RPGenerations
World of Darkness (Sötétség Világa) [18+] => Demon, the Fallen => Alkonyi Hajnal => A témát indította: Thyriel - 2015. Április 27. 22:41:50
-
Athén, Pireas - Görögország
Körülbelül a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm napján
Egy éjszaka… azt mondják, hogy legalább ötven éve nem volt ekkora vihar. Nem volt ily haragos az ég, nem láttak ily sötétséget melyből vakítva tört elő a természet tomboló haragja. Nem volt ily cseppek árja, nem okozott akkora kárt, mint… te.
Azt mondják, hogy nem ez volt az első ilyen vihar, hogy a természet dühe már végigsepert a világon, ami oly hatással volt az emberekre, amitől… vagy fordítva? Lehet, hogy az emberek tettek valamit, amire a Föld megrázkódott fájdalmában? ahogyan… te.
Azt mondják, hogy a világ túléli az emberiséget. Nem tudnak benne oly kárt tenni, amit az idő érintése ne gyógyítana be. Azt, hogy az emberiség csak egy átmeneti állapot, ahogy egykor a dinoszauruszok voltak. Ezt mondták az orvosok Dalia állapotáról is…
Róla. Aki már első pillantásra is oly varázslatos volt, mintha egy afrikai legenda kelt volna életre. Kinek hosszú haja – akár megannyi barna kacs – keretezi azt a bájos arcot amin oly mosoly honolt, ami a felhők közül előtörő napsugarakkal vetekszik. Kinek picit mély, lelken át rezgő hangja oly egyedi és annyira kábító…
Nem érted hogyan történhetett, miképp fordulhatott elő! Miért nem vetted észre, de egyáltalán miképp lehetséges?! De megtörtént. A varázslat megtört, a legenda fakulóban volt. A kacsok lassan készültek elszáradni, a báj átadni helyét, miképp a napsugár lassan elvesztette fényét és végül az a mélyen rezonáló hang csenddé változott.
Egy sötét folyosón állsz, ahol szívdobbanásnyi idővel ezelőtt hunytak ki a mesterséges fények, hogy a következőben homályos derengéssé váljanak, amint a tartalék generátorok munkához láttak. Ez a rövid idő is elég volt azonban, hogy aggódva, lélekszakadva rohanj mindent és mindenkit félretaszítva:
A Merimna Agios Nikolaos Magánklinika folyosóján egészen az utolsó szobáig, ahol… belépve azt látod, hogy ott ül! Tekintete a kezein, karjain siklik végig, mint aki még sosem látta őket! Aprókat lélegzik, majd egy mélyebbet, amitől köhögnie kell. Rövidebb, szinte fuldokló köhögést követően azonban, úgy tűnik úrrá lesz a rohamon.
Ott ül, lassan leengedve a kezét, hogy körültekintsen. Pillantásában, mely idővel téged is elér, végtelen türelem csillan, oly bölcsesség melyet soha nem láttál benne azelőtt – pedig eleget csodáltad az a sötét tekintetet – és… valami mást is. Nem tudnád megmondani mi az, olyan, mintha több érzelem bomlana ki akár egy kecses virág sziromlevelei, melyek még nem döntötték el, hogy fenséges illatot vagy dögletes bűzt árasszanak magukból.
Végül a test visszahanyatlik, aláhullik, mint egy falevél ősz idején, hogy mire odaérj, újra téli álomba szenderüljön. Azonban nem kell orvosnak lenned, hogy lásd a különbséget aközött ami volt, és aközött ami van. Megértsd, hogy ezúttal biztosan elérkezik majd a tavasz és nem uralkodhat örökké a tél. Abban, hogy aki oly fontos neked, akinek akaratlanul is ártottál: visszatér!
Athén, Pireas - Görögország
Körülbelül egy héttel a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm után
egy viharos reggel, úgy nyolc óra körül (https://www.youtube.com/watch?v=CSqe8FgnzjM)
Az ébredés. Átment nélküli, néhány gondolatot követő. Ez utóbbi mind-mind Ő körülötte forognak. Félrelököd a takarót, lendületből ülsz fel, hogy picit megszédülve – de tényleg csak egy rövid időre – ülj az ágyad szélén, kapaszkodj bele, hogy aztán lábfejed belebújtasd valamibe és végre elindulhass: hozzá.
Mire megtettél két lépést, már tudod, hogy az nem a te ágyad, hanem az Ő vendégszobájában található fekvőalkalmatosság. Ebből keltél fel, hogy a reggeli rutint megkezdhesd: elkészítsd a kávét, főzz egy bögre erős teát vagy facsarj némi gyümölcslevet. Azért, hogy süss egy kis omlettet mindenfélével, amit a hűtőben találsz és mindezt egy tálcán vidd be neki.
