A Rend, a rendszeresség és rutin olyan állandó, melyet nem engedhetek meg. Senki, aki nekem vagy velem dolgozik, mert az ilyesmi könnyedén válhat halálossá. Vannak… dolgok, amiknek állandóságát nem kérdőjelezem meg vagy inkább mondjuk úgy, hogy elfogadom olyannak amilyen, de azok nem is fenyegetnek minden percben azzal, hogy esetleg megfosztanak az örökléttől.
Szótlanul, de egy őszinte halovány mosollyal jutalmazom Cam-et amiért nem felejtett el olyan alapvető taktikát, mint amire mindketten jutottunk efféle beszélgetéseink végén. Nem hiába fontos befektetés, hovatovább talán… megkockáztatom, hogy több annál. A kötődés is olyan, ami a korábbi veszéllyel fenyeget, hiszen ha az érzelmeink elragadnak, könnyen meggondolatlanná válhatunk ami egyenes út a…
Mindketten úgy véljük, hogy nincs veszély odakint. Amennyire érzékeink lehetővé tették – bár mi tagadás már kutatom a potenciális mentor-t arra, hogy megtanítson az Érzékeim kiterjesztésére – úgy ítéljük meg, hogy elhagyhatjuk a jelen helyzetünket/járművünket és elindulhatunk a felvonó felé. Ami azt illeti – az ördög bár sosem alszik – itt elméletben nem lenne szabad veszély fenyegessen minket. Az ellenkezője igen rossz fényt vetne a Hercegre.
A túlzott kényelem is vezethet hibához. Nem támaszkodom állandóan Cameromra – igaz megtehetném – jobb szeretem, ha a munkáját végzi, nem pedig az én kényelmemmel törődik. Egy ajtóval még megbirkózom, törődjön csak azzal hogy épségünket szavatolja. Türelmesen várom, hogy befejezze a gépjárművel való foglalatosságát, majd nem túl szorosan, de azért külső szemlélő számára talán intim közelségben…
A liftnél pillantunk össze úgy… volt idő amikor talán a nyakába ugrottam volna, sőt, ki tudja mit minden mást is – ideértve azt, hogy elszökünk a világ elől – de az egy nem-léttel ezelőtt volt. Természetesen Calista – az igazi kis vad hajtásom – talán meg is tette (Cam nyakába ugrott és…) de nem bánom, ha olykor élik az életüket amíg tisztában vannak a következményekkel vagy az én haragom súlyával.
Ez utóbbi természetesen mértékletes (amiről ők nem tudnak), hiszen voltam magam is, így tudom, hogy milyen embernek lenni…
De elég a merengésből, az ábrándozások még nem tettek meg semmit senki helyett semmit. Vezethettek a megfelelő kezdeti lépések felé, de az itt egyértelműbb, mintsem hogy ilyesmire kellene adnom a fejem. Kilépve a felvonóból elindulunk a recepció felé, miközben a boldogságról szőtt gondolatok lassan kifakulnak, hogy emlékeztessenek olyasmire, ami már nem lehetek.
A hangok fontosak. Mint egy csengőé például. Ahogyan a lélegzésé, a szív dobogásáé. Egyfelől kissé pazarlónak találom, hogy ilyesmire kell áldoznom, ugyanakkor a látható előnyei miatt mégis élek effélékkel. A pozsgás arc, az, hogy nem felejtek pislogni vagy mosolyogni... olyan apróságok, amik könnyen nyithatnak meg előttem olyan addig zárt ajtókat, ahova erővel talán sosem jutnék be.
/Angol/ Jó estét Lydia! Hogy van ezen a kifejezetten szép estén? Igazán elegáns, csinos, mint mindig!
Mosolyom éppoly őszinte, mint a szavaim, mit tehetnék, ha ezzel könnyebben érek célt? Sosem tagadok meg efféle dicséretet senkitől, a tiszteletet vagy éppen némi alázatot ha ez szükséges. Elképzelni is lehetetlen sokak számára, hogy meghajoljanak egy Nosferatu előtt, de mennyivel egyszerűbb a nem-lét, ha mások elhiszik, hogy ők irányítanak vagy épp csak oly alapvető dolgokat kapnak meg, amiben oly ritkán van részük.
/Angol/ Megtenné nekem, hogy elárulja kik érkeztek már meg, vagy várhatóak ma estére?
