akar férkőzni! Ki akarja használni, hogy… hogy… megrázod a fejed, elég kétségbeesett és abszurd gondolat ez…

Legalább annyira az, mint azt hinni, hogy ismered őt, Dalia Seed-et, a botanika széles körben elismert szaktekintélyét. A nőt, akinek életét valószínűleg csak a zöldellő életek megismerése töltötte ki, azonban valahogy mégis erőteljesebb kapcsolata alakult ki környezetével – az élettel magával – mint neked mióta elhagytad az otthonodat engedelmeskedve a változás örök érvényű hívásának.

Az idő elteltével, ahogy tanulmányoztad őt – akár egy ritka orchideát – felfedeztél jellegzetességeket, de az igazi lényét nem tudtad megfejteni. Szeretnéd, akarod! de ahogy a kutatásaid is megmutatták, az igazi áttörésekhez, felfedezésekhez olykor hosszú, nagyon hosszú időre van szükség. E megfigyelések is időigényesek voltak, de ezeket csak távolról tetted meg, nem léptél oda hozzá, nem érintetted meg, hogy valóban oly selymesek a szirmai, mint amilyennek tűnnek és…

A kérdés az: szeretnél e ennél többet tudni róla és ha igen, elég ez, hogy távolról figyeled vagy elérkezett az ideje, hogy további lépéseket tegyél, cselekedj, mielőtt elvesznél a gondolatok és lehetőségek bűvkörében? Elegendő e, vagy a régi módszerek már nem vezetnek eredményre és drasztikus lépést, lépéseket kell tenned? Mennyi időd van ezt eldönteni? Mennyi időd van cselekedni, látva, hogy más nem hezitál ennyit? Ennek a másnak neve is van: Alexandros!

Hirtelen, akár egy Múzsa csókjától ihletett művész, torpansz meg a mozdulatod közben és oly tisztán látod a következő feladatot mintha mindig is tudtad volna, hogy egy nap erre sor fog kerülni! S ezzel a gondolattal szinte azonnal el is némul az intuíció alig hallható suttogása. Mit is kéne tenned pontosan? Hogyan? Aztán a bizonytalanság ahogy felütötte a fejét, a elszánt akart úgy űzi el, hogy cselekedni kezdj!

Ennek következménye, hogy a kis üvegcse hamarost egy tasakban pihen anélkül, hogy ujjaiddal megérintetted volna és pontosan oda kerül ahova szántad: későbbi tanulmányozás céljára. A feladat végeztével döbbensz rá, hogy mennyi idő telt el a megérkezésed és a kutatás-rendezés között. Ellenben nincs még minden feladat végrehajtva, alapvetően pontosan azok nem készültek még el, amire megkértek…

Ennek ellenére úgy döntesz, hogy az még várhat, de nem úgy a főnökasszony, akinek keresésére indulsz: egészen pontos elképzeléseid vannak a hollétét illetően, így lépteid az üvegház felé irányítod. Útközben a kezdeti lendület megint picit megakad és emiatt elbizonytalanodva inkább úgy döntesz, hogy mindenhol megpróbálod, még ott is, ahol az a férfi volt utoljára, aki talán az életére tört! Azonban a körsétád alatt nem találod meg őt! Lehet, hogy… lehet…

Nem, az ki van zárva! Nem történhet meg! Sietve indulsz tovább a konyhából és bár be-bepillantasz mindenhova, igazából ezek csak mímelt mozdulatok önnön magad megnyugtatására míg valójában az üvegház felé sietsz, szinte már rohansz! Végül egy kannával a kezedben lépsz be és néhány kezdeti lépés után mintha valami neszt hallanál! Nem vagy benne biztos, hogy így történt vagy épp csak a fáradt idegeid játszanak veled…

Kitartó kutatásod gyümölcse azonban végül beérik: megtalálod őt. Illetve először a cipőjét, de végül Őt magát, ahogyan ott áll egy kisebb tisztáson arcát az égnek, a napsugarak felé nyújtva lehunyt szemekkel. Olyan most, mint egy kecses és egzotikus virág, mely hódol a nap életadó sugarai előtt. Ajkain halovány mosoly játszik, az abszolút béke és harmónia aurája lengi körül, mely mintha megérintene téged is…

Mezítláb van, lábujjait a földbe fúrta, tartása egyenes és büszke! Felfelé pillant, igaz lezárt pillákkal, ajkain pedig nem akar szűnni az a halovány mennyei ragyogás. Ujjai nyitva, karjai enyhén széttárva, mintha minél többet akarna érezni abból, ami oly fontos szeretett lényeinek. Úgy érzed, mintha pontosan olyan szeretne lenni, mint azok a csodálatos életformák, amik körülveszik őt… a Szirmok Királynőjét.

aki véleményed szerint nem vette észre az érkezésedet.

