Gondterhelten jártam a várost. Tisztában voltam az elkövetendő tettem súlyával, de nem cselekedhettem másként. Minden egyes táplálkozás előtt visszagondolok a teremtőm szavaira: „Őrület, nem? Másokat ölünk, hogy mi élhessünk. Igazi szörnyek vagyunk, nem de? Az éj sötét ragadozói, akik kegyetlenül levadásszák a prédájukat. Nem ismerünk kegyelmet, sem irgalmat. Borzasztó, nem igaz? HÁT NEM! Elárulom, ez mind semmiség ahhoz, ha úgy döntesz, hogy nem táplálkozol tovább. Az éhség nagy úr, főleg egy vámpírnál. Ha éhezteted magad, jusson eszedbe, mind ez a sok ''borzalmas'' tett semmi ahhoz képest, amit a Bestia művelne, ha hagynád, hogy előtörjön lelked sötét zugaiból. Tehát táplálkozz gyermekem, végezz az éneklő gyermekkel! Ja, hogy sír? Elnézést... Mindig összekeverem, mert mindkettő boldogsággal tölt el.”
Meglehetősen sötét, hűvös éjszaka lehetett. Noha jómagam nem érzékeltem, de láttam, amint a halandók meleg ruhákban járnak, a leheletük pedig tisztán látszódott. Az égre pillantva szétszórva lehetett felfedezni egy-két halovány csillagot.
Milyen aprók, azon a hatalmas sötét, végtelen tengeren. Akár csak én. Kitéptek megszokott életemből és szembesítettek a valósággal. Mind az amit igaznak hittem, hazugság. Én is csak egy kis pislákoló csillag vagyok a mindent elborító sötét világban. Úgy félek!
Váratlanul felköhögött valaki a mellettem lévő sikátorban. Kíváncsian fordultam a hang irányába. Egy karton dobozok közé húzódott embert láttam. A talajon feküdt, csecsemőpózban, szakadt ruháival bebugyolálva testét. Mellette egy félig üres boros üveg hevert. Arcát sebhelyek borították és hiányzott néhány foga is. Folyamatosan reszketett, valószínűleg a hidegtől és köhögött. Mellette egy kuka, tele szeméttel, a kuka körül pedig rengeteg elhasznált gyufa szál, amik jelezték tűzgyújtási kísérletének sorozatos kudarcait. Minden egyes erősebb széllökésre a férfi még jobban összehúzta magát, mint ha ezzel enyhíthetné az őt érő hideget. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy ott állok tőle néhány méterre és őt vizslatom.
Szegény...
Csendesen indultam el felé, lelkiekben már felkészülve az embertelen tettre. Mellé érve egy pillanatra megdermedtem felette és egy néma imát rebegtem érte és végtelen bocsánatot az elkövetkező tettemért. Ezután neki estem a férfinak. Olyan gyorsan és hirtelen történt, hogy feleszmélni sem volt ideje, máris az extázis hatása alá került. Könnyem oly sebesen csorgott, akár a férfi vére, ami a torkomon folyt végig. Mérhetetlen bűntudat járt át. Gyűlöltem magam, gyűlöltem mind azt, ami vagyok és amit teszek. De nem volt más választásom. Táplálkoznom kellett.
A férfi vére üdítően hatott rám. Éreztem amint kiszáradt testem átjárja és feltölti energiával. Vére meglepően ízletes volt számomra. Éreztem, hogy egyre nő bennem az inger arra, hogy minden egyes cseppjét magamba szipolyozzam.
Nem tehetem! Hisz egy szerencsétlen sorsú ember.
Pont ezért öld meg, végezz vele! A vére ad erőt te buta tyúk! Idd meg mind egy cseppig aztán hugyozd le és vágj egy mosolyt az arcába. Legalább elmondhatják, hogy vidáman halt meg.
Nem, nem teszem meg! Biztos van aki szereti, akinek hiányozna.
Ha te nem teszed meg, akkor majd én! Takarodj innen és hagyd, hogy erősek legyünk!
TŰNJ INNEEEEEEEEEEN!
