Gondterhelten jártam a várost. Tisztában voltam az elkövetendő tettem súlyával, de nem cselekedhettem másként. Minden egyes táplálkozás előtt visszagondolok a teremtőm szavaira: „Őrület, nem? Másokat ölünk, hogy mi élhessünk. Igazi szörnyek vagyunk, nem de? Az éj sötét ragadozói, akik kegyetlenül levadásszák a prédájukat. Nem ismerünk kegyelmet, sem irgalmat. Borzasztó, nem igaz? HÁT NEM! Elárulom, ez mind semmiség ahhoz, ha úgy döntesz, hogy nem táplálkozol tovább. Az éhség nagy úr, főleg egy vámpírnál. Ha éhezteted magad, jusson eszedbe, mind ez a sok ''borzalmas'' tett semmi ahhoz képest, amit a Bestia művelne, ha hagynád, hogy előtörjön lelked sötét zugaiból. Tehát táplálkozz gyermekem, végezz az éneklő gyermekkel! Ja, hogy sír? Elnézést... Mindig összekeverem, mert mindkettő boldogsággal tölt el.”
Meglehetősen sötét, hűvös éjszaka lehetett. Noha jómagam nem érzékeltem, de láttam, amint a halandók meleg ruhákban járnak, a leheletük pedig tisztán látszódott. Az égre pillantva szétszórva lehetett felfedezni egy-két halovány csillagot.
Milyen aprók, azon a hatalmas sötét, végtelen tengeren. Akár csak én. Kitéptek megszokott életemből és szembesítettek a valósággal. Mind az amit igaznak hittem, hazugság. Én is csak egy kis pislákoló csillag vagyok a mindent elborító sötét világban. Úgy félek!
Váratlanul felköhögött valaki a mellettem lévő sikátorban. Kíváncsian fordultam a hang irányába. Egy karton dobozok közé húzódott embert láttam. A talajon feküdt, csecsemőpózban, szakadt ruháival bebugyolálva testét. Mellette egy félig üres boros üveg hevert. Arcát sebhelyek borították és hiányzott néhány foga is. Folyamatosan reszketett, valószínűleg a hidegtől és köhögött. Mellette egy kuka, tele szeméttel, a kuka körül pedig rengeteg elhasznált gyufa szál, amik jelezték tűzgyújtási kísérletének sorozatos kudarcait. Minden egyes erősebb széllökésre a férfi még jobban összehúzta magát, mint ha ezzel enyhíthetné az őt érő hideget. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ott állok tőle néhány méterre és őt vizslatom.
Szegény...
Csendesen indultam el felé, lelkiekben már felkészülve az embertelen tettre. Mellé érve egy pillanatra megdermedtem felette és egy néma imát rebegtem érte és végtelen bocsánatot az elkövetkező tettemért. Ezután neki estem a férfinak. Olyan gyorsan és hirtelen történt, hogy feleszmélni sem volt ideje, máris az extázis hatása alá került. Könnyem oly sebesen csorgott, akár a férfi vére, ami a torkomon folyt végig. Mérhetetlen bűntudat járt át. Gyűlöltem magam, gyűlöltem mind azt, ami vagyok és amit teszek. De nem volt más választásom. Táplálkoznom kellett.
A férfi vére üdítően hatott rám. Éreztem amint kiszáradt testem átjárja és feltölti energiával. Vére meglepően ízletes volt számomra. Éreztem, hogy egyre nő bennem az inger arra, hogy minden egyes cseppjét magamba szipolyozzam.
Nem tehetem! Hisz egy szerencsétlen sorsú ember.
Pont ezért öld meg, végezz vele! A vére ad erőt te buta tyúk! Idd meg mind egy cseppig aztán hugyozd le és vágj egy mosolyt az arcába. Legalább elmondhatják, hogy vidáman halt meg.
Nem, nem teszem meg! Biztos van aki szereti, akinek hiányozna.
Ha te nem teszed meg, akkor majd én! Takarodj innen és hagyd, hogy erősek legyünk!
TŰNJ INNEEEEEEEEEEN!
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy abba tudjam hagyni az ivást. Riadtan hőköltem hátra és estem a fenekemre. Egy pillanatig remegve bámultam a földön heverő, eszméletlen hajléktalanra, de gyorsan összeszedtem az erőmet és eltüntettem a nyomaimat a nyakáról. Ezután sietős léptekkel elindultam onnan, de pár méter megtétele után megtorpantam, miután láttam, hogy a szél hogy tépi a fák lombját.
Nem hagyhatom csak úgy ott heverni szerencsétlent...
Aggódó tekintettel mértem fel a környezetet, hogy miként tudnám a legemberségesebben elhelyezni ezt a szerencsétlen nyomorultat. Végül össze szedtem a szanaszét heverő kartonokat és egy részét a földre terítettem a fal tövébe, amire ráfektettem a férfi alélt testét, ezután a maradékkal alaposan befedtem őt. Tudtam, hogy ez nem nagy segítség és a hideg ellen nem sokat ér, de több mint a semmi. Végezetül meggyújtottam neki a kukában lévő szemetet, így talán mégse fagy halálra. A borosüveget a közelébe helyeztem, hogy ha magához tér, rögtön rendelkezésére álljon az ital, a vér pótlása miatt.
Annak ellenére, hogy tisztában voltam az étkezés fontosságával, próbáltam a lehető legjobban kitolni a két evés közötti időt. Ezzel is csökkentve az áldozatok számát, akik táplálékomul esnek.