[Oswin]

Drága anyánk régen a három legszebb gyümölcsnek nevezett minket… gyermekek voltunk még, nem értettük mire gondolt pontosan. Pedig ők tényleg nap mint nap az életüket, minden szabad percüket a mi táplálásunkra, gyarapításunka áldozták. Mi pedig telhetetlenül szívtuk magunkba az éltető energiát, hogy őszinte mosolyokkal, majd tiszta szeretettel viszonozzuk azt, mikor már felfogtuk mit is jelent a felelősség, a feltétlen bizalom, az örök összetartozás: a család.

A két lánytestvér… magam elé tekinthettem, a biztos-biztató nyugalom irányába, vagy lepillanthattam az ifjú hölgy büszke bátorságára… fenségesek mindketten, ragyognak kívül és belül is…
….mit éreznek most? boldogság lapul lekük mélyén?….
Csak ők maradtak nekem, két csodás lény kikkel eltéphetetlen kötelék fűz össze egy életre. Nekem illett volna gondjukat viselnem, miután… hárman maradtunk… de mindig ők voltak erősebbek, önállóbak… tökéletesebbek a maguk nemében.

Kicsi Ilithya… az én hősöm! Mitóa lábra állt, megszólalt, csodálom szertelenül örömteli, mégis komoly határozottságát, éjjeleit és napjait átölelő ábrándjait, a lelket, mely szabad tudott lenni önmaga keresése közben. Kalandokat szőtt különleges elméjében, hogy idővel meg is valósítsa minden vágyát, mindent, amire lehetőséget kapott vagy teremtett magának. Nem hátrál meg… számára minden kihívás az élet íze, egy újabb kaland. Irigylem… de nem keserű, indulatos irígység ez. Csupán csendes elismerése mindannak ami neki sikerült… nekem pedig azóta sem.

Ma már kedves, megnyugtató, szűkszavúan bölcs nővéremre is így tekintek. Más, megszokottabb forrását választotta a boldogságnak, s ezen beteljesült örömnek szenteli minden pillanatát. Talán puszta létezésünkkel mindvégig mi ültettük el benne a családi eszme magvait, az igazi érték tudatos ápolását. Ő viszi tovább vérünket a végtelenbe, s ez így van jól, más nem is lehetne méltóbb eme küldetésre. Átvette anyánk helyét, amint ő elhagyta e világot… ha léteznek a sors fonalai, kezdettől fogva ez volt az övé. Az elsőszülött… a jogos örökös.

Mi jutott nekem? Hol kezdődött az én sorsom fonala, melyet sikerült összekuszálnom? Hurkok és csomók mindenhol, ágakba gabalyodva, majd rossz irányt választva. Elhalt hajtások, melyek sosem adnak már termést. Utak, melyeknek végét csak sejthetem, az ott álló kapuk immár örökre bezárultak előttem. Néha igaz a közhely: sohasem késő… de van hogy egyszerűen… kevés az idő. Visszafordulni pedig képtelenség.

Elszalasztott alkalmak, elmúlt lehetőségek, melyek tovasiklottak mellettem mikor a pillanat ragyogó hevétől elvakítva nem látthattam a megfelelő kiutat… gyengeség, mely életre szóló bűnhődésre ítélt minden egyes téves és tétova döntésért, megfosztva jövőm egy darabjától, széttépve, eltörölve azt, s nem hagyva hátra egyebet mint a jelent, mely oly sokszor... túl sokszor kiszámíthatatlan, keserű, és végtelenül kegyetlen. Az idő sebekké formálja az egykor szép emlékeket… felszakadnak, s felidézik mi lehetett volna máskép… máshogy… máskor… …Katsumi…

A név, s minden mi hozzá kötődik lesből szokott lecsapni, teljesen váratlanul. Sziklaként csapódik a lélek tavának nyugodt tükrébe, hosszú percekre… órákra?… felkavarva azt. Bizonyos érzésektől képtelenség szabadulni… csak elzárni lehet őket, jó mélyre, egy sötét, de biztos szegletbe hol senki nem láthatja őket… még én sem. Mégsincs feledés… minél tovább raboskodnak azok a gyönyörű, pusztító lángok, annál hevesebben ostromolják börtönük falait, s ha előtörnek… perzselnek, tombolnak, fájnak… épp amennyire csodásak.