A vihar hangjai eljutnak a tudatodig, sürgetnek, hogy bújj vissza az ágyba, húzd magadra a takaródat és gömbölyödj össze annak melengető védelmében. Dühösen rázzák odakint a fák ágait, tépik őket, hallod ahogy néhány nem bír ellenállni és egy reccsenéssel szakad el törzsétől, míg csattanva ér földet, hogy aztán ott se tudjon megpihenni…
Vakító fények villannak, melyek után sötét-világos foltok táncolnak előtted, amik azzal fenyegetnek, hogy bekopognak az ablakokon és lángra lobbantják a törékeny béke eme szigetét. Ütemes dörömbölésként hallatszik – akár egy aláfestésként – a záporozó cseppek áradata, melyek mintha tisztára akarnák mosni a földet a szennytől, ami egyre igencsak elburjánzott rajta.
Lúdbőrözöl, de tovább sietsz egészen az ajtóig, ahol a mellette álló szekrényre teszed a tálcát és kopogsz. Eddig – mióta hazahoztad Őt – minden alkalommal be kellett engedned magad és… ezúttal azonban, a korábbi napoktól eltérően az a bizonyos picit mély, lelken át rezgő hang mely oly egyedi és annyira kábító szól:
Dalia /Görög/ Kérlek, hozd be Thanasis!
-
A vihar... mintha az eddig nap mint nap mellettem tündöklő virágszállal együtt az egész világ sötétségbe zuhant volna.... Gondtalan napok unalmas, tudatlan öröme, az állandó rutin, a mozdulatlan, mégis szívmelengető állapot ahogy együtt... mindennek egy szempillantás alatt vége.
Dalia... nem, Neki nem lehet ez a vég. Nem történhet így... azonnal, gondolkodás nélkül az életem adnám érte ha felébredne, épségben és egészségesen. Még ha tudná is, én okoztam... én tettem ezt Vele. Gyűlöljön meg örökre ha kell, csak térjen magához…
Mit tettem? Mégis... mitől? Birtokomban van a válasz, elrejtve tudásom mélyén... de túl mélyen, hogy tudatom előássa. Az Ő arca... képtelen vagyok másra koncentrálni. Pedig nekem kell valahogy... megmentenem.
Odakint... mintha Zeusz most állna bosszút az emberiségen, amiért szemükben Főistenből filmszereplővé, reklámfigurává szégyenült. Talán az egész világnak vége... mégis mindez csak halovány háttere, komor aláfestő zenéje az egyetlen tragédiának ami darabokra tép, ami felemészt.. amit jóvá kell tennem.
Egy mély levegő... el kell indulnom, összeszednem akaratom maradék morzsáit és találnom egy megoldást... egy ellenszert. Hasztalan tovább maradnom, biztonságban van...
… biztonságban van? A fények kihunynak! … a gyógyulás intézménye hirtelen nem több pár falnál és tetőnél. Mire felfogom mit jelent ez, már gyorsabban futok mint valaha. El kell érnem hozzá, mielőtt... mielőtt...
Nem tudom, hány másodpercig.. talán percekig állok néma szoborként szemlélve az éledező kacsokat, a szemek szédítő csillogásába veszve, értetlenebbül bámulva mint a virágszál saját magát…
Levegőért sóhajtó tüdőm zökkent vissza a valóságba… a virág újra összezárta szirmait. Még nem áll készen. Még éjszaka van…. de el fog jönni az ébredés.
A világ legsötétebb napján… talán egy arc sem mosolyog most oly őszinte örömmel, mint az enyém.
Az életem adtam neki, ahogy magamban megfogadtam. A vihar a napok múlását is összemossa, de nem is számít mennyi időt kell mellette töltenem. Szolgálom, segítem, ápolom… az sem számít minek nevezzük, itt maradok és mindent megteszek érte.
Leveleibe burkolta magát sötét, igéző virágszálam, és nem nyugszom csak ha újra kihajt, felnyitja szirmait és teljes pompájában ragyogja be a világot.
Gondosan készítem el a kedvére való reggelit… bár a nap sugarai nélkül furcsán fest az omlett és a gőzölgő bögre…
Mióta itt vagyok, a fellegek sötétje egyre vészjóslóbban nyomja el a napok örömét.
