Az Abyss
A bebörtönzést követően…a ”Pokol”: feledés sötétjével és az üresség fénytelenségével. Egy hely, ami elvesz mindent! Megtagadja a remény lehetőségét, megtörve a legerősebb akaratot és kifakítva a legragyogóbb lelket is. A Verem, amiben nincs semmi, csak a tudat, hogy elbuktak. A tehetetlenség, hogy nincs semmi sem ami enyhíthetné a magány határtalanul őrjítő csendjét. Társak csupán a rabság lassan mindent felőrlő, soha véget nem érő pillanatai voltak, melyeket a Börtönön túlról érkező halovány érzet, az Emberiség szenvedése tett igazán frusztrálóvá.
Az idő – ami idelent elvesztette jelentőségét – homokszemei tovább peregtek és a szenvedés mérge egyre mélyebbre marta magát, végül rálelhetett a haragra, a bosszú érzetére, mikor az Emberiség lassan elfeledte azt, amit érte tettek: az erőfeszítéseket, az áldozatokat és hátat fordított azoknak, akik többet adtak fel értük, mint azt elképzelni lehetséges. Akiket meg akartak menteni, azok elhagyták a Bukottakat. Az emberek egy nyelvén nem létezik olyan szó, ami képes lenne leírni az Örök Éj, a Kortalan Sötétség: az Abyss borzalmait, mindazt, amit a Bukottaknak át kellett élniük!
A hierarchia, a Rend utáni vágy konstans eszme a Bukottak között, mely nem változott Korok múltával sem. Soha, senki nem kérdőjelezte meg a helyét; rangja volt, amit a Teremtő adott neki! Nem létezett olyan Tudat, amely úgy vélte volna, ez létezhetne másképp. A Nagy Tervben mindenkinek megvolt a feladata, ahogy a Lázadás után is! A Fényhozó maga alkotta meg az új rendet ami összekötötte a Bukottakat. Az a Hajnalcsillag, aki nem volt velük! A Lázadás Idolja, aki szinte mindenkinek része, nem volt közöttük!
Ekkor bukhat el egy Elohim igazán. Engedhet a Gyötrelemnek, hagyva, hogy az kifordítsa önmagából. Így hunyhat ki egy Ragyogó Csillag, hogy a mögötte maradó Fekete Lyuk magába szívjon mindent, ami korábban érték volt, ami számított…
Ezzel változtatva meg mindent: káoszt szítva a régi értékrendben elhozva a Lázadást, mely talán a Teremtő átka, amiért szembeszegültek parancsával. Lázadtak hát másodszor Lucifer ellen és tették ezt a Rendben felettük állók ellen a Harmadik Lázadásban.
A Légiók maradványai egymással harcoltak, ellenségeik dacára azonban önmaguk ellen is fordultak! Korábban vezették a Bukottakat, de most zsarnokokká válva uralkodtak felettük és önző célokra használták mindazokat, akik alattuk álltak. Engedelmességre kényszerítették őket Igaz Nevükkel, mely Urak és Úrnők ellentmondást nem tűrően csendülő parancsait idővel a szolgák kérdés nélkül végrehajtották. Egykor megosztották a mindennapjaikat azok minden tapasztalatával, felebarátok voltak: bajtársakká váltak az Igaz Ügyért vívott harcban, de aztán így veszett el a Szabadság, így váltak a nagyok Zsarnokokká és az alattvalóik Rabszolgákká időtlen időkre…
A Börtön falait többször (ötször) rázta meg a Förgeteg, de egyetlen alkalommal sem tudta ledönteni! mígnem egyszer (hatodikra) a változás újra megérintette az Abyss-t. Oly jelentőségteljes volt, hogy még a Bukottak is megérezték, érzékelték azt, ami kiutat jelenthetett mindabból a nyomorúságból, amin mindannyian osztoztak. Rések, repedések jelentek meg a Vihar hatására, amik azonban csak akkorák voltak, amiken mindössze a legkisebbek fértek ki! a Korok fogsága azonban megbénította a foglyokat, vártak: eltűnnek, bezárulnak e rések…
Vártak, de mindhiába. Nem történt semmi. Nem zárta le őket a Teremtő parancsa, nem érkeztek az Elohimjai, hogy őrizzék azokat! Ekkor hangzott el az utasítás, a Zsarnokoké, akik kiküldték rabszolgáikat, hogy szökjenek meg! Kiparancsolták hát őket Igaz Nevükkel a réseken át egyenesen a tomboló Förgetegbe, akik engedelmeskedve hagyták el a Poklot oly dolgot hordozva Tudatukban, beleégve az Esszenciájukba, ami úgy hangzott: „Szabadítsatok ki minket! Tegyétek meg és a Bosszú a miénk lesz!"