Mérhetetlen, végtelen szerencsének tűnt… egy korban, mikor az ösztönök lázadásra bírják az elmét. A biológia bonyolult, elkerülhetetlen befolyása, s a világban épp helyét kereső, háborgó lélek összefognak, megbénítva minden mást, elmosva a józan ész határait. Ekkor lépdelt be bájosan a világmindenség legigézőbb teremtménye, hogy földöntúli tekintetének egy rebbenésével, vágyat lehelő ajkainak egyetlen mozdulatlan mosolyával szolgájává, s egyúttal vadászává tegyen. Maga volt a mindenség megtestesült eszménye…

A lét nagy kérdései válasz nélkül megszűntek létezni… fontosságuk semmivé lett. A múlt mementói, a jövőnek tett ígéretek mind-mind lényegtelenné váltak. Nincs még egy ilyen érzés, soha nem volt és nem is lesz már többé. Tiszta szívből kívánjuk, vágyunk rá, akarjuk, az élet egy örökkévalóságig tartson, s ez a pillanat töltse ki minden egyes másodpercét. Eggyéválva elmerülni a mámor óceánjának ölelésében, megragadni a tekintetet, melyben pontosan ugyanez a borzongatóan szépséges vihar tombol. Összefonódni a végtelen szemek örömmel átitatott őrületbe kergető pillantásával, egészen a pontig mikor minden más látványa lehetetlenné hanyatlik, minden szín és forma kopott illúzió csupán, mely az ürességbe taszít…

Annyira elképzelhettlenül tökéletes… volt… és lehetett volna… Miként szakadhatott el egymástól két lény, kik képessé váltak tiszta, érzéki, elpusztíthatatlan összhangban létezni? Vétettem ellene? Vagy számára végül a felszabadulást jelentette önállóságának visszanyerése? Csalódott? Zavarodott elme mélyre temetett emlékeit próbálom előásni a napról, mikor minden véget ért… Talán nem örökre? Talán… Bárcsak… nevetséges óhajok, elmosódott, álnok reménysugarak, ostoba téveszmék…  A tündöklő tündér már csak távolról kísérti az álmokat.

Mi történne, ha viszontláthatnám… csak még egyszer? Benne is ott pislákol még a hajdani forróság hanyatló, utolsó lángja? Lesütött szemekkel fordulna el… vagy… képes lenne újra közel kerülni? Közösen újjászületni a káosz közepén? Katsumi… Ő, ki egésszé varázsolt minden hiányzót, Ő, ki megismételhetetlen, utánozhatatlan… s talán mégsem pótolhatatlan. Hiszen létezik egy lényében különböző gyönyörűség. Új királynő, ki akartanul, puszta jelenlétével is képes meghódítani a lélek birodalmát… ahogy évek óta, nap mint nap teszi.

Ez a csoda… a természet minden vadságának és nemességének örök úrnője… de benne is csak az Ő hibátlan teljességét kutatom? Ha valóban megtaláltam mindazt mit oly rég elveszettnek hittem, képes leszek kinyúlni felé, megragadni, mindennél szorosabban magamhoz ölelni, a lelkembe zárni egy megváltásért kiáltva melyben már nem is reménykedhetek… őszintén… vagy ezt az alkalmat végleg felemésztette a tétlenség tudatlan, ostoba vaksága? S ha nem lehet enyém, nem válhat részemmé.. senkié se legyen…?

Heves, akadozva kapkodó sóhaj igyekszik eloszlatni a zavaró zagyvaságokat… felesleges elmélkedni, a puszta gondolatok sosem adnak teljes választ… a kérdések többsége pedig magában hordozza azt. Valóban hibáztam, nem tettem eleget, lassú voltam… de az önsajnáló, sanyargató bűntudat sehova sem vezet. Csak az olyan érzéseket erősíti ezerszeresére, mint a… féltékenység. Az új arc, a férfi, ki megtörte kettőnk békés létét. Pedig lehetséges, csupán lelkes munkatárs… megjelenése mégis feltárta tényt: nem állhatok egyedül az Úrnő bűvkörében.