Mintha felemésztené a világot az eső, a dörgés és a villámok… pokolian szerencsés vagyok, és nem érdemlem meg. Hány életet zúzhatott darabokra ez a vihar… én pedig létem legnagyobb, megbocsáthatatlan bűne után most itt vagyok… épségben… Vele.
Szavai nektárként áradnak szét lelkemben. Hagyom hogy megédesítsék a pillanatot.
Válaszolnék neki, elmondanám mennyire felemészt ami történt, hogy a világot jelenti nekem… de a szavak csak kavarognak, nem állnak össze mondattá. Talán jobb is így… nem akarok már mást tőle, csak boldog mosolyt látni kecses arcán.
Mikor benyitok, mindössze egy rövid ‘Jó reggelt’-et tudok kipréselni zavaromban.
-
Benyitsz, majd felemeled a tálcát és belépsz, hogy aztán némi ügyetlenkedés árán becsukd, belökd lábbal magad mögött az ajtót. A halk kattanás, ahogy a nyelv a helyére csusszan, elveszik a vihar dörgő robajlásában. Közelebb lépsz, de lépteid bizonytalanok, reszketően reményteljesek és közben annyira, hogy majd kiöntöd a teát… majdnem.
Odaérsz. Hosszasan nézed őt, ő pedig türelmesen ül derekáig betakaródzva. Egy hétköznapi – kibomló rügyek zöldjében pompázó – vékony-pántos felsőt visel mely éppenséggel arra elég, hogy lásd a domborulatok közt húzódó szerény völgyet, ha esetleg eltévedne a pillantásod. Ez pedig könnyedén előfordulhat, ha figyelembe vesszük eme kerekségek légzését…
A tekintetek összekapcsolódik és egy pillanatra úgy érzed, hogy sokkal több rejtőzik a felszín alatt, mint egy mélybarna szempár tükröződő csillogása. Olyan, mint… nem tudod mihez hasonlítani, de egy idő után talán pírral arcodon, esetleg köhécselve teszed le a tálcát, ami egész idő alatt szorongattál.
Az ágyra teszed. Ágy… igazából egy hatalmas – igaz, nagyon kényelmes – matrac, melyen az egyetlen luxus a selyemágynemű. Hatalmas párna még ott viseli a lenyomatot, ahogy az illat… erősen érzed… virágok illatát, vagy csak egy lenne? Bódító, éppen annyira édeskés, amennyire az élet, hogy a Doktornő felébredt téli álmából.
Dalia /Görög/ Minden rendben Thanasis?
Kíváncsi tekintete fürkészik téged, hangja oly nyugodt, éles kontrasztja a kinti mennydörgésnek. Kérdezett, érdekli, hogy mi történt veled, minden rendben van e vagy mindössze a reggel van túl korán. Lassan pillant körül a szobában, melyben több a növény, mint a bútor. Hatalmas levelek uralják a sarkokat és a kisebbek körkörösen keretezik őket míg az egész közepén ott fekszik a matrac.
Ez a helyiség csak egy célt szolgál: a pihenést. A korábban érzett illat elvegyült más aromákban, melyek betöltik a szobát. A függöny… helyén nincs semmi, csak egy hatalmas kétszárnyú üvegajtó áll, mely beengedné a fényt, ami táplálja a növényeket, ideálissá teszi számukra a rabságukat. Rabok ők, cserepeké – bármilyen nagyok is legyenek.
Dalia /Görög/ Kérlek, maradj és oszd meg velem az ételt!
Pillant a tányérra, amire valóban elég sok omlett került, amolyan szükségesnek ítélt a mielőbbi felépüléshez. Számtalan ital közül a gyümölcslevet választaná, de láthatóan kereste előtte… talán vizet? Mindenesetre kortyol párat, kezei közt pihen a pohár miközben mereng kicsit, maga elé tekint, hogy végül egy halovány mosollyal:
Dalia /Görög/ Ülj le ide!
Ütögeti meg maga mellett a matracot és ha lassan is, de arrébb csúszik, hogy elég helyet adjon mindkettőtöknek. Inkább neveznéd araszolásnak, ahogy a popsiján és némi csípőmozgással arrébb húzódott… mikor rápillantasz úgy érzed, mintha valamilyen csínytevőt kaptál volna rajta aki ártatlanul pillázik.
Dalia /Görög/ Jó étvágyat!
-
Szobájába lépve a tálca hirtelen nehéz és ingatag lesz… nem tudom egyenesen tartani. A biztos kezek remegni kezdenek, és hiába próbálom figyelni a folyadékok billegő síkját a poharakban, tekintetem mégis a szoba legigézőbb lényére téved… csak a kilöttyenő tea zökkent vissza a reggeli egyensúlyozásába.