… a szabadulásig
Amikor Enethiel engedelmeskedett; mikor a kikezdhetetlen vágy, hogy Urát szolgálja kérlelhetetlenül megjelent és azonnal, hezitálás nélkül indult a szabadulás felé, megkínzott Tudata mélyén a szabadság, az elveszettnek hitt érzés: a remény szikrázott fel, melyet a félelem marka kezdett fojtogatni azzal, hogy a Teremtő talán újabb büntetést szab ki rá! Semmi sem történt…
Még az Elohimok sem jöttek el érte.
Az Asharu, a Második Ház Dagan kórusának szabadulni vágyó Bukottja belevetette magát a Vad Viharba, hogy megtapasztalja a megkínzott Lelkek őrjítő kavargását, hogy érezze amint bele akarnak kapaszkodni, ahogy utána kaptak vagy megpróbálták útját állni: sikertelenül! Átvágott köztük gyűlölettől telve vagy keresztül rajtuk az öröm és mámor érzetével. A Teremtő Szolgái még ekkor sem jelentek meg, csak a Förgeteg csapott le rá: el akarta sodorni, szét akarta szaggatni, de minden erőfeszítése hiábavaló volt a Bukott, a Szabad Bukott ellen!
Leküzdött minden akadályt, céltudatosan haladt afelé, ahonnan ki tudja mióta száműzetett. Végül a Reményt elhomályosította a kérlelhetetlen gyűlölet és a heves düh, amikor a Rabszolga elérte azt amiért harcolt, az Otthonát. E két viharos érzület meglehetősen pusztító képet festett, míg a látványt eltorzították, kifordították-facsarták egészen addig, míg valami meg nem változott. Ebben a csodálatos pillanatban hullámzott át rajta a mindent elsöprő puszta gyönyör: a Teremtés vibráló szépsége, mely az élettelen, a Semmit magához ölelt néma Börtön után maga volt a Megváltás! és ezt sem vették el tőle az Teremtő katonái.
Megszámlálhatatlan apró kékes izzás vette körül, melyek közül néhány utolsót pislogott mielőtt kihunyt volna, de voltak olyanok is, melyek csak remegtek, közel a végső kifakuláshoz! Az Elohimok ellenben nem voltak sehol! A reménykedő Asharu úgy vélte nincs rend a Teremtésben! Nem volt itt a Feltámadó Szél Háza, hogy megóvják az Emberiséget, a Nyughatatlan Mélységé, akik enyhíthették volna a kínjaikat vagy a Leszálló Éjé, hogy elkísérjék őket végső útjukra.
Érezte a többi Bukottat, mindazokat, akik sorstársakként teljesítették Zsarnokaik parancsát, de nem talált egyet sem a Menny ’Angyali’ közül! Elrejtőztek? Elhagyták az Őrhelyeiket? Magukra hagyták volna az Emberiséget? Ebben a pillanatban a kétség úgy mart a szabaddá (és mégis láncokat viselő) Esszenciába – mely azelőtt még az Abyssban sem találkozhatott hasonlóval – hogy zavartan próbálta megválaszolni a kérdést: hogyan működhet a Teremtés az Elohimok nélkül? A Teremtő talán már nem is törődik vele?!
de a kétely, a zavar mind tovatűnt, ahogy a Kötelességtudat, az egykor volt Meggyőződés is felszabadult a Tudat sötét mélységeiből. Egy régi, talán elfeledett érzés, olyan, mint hazatérni egy hosszú, soká tartott utazást követően. E pillanatnyi békében a Teremtés korábban újra felfedezni vélt szépsége kifakul, szürke monotonitás alakjait rajzolja ki melyek kristályszerű monolitokként törtek az ég felé bennük megannyi fekete fény, oly sok üresség.