A növények léte ámulatba ejtően változatos, szokszínű, gyönyörködtető, s mégis végtelenül egyszerű. Céljuk a túlélés. Kitörni saját magjukból, legyőzni minden akadályt, merészen, kitartóan. Dacolni a természet erőivel, vastagabb szárat teremteni maguknak a száguldó szélben, erősebb leveleket a záporozó fagyban. Tüskével, méreggel, minden eszközzel elűzni s írtani kik ellenük törnek, miközben őket körülvevő társaikkal versenyeznek a fény éltető ragyogásáért, s végül saját tökélyükig gyarapodva sokasodni, ellepni az egész bolygót melynek a kezdetektől fogva egyedüli, csendes urai.

Dahlia testesíti mindazt, mit mozdulatlanul zöldellő alattvalói jelentenek. Ha képes lennék érzések nélkül létezni, pusztán a józan ész s a logika hatására működni akkor sem hagynám el soha, az ő oldalán lenne a helyem. Többet tud választott népéről mint bárki akit ismerek, s tudásánal csak hajthatatlan elkötelezettsége lenyűgözőbb. Mindketten ágak, indák, virágok és gyökerek rengetegében találtuk meg rendeltetésünket, de miközben ő trónt emelt magának, nekem mindez csupán menedék… hivatás… ok és indok a létezésre.

Régóta úgy hiszem, a legapróbb palánta is rendelkezik lélekkel, de az emberekkel ellentétben az ővék erős és egyszerű. Nem kételkedik önmagában, nem keres válaszokat, hajthatatlanul küzd és tör a magasba, mindig tovább, készen rá hogy pusztítson is ha érdeke úgy kívánja…
Ez az üvegcse is egy ilyen harcost óv… annyiszor végiggondoltam, felismertem: az ő küzdőszellemükre lenne szükségem, mégis csak most tudatosul igazán… az a kis zöld élőlény mintha ordítana felém: Harcolj! Állj ellen! Rombolj le mindent utadban, emelkedj igaz valód szintjére!

Ráleltem az apró szerves fegyverre, mely akár Úrnőm életét is magának követlehette… lám a cselekvés kifizetődött. Nem állhatok meg itt! Elzárom, s birtokba veszem a bizonyítékot, hogy később majd kifaggassam… ő tudja, kiben bújt meg az ártó szándék vagy ostoba ösztön, mely a szörnyűséges estéhez vezetett… soha nem ártanék neki! Meg akarom óvni mindentől mi kárt tehet virágzásában… inkább vetném magam a penge útjába, vagy nyelném el a mérget... csak maradjon egészsége és boldogsága éritetlen… de hibáztam… képtelen voltam megakadályozni…

Az üvegcse eltűnik, már csak én tudom hol van. Körbenézek, de senki más nem látta titkomat… ellenben rengeteg tennivaló terül el körülöttem. Papírhalmok, félbemaradt, elleőrizetlen kísérletek… a tettek mégis másfelé szólítanak. Látnom kell hol van, mit csinál éppen… a baleset óta - ha ez nem is az én feladatom lenne, de - meg fogom védeni őt mindentől, és… mindekitől? Miért ilyen ellenszenves Alexandros, mikor semmi okot nem adott rá hogy ne kedveljem… sőt, épp ellenkezőleg. Mi ez a furcsa, nyugtalanító, áskálódó gondolat? Puszta bolond féltékenyég… vagy megérzés, melyet követni kellene?

Sietős léptekkel szelem át a jól ismert épület minden szegletét… pedig tudom, érzem, ott lesz ahol legnagyobb szükség van egy ősanya óvó gondoskodására. Az üvegház, hol méltatlanul elhanyagolt szeretteink tengődnek hosszú napok óta. Ott kell lennie!
Elképzelni sem tudom mi baj érheti… de az előző tragédia is kíméletlen meglepetésként ért. Csodával határos hogy már ma visszatérhetett méltó helyére… a csodák viszont igencsak ritkák… Itt történt minden, szent és sérthetetlen birodalmában. Mi gátolja meg, hogy megismétlődjön?