Az elmúlt pár nap közel engedett hozzá… szinte ijesztően közel. Növényeink között megszoktam a hosszú fehér köpeny takarását… sosem láttam még ennyire védtelennek, valódinak… érzékinek.
Ahogy most ott ül… mintha a legvadabb, leggyönyörűbb, legbujább esőerdő hatalmas császárnője lenne, megtestesítve birodalmának minden báját, varázsát… és veszélyét.
Pillantása megigéz… elveszek benne, valamit keresve… Egy pillanatra mintha minden lehetséges lenne, a valóság mégis erősebbnek bizonyul. Nem múlik a gondolat… én tettem ezt vele. Ártottam neki…
Óvatosan leteszem a tálcát… lehajolva az illat újra Dalia bűbájába zár, de szavai őszinték, válaszra várnak.
El kell mondanom neki. Bevallani, az én hibám… tudnia kell, nem hazudhatok neki…
De nem most. Még nem. Fontosabb hogy nyugodt maradjon. Majd ha úgy érzi, teljesen felépült.
/Görög/ Dalia… nincs semmi baj. Jó téged megint ilyen elevennek látni.
Őszinte örömmel mosolygok rá… tekintete a legszebb ajándék amit csak remélhettem… mielőtt még a pillanat túl kínossá válna, gyorsan szétnézek a szobában.
Több növényt tart mint én… és nagyobbakat is. Futó gondolat villan be, vajon elég vizet adtam-e nekik. Nem csak a virágok úrnőjéről kell gondoskodnom, zöldellő alattvalóiról is.
Épp megkérdezném szeretne-e még valamit, mikor maradásra kér. Nem ez lenne első közös reggelink, de az eddigiek nem voltak többek a laborban sietve bekebelezett süteménynél, italnál, szendvicsnél. Általában le sem ültünk…
Miután ivott, a felesleges bögréket odébb pakolom… meg kell jegyeznem, mik a kedvencei… próbálhattam volna jobban megismerni, nem csak a botanikáról társalogni…
Óvatosan, nagyot lélegezve ülök lassan ágyára… véletlenül túl közel, kicsit elpirulva húzódok odébb.
Mintha egy álmot és egy rémálmot élnék egyszerre… álmodoztam hasonló pillanatokról… de nem olyan áron hogy… megmérgezzem.
/Görög/ Köszönöm… neked is jó étvágyat. Kezdj csak hozzá!
Várom, hogy pár falatot megkóstoljon… óvatosan fűszereztem és próbáltam vitamindús zöldségeket darabolni bele… most nem érzek éhséget - talán a túlzott izgatottság - egyébként is jobban esne látni, hogy ízlik neki….
/Görög/ Remélem megfelel… hogy érzed magad?
Aggódva, kérdőn nézek rá. Mindennél nagyobb boldogsággal tölt el ébredése, a viselkedése pedig elbűvöl… mégis furcsa. Nem tudhatom, mi történt vele mialatt… mialatt aludt. A nevemre mindenesetre emlékszik.
-
Leültél, szavakat próbáltál megfogalmazni. Kifejezni mindazt amit érzel: amit kiváltott belőled, amit eddig a lelked, a szíved mélyén őriztél és teszel ugyanúgy tovább egy, az igazabb részével. Nem árulod el neki, nem vagy rá képes, nem tudod megtenni. Kifogást keresel, igazolod magadnak, hogy amit nem teszel meg az így helyes, hogy idővel… végül még magad is elhiszed, hogy így kell tenned.
Ilyen közelről nem tudod nem észrevenni, hogy a bőre… vajon milyen lehet az érintése? Úgy véled talán olyan lehet, mint a szirmoké, melyeket oly nagy becsben tartotok mindketten. Igen, úgy véled csak is ilyen lehet! Az illata pedig… ez az édes feromon, mint egy zümmögőt, úgy csábít magához. A kérdés csupán az, hogy összezárulnak e szirmok, vagy engedik, hogy beporozzák azt, amit eddig rejtettek?
Az elmúlt napok közelsége talán, de lehet a tetted okán, hogy mindent jóvá tennél, hogy nem akarsz mást, mint… megbocsátást? esetleg ennél is többet? azt, amihez sosem volt bátorságod, ami téged illetne, amiért sosem tettél eleget? Az idő terméketlen homokszemei peregtek, egyik a másik után, már szép kis piramist építettek, de te még mindig túl… gyáva? bizonytalan? erőtlen… vagy.