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy abba tudjam hagyni az ivást. Riadtan hőköltem hátra és estem a fenekemre. Egy pillanatig remegve bámultam a földön heverő, eszméletlen hajléktalanra, de gyorsan összeszedtem az erőmet és eltüntettem a nyomaimat a nyakáról. Ezután sietős léptekkel elindultam onnan, de pár méter megtétele után megtorpantam, miután láttam, hogy a szél hogy tépi a fák lombját.
Nem hagyhatom csak úgy ott heverni szerencsétlent...
Aggódó tekintettel mértem fel a környezetet, hogy miként tudnám a legemberségesebben elhelyezni ezt a szerencsétlen nyomorultat. Végül össze szedtem a szanaszét heverő kartonokat és egy részét a földre terítettem a fal tövébe, amire ráfektettem a férfi alélt testét, ezután a maradékkal alaposan befedtem őt. Tudtam, hogy ez nem nagy segítség és a hideg ellen nem sokat ér, de több mint a semmi. Végezetül meggyújtottam neki a kukában lévő szemetet, így talán mégse fagy halálra. A borosüveget a közelébe helyeztem, hogy ha magához tér, rögtön rendelkezésére álljon az ital, a vér pótlása miatt.
Annak ellenére, hogy tisztában voltam az étkezés fontosságával, próbáltam a lehető legjobban kitolni a két evés közötti időt. Ezzel is csökkentve az áldozatok számát, akik táplálékomul esnek.
Az egész eset nem tartott tovább pár pillanatnál, nekem mégis hosszú, nagyon hosszú perceknek tűnt. Sietős léptekkel, lesütött szemmel hagytam el a helyszínt.
Már elmúlhatott este tíz óra, a közvilágítás gyéren világította meg az utcát, amit lassan, de biztosan kezdett elborítani a köd. Ebben a kései órában is volt néhány ténfergő ember, akik nem az otthon kényelmében pihentek. Egy vihorászó tinédzser pár mellett haladtam el, akik valamin nagyon jól szórakozhattak. Legszívesebben haza zavartam volna őket, hisz már későre jár és az utcák veszélyesek is ilyenkor. Mi van, ha egy fajtám béli rájuk akad és végez velük? A gondolattól is libabőrös lettem. De mire szólhattam volna, már messze jártak. Tovább haladva egy villogó köztéri lámpa fénye alatt egy halott kutya elkínzott arcára esett a tekintetem. Belegondoltam, hogy milyen kínok között kellett meghalnia, hogy ilyen ábrázatot vett fel szegény. Mélységesen elszomorodtam és magamba fordultam. Lehangolt a város. Lehajtott fejjel mentem tovább az utcán, éppen egy kirakat előtt haladtam el, oda néztem és egy furcsa érzés kerített hatalmába. Még sosem éreztem ehhez foghatót. Nyugtalanság járt át és nem értettem az okát. Ha vert volna még a szívem, minden bizonnyal hevesen dobogott volna ebben a pillanatban. A kirakatot nézve a város zajai mintha távolodtak volna, végül teljesen eltompultak. Egy szürke, alaktalan valami bontakozott ki a szemem előtt, ami fodrozódva váltott át fekete színűvé. Lassan, alattomosan haladva nyelt el mindent, ami az útjába esett, semminek sem kegyelmezett. Fájdalmas és rémült sikolyok visszhangoztak a fejemben. Szirénák szóltak, emberi hangok kiáltoztak, pisztoly lövések dörrentek. Az anyag egy pillanatra színek kavalkádjában pompázott, de amint a hangok elhalkultak, ismét feketévé változott. Ezután egy hirtelen feltünt Tremere kezéből tűz csapott fel, ami végig perzselte a Sötétséget, ami látszólag vissza húzódott a hő elől, de néhány pillanattal később elnyelte a lángokat és még hatalmasabbra duzzadt, mint az előtt. A sötét anyag elképesztő bűzt bocsájtott ki magából váratlanul, ami megfojtott mindent maga körül. Bűzt amit a Nosferatuk teste áraszt egyfolytában.
