Mesélő: Dierol
Helyszín: San Diego melletti 54-es motel
Időpont: Nyár, hétfő hajnal
Esemény: váratlan vendég
A Lambertnek elküldött üzenetre tényleg nem érkezik válasz – ismerve az öreget, a telefonját csak reggel fogja újra elővenni. Majd ha akkor sem érkezik válasz, akkor lehet elkezdeni aggódni.
Amikor „méltatlankodsz” a kocsi színe miatt, Julian csak megvonja a vállát.
-Jobb, mintha nem lenne. S nem a szemed színéhez megy, hanem a körülötte lévő színjátszó körhöz – röhögi el magát. A dohányzási tilalomra adott válaszodra elgondolkozó arcot vág
-Hát, nem is tudom. Talán a sör és a pizza – bővíti a listát, de látni, hogy szerencsére nem gondolta komolyan.
A motel recepciója valóban nem nagy durranás, pláne így a villanyfényben. Nappal talán barátságosabban festhet a hely, de igazából lényegtelen. Az, hogy a motelszobában az ágyon helyet „szorítasz” Juliannek nem biztos, hogy csak jó szándékod jele – legutóbb mikor a kanapéján aludtál el, lefoglalva az egészet - simán legurított róla, és a padlón orral koppanva ébredtél.
A feliratot megpillantva végigfut a hátadon a hideg – s bár kiúszik a felirat a képből, igen baljós érzést hagy maga után – amit a kihunyó fények tovább erősíthetnek. A kopogás után csak a távirányító elejét-sarkát tudod gyorsan más eszköz híján az ajtó alja és a barátságosan bolyhos padlószőnyeg közé szuszakolni. Nem tart sokat, de legalább azt garantálja, hogy sokkal nehezebben, és a mi a fő - lassabban lehet majd kinyitni az ajtót. Szerencséd kitart, mivel nem lövik át az ajtót, sőt, rád törni sem akarja senki a túloldalról – még legalábbis. Bunkónak nem sok minden alkalmas a szobában – az éjjeliszekrényen virító talpas, ernyős lámpa az egyetlen, ami „kézre” esik. Kirántod a konnektorból, és jobb kézbe véve – mivel az ajtó is arra, befele nyílik – az ajtó elé állsz, és megragadod a kilincset. Időben észbe kapsz a nagy levegővétel után, és elrúgod valahova az ágy alá a távirányítót, és kinyitod az ajtót. Az éjjeli recepciós tölti ki az ajtókeretet. Az arcáról némi kelletlenséget olvasol le – mutatva, hogy feltehetőleg máshol is el tudná tölteni az idejét – mondjuk az imádott tévéje előtt horkolva. Bal kezét leengedi, amit újra kopogásra emelt, jobb kezében pedig egy csíptetős irattáblát szorongat. Amint meglát téged, az irattábláról lekap egy vékony, hosszú papírt, és feléd nyújtja.
-A számlát elfelejtettem odaadni – közli, majd picit meglebegteti hogy vedd már el tőle. Amint ez megtörtént, bólint, és visszaindul a recepció fele.
-Éjt! - köszön még el a válla felett. Úgy tűnik, hogy semmi más nem történik – ugyan mire is számítottál?