Aztán beköszöntött a tél, megérintette Őt annak hidege. Ezt a telet úgy hívták: Thanasis. Te voltál aki elhozta a ridegséget, melytől megfagynak a kacsok, amitől téli álomra kényszerítik a legszebb hajtásokat és elrejtőznek a valóság hideg érintése elől. Miattad, a figyelmetlenséged okán, azért… mert… miért is? Mire gondoltál, amikor ily hibát vétettél? Mit tettél, hogy ez lett a következménye? Mit?
Tekintete, ahogy a mozdulatai is lassabbnak tűnnek, megfontoltabbnak. Valahogy… mint aki felfedezi, hogy mit is jelent mindez. Azt, hogy képes erre, hogy meg tudja tenni anélkül, hogy bármi, akármi történne… megint. Ahogyan leteszi a poharat, az, amikor ujjaival csippent egy falatot és ajkaihoz emeli. Picit megszimatolja, megböki nyelvének hegyével, majd finoman ajkai közé nyomja… megrágja.
Az egész, ahogy étkezik, mint akire oly hatással volt az álomtalan álom, hogy fel kell idézze milyen is élni. Az érzést, hogy a teste miképp reagál, hogyan mindarra ami körülveszi és hatással van rá. Ezek között talál rád és egy ideig csak téged fürkésznek azok a lelket kutató pillantások, mintha tudni akarna… mindent. A legféltettebb titkaidat, a legjobban őrzött vágyaidat és legrosszabb félelmeidet.
Nem tudod mit talált, de tovább rebbenő tekintete végül a reggelié, egészen addig míg el nem fogy az utolsó falatig. Nem lehetetlen, hogy te alig csipegettél, míg ő ette meg az általad készített egyszerű étel nagyobbik részét. A gyümölcslé is elfogyott, ahogy a tea kihűlt és talán a kávé is rád várt, ha nem ittad meg eleddig.
Dalia /Görög/ Lezuhanyozom.
Egy egyszerű kijelentés, mégis annyi mindent magában hordoz. Amíg te azt próbálod megfejteni, hogy szelíd szó mögött milyen érzések, valóban némi intim zönge hallatszott, addig a nő oldalra, lehajtja magáról a takarót és maga alá húzza a lábait és készül felkelni. Egy, a felsőjével azonos szín shortot visel… mezítláb van. A hosszú combok előtted feszülnek meg, ahogy egy kézfej érintését véled érezni…
Úgy véled tényleg megérintett! Az ujjai… csak… olyan érzés volt, mintha egy anya érintette volna meg a gyermekét. De Dalia tova sietett és hamarosan eltűnik a fürdőszobában, ha nem mondasz vagy éppenséggel teszel semmit. Ha tényleg nem, akkor idővel, bár azok percekké is összeállhatnak, de végül meghallod a zubogó víz hangját. Valóban! a vihar hangjai, mintha csak enyhülnének!
Olybá tűnik, hogy a doktornő ébredése enyhítette a vihart, megszelídítette volna pusztán a ténnyel, hogy felébredt. Azzal, hogy elérkezett vele, vagy általa a tavasz és így beköszönt a napsugarak kora. Mintha a természet engedelmeskedne annak, hogy leánya felébredt és rámosolygott. Ugyanakkor még kitart, bár már nem oly hevességgel, de lehet ő tudja mit tettél: és még nem bocsátott meg.
Azt mondják a szerelemben és háborúban… vajon tényleg azt érezted mindeddig? Vagy a babérjaira törtél, hogy magadénak mondhasd a kutatásait? Mit láthatnak ebből mások, azok akik talán nem is számítanak… neked. Gondolnak e arra ezek a bizonyosak, hogy adott fűszer vajon milyen méreg lehet? Vagy esetleg csak így akartad elérni, hogy hősként tekintsen rád… oly furák az emberek!
Azonban úgy tűnik, hogy a kérdésed… nem csak amik eddig voltak, de amit épp csak most mondtál, válasz nélküliek. Mintha a törékeny növényke épp csak kibukkant volna a föld szorításából, de még idő kell, míg szirmot bont. Ugyanakkor a szeretet amivel öntözted és törődtél vele, úgy tűnik meghozza gyümölcsét. A falatok után mintha egy apró mosolyt láttál volna…
-
Ha Őt nézem… vagy múltunk emlékei… jövőnk reményképei ködösítik el elmém… bármilyen szép is mindez, mindig egy eseményre térek vissza. Majdnem megöltem… az egyetlen emberi lényt aki igazán fontos maradt nekem. Hogy tehettem ezt?