Az egész eset nem tartott tovább pár pillanatnál, nekem mégis hosszú, nagyon hosszú perceknek tűnt. Sietős léptekkel, lesütött szemmel hagytam el a helyszínt.
Már elmúlhatott este tíz óra, a közvilágítás gyéren világította meg az utcát, amit lassan, de biztosan kezdett elborítani a köd. Ebben a kései órában is volt néhány ténfergő ember, akik nem az otthon kényelmében pihentek. Egy vihorászó tinédzser pár mellett haladtam el, akik valamin nagyon jól szórakozhattak. Legszívesebben haza zavartam volna őket, hisz már későre jár és az utcák veszélyesek is ilyenkor. Mi van, ha egy fajtám béli rájuk akad és végez velük? A gondolattól is libabőrös lettem. De mire szólhattam volna, már messze jártak. Tovább haladva egy villogó köztéri lámpa fénye alatt egy halott kutya elkínzott arcára esett a tekintetem. Belegondoltam, hogy milyen kínok között kellett meghalnia, hogy ilyen ábrázatot vett fel szegény. Mélységesen elszomorodtam és magamba fordultam. Lehangolt a város. Lehajtott fejjel mentem tovább az utcán, éppen egy kirakat előtt haladtam el, oda néztem és egy furcsa érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ehhez foghatót. Nyugtalanság járt át és nem értettem az okát. Ha vert volna még a szívem, minden bizonnyal hevesen dobogott volna ebben a pillanatban. A kirakatot nézve a város zajai mintha távolodtak volna, végül teljesen eltompultak. Egy szürke, alaktalan valami bontakozott ki a szemem előtt, ami fodrozódva váltott át fekete színűvé. Lassan, alattomosan haladva nyelt el mindent, ami az útjába esett, semminek sem kegyelmezett. Fájdalmas és rémült sikolyok visszhangoztak a fejemben. Szirénák szóltak, emberi hangok kiáltoztak, pisztoly lövések dörrentek. Az anyag egy pillanatra színek kavalkádjában pompázott, de amint a hangok elhalkultak, ismét feketévé változott. Ezután egy hirtelen feltünt Tremere kezéből tűz csapott fel, ami végig perzselte a Sötétséget, ami látszólag vissza húzódott a hő elől, de néhány pillanattal később elnyelte a lángokat és még hatalmasabbra duzzadt, mint az előtt. A sötét anyag elképesztő bűzt bocsájtott ki magából váratlanul, ami megfojtott mindent maga körül. Bűzt amit a Nosferatuk teste áraszt egyfolytában.
Hirtelen orrfacsaró szag hatolt belém. Undorodva hőköltem hátra és ráztam meg a fejem.
Mi volt ez az egész?!
Azon kaptam magam, hogy egy kirakat előtt állok és egy főző műsort nézek. A szakács épp a sütőből vett ki egy tálca muffint, amit az asztalán található tálban lévő hömpölygő fekete csokoládé masszába mártott. Miután beborította az egész felületet, a tetejére csorgatott egy különböző színű cukros krémet és egy tálcára pakolta őket, amit a nagyérdeműnek mutatott be büszkén. A műsor végeztével a készítők neve jelent meg. Miközben pakolásztak az asztalról, a stáb, a rendező és a szereplők nevei voltak láthatóak. A rendező szó láttán felmerült bennem a gondolat, hogy vajon kik lehetnek a mi társadalmunk irányítói? Valóban több ezer éves vámpírok, akik a megfelelő pillanatra várnak? Vajon kik lehetnek azok, akikben ezek a lények megbíznak? Vajon milyen tervekről tudhatnak, amiket mi, cseppek a hatalmas tengerben nem ismerünk? Na és kik ők, akikben ezek a ''jobb kezek'' megbíznak? Miért pont bennük? Frusztráló és összezavaró gondolatok kavalkádja árasztotta el a fejem. Ezután eszembe jutott a nemrég érkezett Brujah. Állítólag ő is egy ilyen jobb kéz jobb keze. Szerencsére ha a néhai ember nyomozó és tudja, hogy hol keresse, meg is találja a megfelelő információkat. De sajnos a csatorna lakó informátorok sem mindent tudóak, még ha szeretik is azt hinni.
Utána kell járnom ennek az újonnan érkezett Brujah lánynak. Nem lehet véletlen, hogy ide küldték. Felsőbb utasításra jött, minden bizonnyal fontos oka van az ittlétének. Mindent tudni akarok róla...
Mellettem egy jobb napokat is látott férfira figyeltem fel, aki hangos nyamnyogásával zökkentett ki gondolataimból. Nagyra nyitott szemekkel, sóvárogva, a száját nyalogatva nézte a televízió képernyőjét. Látszott rajta, hogy napok óta nem ehetett, minden vagyona egy darab szakadt hátizsák és benne egy bűzös, foltos lepedő. Egyik cipője hiányzott, kezén egy rojtosra használódott kesztyű pihent. Arcát több napos borosta fedte, szemeivel dülledten figyelte az adást. Nadrágja is több helyen lyukas volt, kabátja ujjai pedig félig le voltak már szakadva. Éhesen jegyezte meg, hogy bármit megadna egy ilyen konyhai remekért. Elé hajítottam tíz dollárt, majd újra a képernyőre néztem és egyet értettem vele. Bár szerintem ő nem a szakácsra gondolt...
