Juni bólint már mikor elkezded, és elégedetten néz, bár a gondolatait nem tudod megállapítani, amikor befejezed, megszólal.
- Már azt hittem maradéktalanul megbízol benne. Örülök hogy nem így történt. Bárminemű árulásra pengémmel illetem a torkát. - suttogja, miközben balkezét a szívére tette.
Majd a fogadós kérésére kifezetsz egy újabb szobát, amibe át is mentek Nimeával, majd hamarosan már az Álmok Birodalmában találod magad.
Egy erdöben találtad magad, és lépkedsz előre.. Bár nem tudod merre mész, a lábaid céltudatosan lépnek. Előre, majd tovább. Tovább és még mindig csak tovább. Egyedül vagy, nem látsz másokat. A fű nedves volt a Hajnali Víztől, a harmattól.
Amint sétálsz, az erdőre ködfátyol borúl, és miközben sétálsz egy emberi alak jelenik meg melletted. Ránézel. A férfi bár idősnek látszott, fiatalság és életerő tüzét és melegét láttad a jégkél szemekben. Az arcán nem voltak ráncok, bár a haja hófehér volt, és az állán őszes borosta látszódott. Ruhája sötétszürke volt, vállánál két fekete tüskével, mint valami vért fogta őt közre. A tested, arcod felé fordult, így észrevetted a kezében álló botot, melynek a tetején egy apró koponya volt, amely szemgödrében szintén jégkéken izzó szemeket láttál.
A férfi tekintetet találkozott a tiéddel, és érezted ahogy a szívedbe lát.
- Ugyan, mégis mit gondoltál? - kérdezi tőled, mint ahogy egy lányát megrovó anya, aki valami rosszat tett. Rátette a válladra a kezét.
- Úgy hiszed a vér és halál kedvesebb az életnél? Miért kívánsz Vércsermelyek szülőanyja lenni, miért kivánsz Vérfolyók apja lenni? Miért óhajtod a Természetet megbolygatni, hiszen ő az Anyád. - szólalt meg a férfi. - Miért kívánsz anyád gyilkosa lenni? - miközben mondta, a köd pillanatok alatt szertefoszlott, de már a fák helyett Zászlókat látott, a továbbra is nedvességet éreztél, de ez már meleg volt, forró. A zászlók alatt holtakat látott mindenfelé heverve, amazonokat. Egymás mellett sétálni indultatok. Kék Liliom, Fehér Nap, Vörös Hold klántagok testeit láttad, élettelenül, véresen.
- Ugye milyen borzalmas? Miért kéne megkavarnod-e vihart, amely ennyi pusztulást okozhat? Miért? Miért kívánod néped halálát? A csatateren egy két alak járkált, nost elszabadultál a férfitól és az egyikhez szaladtál. A férfi erdőzöld vértet viselt, elf lehetett a hosszú hajából és alkatából ítélve. Háttal állt neked, így amikor te eléred, kezeddel a vállánál megfordítod. A férfi arca minden volt, csak nem élő, egy fejsze hasította szét az arcát, máshol már rothadt hús volt rajta. A szeme azonban élt, életet sugárzott a két hideg szem. És az élőhalott a szemedbe nézett.
A szemekből emlékek szikráját, és gyűlölet máglyáját láttad. De az emlék egy pillanatra átment a fejeden képek formájában. Nagy szerető család melegét érzed, ahogy együtt nevetgélnek. Majd az egy eddig ismeretlen érzés fog el, ami egyszerre sóvárgást és imádatot lüktet ki magából. Majd a távolban harangok zengő hangját. A következően fekszel, és vért köpsz fel, miközben az akit mindennél jobban szeretsz feléd hajol és könnyezik.
Hirtelen újra a csatatéren vagy, és rájössz hogy ez nem te, hanem a halott érzelmei lehettek. Mármint egykori érzései.
- Én se kívánom ezt. - szólal meg a férfi. - Ahogy te sem.
Újra ködborult a tájra, elfedve mindent. A férfi megfogta a kezedet, majd biccentett és visszalépett a ködbe, majd eltűnt.
Szíved dobogása vadul zakatolt a fejedben, és rádöbbentél hogy futsz. Melletted különféle embereket pillantottál meg
Jobbra néztél és láttad Cassiopét, Fehlát és Nimeát, egy hatalmas méretű harcost, mögötte egy dísztelen vértes lovagot, mellette egy apró emberkét, aki nyilván a legendás törpök fajába tartozhatott. Balra nézve egy ifjút láttál futni mindem furcsa szerkezettel, mellette három másik hasonló felszerelésben, két férfi és egy nő, bár talán veled egykorú lehetett. Mellettük egy méregzöld tunikát viselő férfit pillantottál meg, a tunika közepén ezüstsas. Mellette egy egyszerű ruházatú fiatal lányt. Mellettük láttad meg Naudát és a többi elfet. Majd hátrafordultál.
A hátad mögött apró világoskék fények világítottak a sötétben. És farkasok vonyítottak a fák közt, hollók csiripeltek a fákon.
Zilálva lökted üllő helyzetbe magad, a szíved vadabbul kalapált mint ezer kovács szerszáma. A szobában sötét volt, de semmi semmi sem moccant.
- Van valami baj, Rosali? - kérdezte kicsit álmosan Nimae, miközben felnyitotta a szemét és rádnézett ártatlanul majd kinyújtja a karját átölel
- Meg fogsz védeni? - kérdi miközben hozzádbújik. - Ha én nem tudom... - mondta magabiztosabban