Talán… talán nem is annyira vészes? Hiszen itt van, reggelit készítettem neki, rámpillant… Talán nem is olyan súlyos tettem… életben van, és…
Nem! Hogyan is gondolhatok ilyesmire… Az orvosok azt mondták, csoda lesz ha valaha magához tér.
Ha hihetek nekik, valóban csoda történt… de nem én érdemeltem ki. Csakis Ő! Nem számít más, csak az Ő élete és boldogsága.
Bizonytalan mozdulatai kissé megrémítenek… mint egy ritka, kényes orchidea, kit gondtalanul hideg szél útjában hagytak, s most minden rezzenésénél szára felrepedhet, a szirmok elhullhatnak.
Talán csak a hosszú álom kábasága nem hagyta még el teljesen…
Ahogy rámnéz… mintha mezőnyi kábító virág illata döntene le lábamról, megragadja tekintetem, a sajátjához láncolja, és ővé vagyok. De bármennyire akarnék neki válaszolni, magyarázkodni, vallani, szám csak résnyire nyílik, levegőt szippant, az őszinte akarat képtelen szavakká válni.
Az egyik pillanatban egész lényem ujjong látványától, életteli tekintetétől… a következőben rettegek… felhalmozott tudásomból foszlányok bukkannak fel növényi mérgekről, maradandó hatásról… agykárosodásról…
De most elűzöm a vészjósló, borúlátó képzeteket, behunyt szemmel, rövid pillanatra összeszorított fogakkal. Nézem, ahogy eszik… bizalmatlan az étellel szemben… mintha attól tartana, meg akarom mérgezni.. erre akaratlanul is kínosan elmosolyodom, majd némán sóhajtok.
A maradék teát kezdem kortyolgatni, és lassan megnyugodva figyelem, ahogy egyre határozottabban rágja a falatokat. Mindent.. bármit megtennék most érte… ahogy eddig is mindig. De nem ápolóként akartam… miért nem történhetett… másképp.
Rövid bólintással nyugtázom kijelentését, ugrásra készen állva hogy elkaphassam… de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, és nem is okoz gondot neki a talpraállás. Önkéntelenül is végigpásztázom selymes bőrének szabadon lélegző domborulatait…
Figyelem ahogy kecsesen, lassan odébb ring… de az érintése… az érintése minha arra a rövidke időre eltörölné ezt a valóságot, hogy egy másikat, szebbet, boldogabbat állítson helyére. Elnémít, megbénít… lassan felkelek, és az ablakhoz lépek.
A zuhany csobogása mintha erősebb szólamként nyomná el a pocsolyákban csattanó esőcseppek lassuló ritmusát. Mintha Dalia nem csak az én világom, de az egész mindenség középpontja volna, s a valóság szálai az ő lelkével összhangban rezegnének.
Ha így is lenne… az eső nem állt el. Talán magához tért, lábra állt, megszólalt… de a lelkétől elvett időt sosem adhatom vissza. Az ápolásán kívül egy dolgot adhatok neki… őszinteséget. De képtelen leszek megfogalmazni az igazságot… nem, nem ebben az állapotban.
Össze kell szednem gondolataimat… megtalálnom a válaszokat…ha nem az ő válaszait, előbb a sajátjaimat. Végére járni gaztettem minden okának és következményének. A reggeli maradványait a konyhába pakolom, majd visszatérek szobájához.
Ha még csobog a víz, gyorsan elrendezem ágyát, felrázom párnáját és egy kényelmes köntöst készítek elő neki, majd szobája ajtajában hátat fordítva várom mikor végez a tisztálkodással… és közben nem szabadulok a képtől, ahogy a víz végigsiklik azon az elvarázsolt, bronzbarna, elsöprő…
Tenyerembe temetem arcom és megdörzsölöm szemeimet. Nem szabad elfelejtenem a sorrendet: csak miután az Ő élete, egészsége és boldogsága biztosítva van, és egy újabb csoda keretében nem hajít az utcára azonnal, amint megtudja az igazat… csak ezután gondolhatok bármilyen önző, ábrándozó, méltatlan örömöket hozó jövőre…
Szeretem. Mindig is tudtam… de egy tragédia kellett hozzá, hogy felfogjam… hogy az érzés felrobbanjon bennem, és mindent beterítsen, mint sűrű virágpor a széltelen levegőt. Mégis… nem várhatom el hogy gyűlöleten kívül bármit is érezzen… gyilkosa iránt.