Hirtelen orrfacsaró szag hatolt belém. Undorodva hőköltem hátra és ráztam meg a fejem.
Mi volt ez az egész?!
Azon kaptam magam, hogy egy kirakat előtt állok és egy főző műsort nézek. A szakács épp a sütőből vett ki egy tálca muffint, amit az asztalán található tálban lévő hömpölygő fekete csokoládé masszába mártott. Miután beborította az egész felületet, a tetejére csorgatott egy különböző színű cukros krémet és egy tálcára pakolta őket, amit a nagyérdeműnek mutatott be büszkén. A műsor végeztével a készítők neve jelent meg. Miközben pakolásztak az asztalról, a stáb, a rendező és a szereplők nevei voltak láthatóak. A rendező szó láttán felmerült bennem a gondolat, hogy vajon kik lehetnek a mi társadalmunk irányítói? Valóban több ezer éves vámpírok, akik a megfelelő pillanatra várnak? Vajon kik lehetnek azok, akikben ezek a lények megbíznak? Vajon milyen tervekről tudhatnak, amiket mi, cseppek a hatalmas tengerben nem ismerünk? Na és kik ők, akikben ezek a ''jobb kezek'' megbíznak? Miért pont bennük? Frusztráló és összezavaró gondolatok kavalkádja árasztotta el a fejem. Ezután eszembe jutott a nemrég érkezett Brujah. Állítólag ő is egy ilyen jobb kéz jobb keze. Szerencsére ha a néhai ember nyomozó és tudja, hogy hol keresse, meg is találja a megfelelő információkat. De sajnos a csatorna lakó informátorok sem mindent tudóak, még ha szeretik is azt hinni.
Utána kell járnom ennek az újonnan érkezett Brujah lánynak. Nem lehet véletlen, hogy ide küldték. Felsőbb utasításra jött, minden bizonnyal fontos oka van az ittlétének. Mindent tudni akarok róla...
Mellettem egy jobb napokat is látott férfira figyeltem fel, aki hangos nyamnyogásával zökkentett ki gondolataimból. Nagyra nyitott szemekkel, sóvárogva, a száját nyalogatva nézte a televízió képernyőjét. Látszott rajta, hogy napok óta nem ehetett, minden vagyona egy darab szakadt hátizsák és benne egy bűzös, foltos lepedő. Egyik cipője hiányzott, kezén egy rojtosra használódott kesztyű pihent. Arcát több napos borosta fedte, szemeivel dülledten figyelte az adást. Nadrágja is több helyen lyukas volt, kabátja ujjai pedig félig le voltak már szakadva. Éhesen jegyezte meg, hogy bármit megadna egy ilyen konyhai remekért. Elé hajítottam tíz dollárt, majd újra a képernyőre néztem és egyet értettem vele. Bár szerintem ő nem a szakácsra gondolt...
Mostanra a köd teljesen ellepte a várost. Az utakon közlekedő autók fényszóróinak a fénye is kevésnek bizonyult, hogy áttörjön a vastag fátylon. Az a néhány pislákoló csillag az égen, ami eddig látható volt, mostanra teljesen eltűnt a nagy fehér pára takaróban. Mindent magába nyelt, ami anyagi síkon létezett. Az utcai lámpák fénye is csak halvány sárga színfolt volt az utca tetején, a talajig már nem ért el. Akik még kint voltak, most arcukba húzott kapucnival, összehúzva magukon a kabátot botorkáltak céljuk felé. Én is elindultam hazafelé, elvégre elintéztem amit akartam: táplálkoztam.
A hajléktalan zamatos vére még pezsgett bennem, minden porcikámat átjárta az erő, amit belőle nyertem. Persze az ilyen alap dolgokra, mint a légzés, pislogás figyelnem kellett, de ahol csak tudtam, ott takarékoskodtam ezzel a frenetikus nedűvel. Minden egyes cseppje számomra sokat jelentett. Nem vadásztam gyakran, csak amikor szükség volt rá, vagy ha Cleave eluralkodott rajtam. Valahol bent még mindig törvénytisztelő és azt betartató lénynek éreztem magam és igyekeztem ennek megfelelően is viselkedni. Nem hagyom, hogy olyan állat váljon belőlem, mint amikről az Atyám mesélt. Ezért kell innom, de ezért is tolom ki amennyire csak lehet a két táplálkozás közötti időt.