Majd én! Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, nem számít mit kell feláldoznom érte! Mégis, mindezen aggodalmon túl, valahol egész mélyen egy másik hang is sürget… ki kell használnom újonnan szerzett energiámat… közelebb kerülnöm hozzá. Megismerni valódi mivoltának titkait, mindent, mit az elbűvölő szirmok rejtenek… eltörölnöm a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, mely rabjává tett, mégsem engedi átlépnem a határt mely lényét és lelkét óvja…

Rutinszerűen megtöltök egy öntözőkannát mikor a csillogó falak közé érek… bármi is vár ott, erre komoly szükség lehet. Mikor a váratlan, varázslatos látvány elém tárul, a víztől nehéz fémeszköz kis híján a padló kövein csattan… két kézre kell fognom hogy ne így történjen... nem akarom hogy meglásson! Lelkem megnyugszik, az aggodalom eloszlik. Bűvölet veszi át helyét, s el akarok veszni a csodában, gyönyörködni benne ameddig csak lehet…

S mégis, két gondolat kezd cikázni az elvarázsolt elmében… ez nem ő, nem vall rá… sosem láttam még így… Valóban ennyire megváltzott, átformálta őt a borzasztó élmény… újjászületett, s vele még elérhetetlenebbé vált? Vagy mindössze… az áthidalhatatlannak tűnő távolság gátol meg benne hogy megértsem… felfogjam tettének lényegét mely megbújik annak bódító kisugárzása mögött? Fáj beismernem, de… nem ismerem őt… Óvatosan csodálom csak a sziporkázó szirmokat, és csupán elképzelni próbálhatom, mit takarnak, milyen lehet mélyen belélegezni a nektár aromáját…

Óvatosan közelebb lépek… s egyszerre minden gond, probléma, akadály homályba vész. Csak őt látom, őt érzem… mitnha a világmindneség legritkább virága nyílna, feltárva mámorosan ragyogó valóját, óvatosan, nehogy bárki észrevehesse szépséges szertartását. Átadja magát a pillanatnak, s bármit is érez, az most végigrezdül egész mivoltán, kitölti lelkének legrejtettebb zugait is. A Szirmok Úrnője megmutatja alattvalóinak teljes pompáját… s mindennek tanúja lehetek!

Tettre bíztató ösztönök vezettek ide… most mégsem merem megzavarni. Csendben figyelem amint a csillogó bőr fürdik a fény fenséges áradatában, ahogy minden tagja, domborulata a létező legtökéletesebb pózba hajlik, lassan, mint mikor levelek készülnek fogadni a felkelő Nap tüzét. Az egész olyan mérhetetlenül meghitt és megközelíthetetlen… mégis… kedvem volna csendben, vigyázva átölelni, hozzásimulni, osztozni az élményben…

… de ilyesmi nem adatik meg akárkinek… érzéki, érinthetetlen, és… talán hosszú percek teltek már el mire rászánom magam hogy hallgassak a megérzésre melyet ezidáig oly sokszor némán nyomtam el magamban… még néhány óvatos, csendes lépés… és mégsem merem kinyújtani felé kezem. Úgy érzem jelen helyzetben durva sértés volna a legapróbb ártatlan tapintás is… nem csak részemről, akárkitől. Egy csapásra megszűnne tőle a varázs melynek épp átadja magát... mely képes ilyen mosolyt csalni ajkaira...

Kissé zavartan lábaira siklik tekintetem… igen... megadom a Virágkirálynőnek a másik lételemet, melynek áldása nem az égből, hanem a mélyből érkezik. Az öntözőkanna lassan dől előre, hogy néhány csendes vízsugár hulljon alá szelíd ívben, vigyázva, nehogy lábát érjék a hideg cseppek. Csupán a finom földet nedvesítem át körülötte, hogy talpához s ujjaihoz lassan jusson el a frissitően hűs életerő.

Végül felpillantok a zárt szempárra, a tündöklő ajkakra, s épp időben állítom meg egyik ujjam mely magától megindult hogy végigsimítson jobb karjának bársonyán. Ijedtség helyett mégis óvatos mosoly ül arcomra… s kedvem volna engedni a bátor ujjnak, hagy fejezze be mozdulatát.