-
Ebben a pillanatban is, mint előtte számtalanban csak arra tudsz gondolni, hogy mi történt. Kérdések tolulnak fel, melyekre nincs válasz, csak a kétség, a keserűség és harag, mely mind belőled fakad, benned ég és általad lángolhat lassan emésztve a remény hajtásait. Úgy téped magad, mint a vihar a virágok szirmait míg nem marad más, csak a megtépázott szár mint egy csonka mementóként.
Ha tudja is mi történt, nem tette szóvá, ha látta, hogy mennyire ostorozod magad nem említette. Éppoly bizonytalan vagy az emlékeit illetően, mint a vallomással amit az egyre sürgető belső hang próbál kicsikarni belőled. A felismerés ami oly sokáig váratott magára, ami még mindig csak önmagad előtt ismeretes… vajon tényleg így van?
Lehet, hogy ez az egész összefüggésben van a viharral és ha végre felbukkannak a nap ragyogó sugarai akkor Dalia is kitárja szirmait? A forrón éltető pászmák felé fordul majd, hogy teljesen feltöltődjön? Lehet, hogy csak arra van szüksége amire szeretett flórájának és idővel felépül, hogy teljes szépségében kibontakozzon?
Egy orvosilag még feltérképezetlen tájon járt, olyanon, amiről nem tudták megmondani, hogy mikor, egyáltalán visszatér e valaha vagy örökre ott ragadt, bárhol járjon is. A tudomány tehetetlen volt, már csak a Hit maradt, a remény, hogy amit tettél, amit okoztál az nem lesz maradandó. Úgy tűnik, hogy a Hited képes volt arra, amire egyetlen orvos sem: visszaadta neked azt, amit majdnem idő előtt elvesztettél.
Ugyanakkor a kétségek nem tűntek el nyomtalanul. Úgy véled, hogy a megfontoltsága inkább bizonytalanságnak tűnik, és emiatt született aggodalommal pillantasz rá, követed a mozdulatait, hogy ott legyél amikor, bármikor szüksége lenne rá. Még azután is, hogy a Hittél, végül az elméd racionális megoldást keres, megmagyarázza neked, hogy mi lehetett az ok: megnyugtat.
Némán követted őt, elkísérted a fürdő ajtajáig és gondolatban tovább is, ott vagy vele és gyengéden… még gondolatban is alázatosan hátrálsz ki a helyiségből és hogy eltereld a gondolataidat azon tűnődsz, hogy amit tettél, ami történt: tényleg maradéktalanul magatok mögött maradt vagy rejtezik még valami a felszín alatt, ami idővel oly fájdalmat okozhat, amit képtelenség enyhíteni.
A kérdés csupán az, hogy amit tettél okozhatja e ezt, vagy az amit még mindig nem voltál képes szavakba önteni? S ha megteszed, ha elmondod mi is történt – és ő maga nincs vele tisztában – akkor vajon milyen következményekkel kell szembenézned? Értékként tekint a vallomásra és elfogadja mindazt amit adni szeretnél? vagy abban a pillanatban ahogy megtudja…
Ízlett neki. Aggódhattál amiatt, hogy esetleg nem így van, hogy miért is csak szuszakolta az ételt vagy ízlelgette csupán, de végül mindent, – az utolsó morzsát is beleértve – eltüntetett, míg végül apró kortyokkal kísérte, zárta le az étkezés rituáléját. Eközben – a vége felé – magad is ettél néhány falatot és kortyoltál a teából, de semminek nem volt olyan íze, mint amitől önfeledten fel tudtál volna oldódni a pillanatban.
Aztán magadra maradtál. A gondolataiddal és a bűntudattal, a kétségeiddel és reményeiddel: a benned kavargó viharral. Aztán a pillanat: a vihar szeme és minden újra ragyog, hogy végül mint minden ami jó, ez is véget érjen, tovatűnjön és csak a kaotikus vihar maradjon utána, melytől talán lúdbőrözöl is… az ablaknál.
Tovább keseregsz, szidalmazod magad, ami mintha elegendő büntetés lenne, hogy a vihar – legalább a kinti, ha a bensődben tomboló nem is – de tovább enyhülni látszik, és ha így halad tovább, talán estére… lehetséges, hogy a csillagok újra ragyogjanak, mintha csak Dalia-t köszöntenék, az ő tiszteletére bújnának elő felhőből szőtt takarójuk alól.
A reggeli, annak maradványa – ami csak a tied – végül a megfelelő helyre kerül és elmosogatva azt a néhány darab evőeszközt és tányért amit az étkezéshez használtál… végül mindent a helyére teszel és visszasietsz, hogy a korábbi napokhoz hasonló gondoskodással és törődéssel viseltess a nő felé, aki: a főnököd.