Már elmúlt tizenegy óra, át kellett gondoljak néhány dolgot, amit csak a lakásomon tehettem meg. Ott adott volt a körülmény a nyugodt, csendes relaxációra. A város még ilyen későn is hemzsegett a zajtól. A köd és a kései óra nem hátráltatja a bűnözőket, sőt... Még tökéletes helyzetet is teremt számukra. Éppen ezért ez tökéletes alkalom a törvény emberei számára is a szirénázásra. Nincs olyan óra ebben a városban, amikor ne szólalna meg riasztó vagy sziréna.
Határozott léptekkel szeltem a város utcáit. Úgy haladtam előre a ködtengerben, akár egy jégtörő hajó a fagyos vizeken. Egy sikátoron sétáltam keresztül, ahol nincstelenek egy égő kuka mellett melegedtek. A lábuknál egy sebhelyekkel borított kutya rágcsált valamit, ami egykor még mozgott. Az állat – vagy egy szadista állat – tett róla, hogy többé ne tegye. Amikor elhaladtam mellette, morogva mart bele a halott állat húsába és végig kísérte minden egyes léptemet. Az egyik fölöttem lévő házból fény és kiabálás szűrődött ki. Csörömpölés, tányér törés hallatszott, majd ezt követte egy hangos csattanás, majd egy nő elkínzott sikolya, végül a síró gyerek. Gondoltam rá, hogy felmegyek és rendet teszek, de végül vissza fogtam magam. Nem változna semmi, holnap ismét megtörténne. Ez a város ilyen marad. A bűnözés, erőszak állandósult ebben a koszos városban.
Miután kiértem a sikátorból, a gondolataim vissza terelődtek az újonnan érkezett Brujah-ra.
Mi is volt a neve? Valami C betűs... Fenébe, pedig emlékszem, hogy kétszer is rákérdeztem. Carla? Cayleigh? Nem... Nem... Ezeknél sokkal szokatlanabb... Elvégre minden második gyerek Cayleigh néven mászkál. Valami bonyolult és... Áááh! Carcass. Micsoda szadomazo név ez?!
Már csak pár sarokra jártam a lakásomtól, mikor egy részeg prostituált kiszúrt magának. Nem értettem, hogy miért pont engem, hisz még csak tudomást sem vette róla. Elvből nem szívtam kurvák vérét. Undorítónak tartottam, még ha nem is okoznak a csodás egészségi állapotomban semmiféle változást. Hátulról karolt belém, majd csatlakozott mellém. Nem mutattam felé érdeklődést, remélve, hogy sikerül leráznom, de nem így történt. Már jóval túl volt a negyvenen, súlyban pedig a kilencvenen. Bűzlött a piától és nagy eséllyel be is volt lőve. Valószínűleg azt hitte, hogy csak álmodik. Fehér paripának hívott, az ő egyszarvú csődörének.
Add nekem őt! Add nekem! Kívánom, akarom, FELFALOM! Segítek rajta, segítségre szorul. Nézd azt a sok zsírt! Add nekem és megszabadítom, széppé varázsolom! Örökre boldoggá teszem.
Kirázott volna a hideg, ha lett volna még ilyen ingerem. Szerencsére a dolgok nem fajultak tovább, mert egy mellkasomig érő kopasz, napszemüveges, vékony, fekete bőrdzsekit és kék farmert viselő alak lépett elém és rántotta el tőlem a csajt. A kabátját széthúzta és megvillantotta a fegyverét, majd azt üvöltözte, hogy ingyen senki nem használhatja a cuccait, tehát vagy fizessek vagy húzzak a fenébe. A kérésének eleget is tettem és magam mögött hagytam a prostival ordibáló stricit. Ezután már nem kellett sok, hogy haza érjek. Befordultam egy sarkon, aztán végig haladtam az utcában, ahol tini kölykök sustorogtak. Mikor elhaladtam mellettük mind elhallgatott és szúrós tekintettel kísérték végig minden egyes lépésem, majd mikor látótávolságon kívül értem, tisztán hallottam, hogy folytatják a sustorgást nőkről, drogról és kevés pénzről. Ezután még haladtam néhány métert, felrúgtam egy közösülő macska párt, végül megérkeztem a lakó tömbhöz, ahol a nappalaimat töltöttem és aminek az egyik szobáját az otthonomnak neveztem.