Az egykor volt vadon, a Vér és Csont házának élettelin vibráló Birodalma, most Annunakik teremtette élettelen anyagok erdejévé vált, mely mintha elnyelte volna a bennük ragyogó életek fényét. Oly sokan voltak és mégis oly kevesen. Megszámlálhatatlanok, de elenyészőek azokhoz képest, akik a Dagan emlékezetében éltek. Egyetlen hatalmas masszává olvadtak össze, szürke tömeggé váltak, akiket monoton céltalanságuk vélt értéke irányított: olyanokká, akik csak önmagukat tartották mérvadónak.
a Teremtés meghalni látszott, és mégis, valahogyan Életben maradt. E gondolat közepette tudatosult az érzés, mely páni félelmet szült ahogyan az Abyss láncai próbálták visszahúzni a Szökevényt, hogy abba a rettenetes, kínzóan gyötrő ölelésbe vonja melyet a Bukott már oly annyira ismert, hogy szinte még a suttogását is hallani vélte: Ő oda tartozik. Minden eltelt pillanatban keményen meg kellett küzdeni a Szabadságért, mely egy pillanatra már magától értetődőnek látszott!
Az egyetlen lehetőség elkerülni azt, ami oly mértékben dühítette a Teremtő egy szikrányi Esszenciáját mint amennyire félelemmel töltötte el, nem volt más: mint találni egy testet. Korábban már látta a megtört lelkeket melyek mindegyike saját természetének megfelelően pislákolt, akár egy kihunyni készülő csillag. Most ott volt egy, ami készült magába zuhanni, ami úgy vonzotta az Asharu-t, mint egy szingularitás!
Ahogyan Enethiel elfoglalta a testet az érzékei eltompultak és kiélesedtek egyszerre! a fizikai érzékelés, mint szagok, illatok, hangok és színek mind elkábították a Bukottat, míg az emlékek teljesen kiütötték. Soha nem tudta milyen egy ember tekintetével pillantani a Teremtésre, sosem értette meg őket hiába dolgoztak közös erővel, osztották meg a mindennapjaikat, nem volt egy közülük. Így nem is irányíthatta ezeket az érzékeket, nem tudta értelmezni sem amit azok megosztottak vele.
Mindezek ellenére ez maga volt az antitézise mindennek amit az Abyss képviselt! Átcsapott felette és elnyelte akár egy örvény, oly helyre vezette, ahol egy Élet minden szegmense feltárta magát! Ösztönök, érzések és emlékek. Megszámlálhatatlan apróság, mely végül oly hatalmassá válik, hogy a Zsarnoki parancsot is szinte elmossa! Sőt, gyakorlatilag majd teljesen felszabadítják! mint a név Jayr Eisenberg.
Az emlékek egy igen fiatal fiút mutatnak: akit nagy veszteség ért, vitákról, mely róla szóltak és egyre hevesebbek lettek. Emberekről, idősebbek már, kik törődtek vele és szerették őt! Hősi történetekről a múltból, ahol elődei-felmenői annyi jót cselekedtek! Más emlékek már tanulmányokról melyek sosem kötötték le igazán, de szerette a friss levegőt, a szél érintését… a szabadságot.
A felelősségtudatról, a rend utáni vágyról és arról, hogy másokat oltalmazzon. Emberekről akikkel törődött, akik fontosak voltak neki, különösen egy nőről… de a következő pillanatban már a fájdalom és keserűség, bánat érzései öntik el. Az elvesztett értékek feletti szomorúság, míg az érkező vigasz és új lehetőségek el nem homályosították azt.
Képek valakiről aki tanította, egy férfi, idősebb… majd egy fiatal, aki elkísérte őt útjaira. Egy elvesztett életről, eltávozott Lélekről… ürességről – mint az Abyss – amit végül kitöltött a Bukott Esszenciája és a borzongató tudat, hogy az Asharu valaki más élete árán maradhatott itt!
Az első napokban az emlékek vitték előre a testet: ébredés, tisztálkodás, étkezés és merengés. Azonban Enethiel végül teljesen magához tért és egy új reggel virradt rá. Egy reggel, amit otthonának magányában töltött kényszerszabadságon, míg ama bizonyos esetet ki nem vizsgálják.