Miután felértem a lakásomig, beléptem az ajtón és unottan vetettem le magam a kanapéra. Tüzetesen körülnéztem a szobában, hogy a nap felkeltével egy kósza fénysugár sem szökhet-e be a remekül bedeszkázott ablakokon keresztül. Nem szerettem volna arra kelni, hogy a lábaim égő húsának az illatát érzem. Miután biztos voltam benne, hogy semmi baj sem történhet, elheveredtem és a plafonra bámultam. Itt-ott vérfolt borította a fehérre meszelt anyagot. Semmihez sem nyúltam az akkori eset óta. Fontosnak tartom, hogy minden úgy maradjon és emlékeztessen rá ki is vagyok, na nem mintha Cleave nem tenné ezt minden nap. Szerette eszembe juttatni, hogy tulajdonképpen ő belőlem született, az érzéseim táplálják, hogy valójában én öltem meg Emily-t és Mary-t. Ilyenkor jelenik meg mindig Emily és megnyugtat, hogy ez okkal történt. Szükségszerű volt előidéznem a gyermekünk és az ő halálát, csak, hogy bennem újjá születhessenek és örökkön örökké élhessenek. Emily mindig tudja, hogy mit kell nekem mondani. Mindig itt van mellettem, ha kell. Örülök, hogy nála a jóban rosszban nem csak egy átlagos és elcsépelt esküszöveg volt, hanem komolyan is gondolta.
Pisztoly lövések zaja vert fel elmélkedésemből, amit a plafonon lévő vérfolt indított el. Felültem és ismét Carcass-ra koncentráltam.
Lássuk csak... Adott egy újonnan érkezett tag akiről meg kell tudnom, hogy pontosan ki ő és miért van most itt. Annyi bizonyos, hogy nagykutya kutyájának a kiskutyája. Ki kéne puhatolóznom, hogy mi dolga erre. Nem szeretem ha nem tudok dolgokat, amik hatást gyakorolhatnak rám. Mivel nem ragadhatom meg és hurcolhatom be egy sötét szobába ezért marad a b) terv, az elízium.
A gondolat bár nem tetszett, de ezt tartottam a legésszerűbb opciónak. Túl sok ott az irritáló egyén, akik azt hiszik ők szarták spanyol viaszt. Legszívesebben karóba húztam volna őket és megnézettem volna velük a napfelkeltét, de sajnos nem tehettem. Ártott volna a karrieremnek. Ezektől eltekintve viszont tökéletes hely arra a célra, ha valaki valamit meg akar tudni. Általában minden közösségünket érintő információ onnan fut ki és oda is fut be. Tehát ha az új jövevény, Carcass érdekel, csakis ott nyerhetem ki magamnak a tökéletes információt róla. A környék hemzseg a vámpíroktól, némelyikük még elég befolyásos is, egyiküknek csak megered majd a nyelve. Ha mégsem, ott van Cleave, ő majd rásegít.
Voltak bizonyos helyzetek, mikor annak a közveszélyes állatnak is hasznát lehetett venni. Főleg a vallatásnál. Elképesztő anatómiai ismeretekkel rendelkezett, csak nem tudtam, hogy honnan, mivel még soha az életben még csak egy orvosi szaklapot sem forgattam a kezemben. Lehet az átaludt vészhelyzeteket nem is alvással töltöttem...
Felpattantam a kanapéról hirtelen elhatározásommal és nyitottam is a lakás ajtót azzal a céllal, hogy így vagy úgy, de megtudom, hogy egy olyan kaliber, mint az a Brujah, mi a fenét keres itt, ebben a pusztulásra megérett mocsokban.