Épp lehajolnál, hogy megigazítsd az ágyát, hogy talán a párnában felejtett illatból vegyél magadhoz, hogy rápillants testének fakuló nyomára, hogy megérintsd az a hatalmas levél zöldjét idéző köntöst, amikor halkan, de jól érthetően: határozottan szólítanak téged a keresztneveden amit a következők követnek:
Dalia /Görög/ Hagyd kérlek, majd később megcsinálom!
ha odafordulsz, biztos, hogy az arcod vörösbe – mint a lemenő nap fénye – öltözik, mert a lassan száradó, aláhulló vagy épp makacsul ragaszkodó cseppeken túl Dalia nem igazán van túlöltözve. Úgy tűnik nem zavarja a tény, olyan, mint egy ritka virágkehely ami büszkén mutatja egyedi szépségét melyet nem is oly rég magad is elképzeltél.
Mire végzel a szemeid dörgölésével, elég bátorságot gyűjtesz ahhoz, hogy felpillants, már a ruhásszekrény előtt álldogál tűnődve, azon tanakodva, hogy el kell e és ha igen mivel fednie a szépségét… nem tudod mennyi idő telik el, hogy ott maradtál földbe gyökerezett lábbakkal vagy odakint próbálod leküzdeni a rád tört émelygést, de végül öltözködni kezd…
Dalia /Görög/ Ma be kell mennünk a Laboratóriumba! Hosszú idő telt el és be kell hozni a lemaradást!
Szólít meg, közli a terveit miszerint dolgozni indulna. Ez oly furán érhet, főleg azután, hogy az orvosok szerint még mindig az ágyat kéne nyomnia, míg a felidézett tudásod szerint nincs kizárva az sem, hogy Dalia már nem a régi, nem az az energikus fiatal kutatóorvos, aki a szörnyű tett, a véletlen pusztítás… a hibád előtt volt.
-
Sűrű sóhajok közepette bámulok ki az ablakon… az eső képe hipnotikus, elmém elmerül benne… de az épkézláb gondolatok és a válasz néküli kérdések tengere… mint az esőcseppek: pár pillanatig tisztán, csillogva suhan, de mielőtt követni tudnám halkan széthullik, elkeveredik elődeivel.
A vihar mintha jelezni próbálná, nincs vége a történetnek. Nem úszom meg ennyivel. Nem számít a véletlen, sem az őszinte hit, megfizetek tettemért....
Legyen! De Neki nem eshet több bántódása. Vigyáznom kell rá, óvnom kell, közben meggyónva bűnömet, bevallanom a teljes igazságot. Nem a feloldozás vagy szánalom reményében... egyszerűen nem tetézhetem hazugsággal... mindezt...
Bárhogy is próbálom, képtelen vagyok rendszert vagy megoldást találni. Egyetlen út maradt: az őszinteség. Csak ez adhat méltó lezárást gyalázatos tettemnek. Kristálytisztán kell látnia a helyzetet, hogy újra megítélhessen. Minden bizonnyal szörnyeteg leszek a szemében… de nem érdekel. Csak az a fontos, hogy óvatosan közöljem vele az igazat…
Amikor egy orvos is tanácstalanul dadog, próbálja megmagyarázni amit ő sem ért, az ember elveszti hitét. Nem én. Én kitartottam mellette, hittem benne hogy megmenekülhet, mindennél jobban akartam… és megtörtént. Az áhított csoda bekövetkezett, teljes erejével zaklatta fel a valóságot, érzelmek áradatát hozva magával... végtelen, édes boldogságot, melybe méregként keveredik a kétely és ijedség kesernyés íze.
Ébredése önmagában is ritkaságszámba megy… gyors felépülése már kissé meg is rémít… és közben nagyobb örömmel tölt el mint bármi a világon. A józan ész… a társadalmi megszokás azt diktálja, vigyem vissza a kórházba. De ahol az orvostudomány egyszer elbukott, ott másodszor kísérletezésbe kezd... azt már nem! Innentől ez az én harcom, Érte és Vele..
Mély lélegzet ad elég erőt az elhatározáshoz: nem veszíthetem el magam… kitartok Mellette, tovább küzdök Érte minden maradék erőmmel. Csak ha Ő, életem virága újra magabiztosan, teljes fennségében tündököl, akkor törődök újra magammal, a jövőmmel… Félreteszem a felesleges kérdéseket, a bizonytalanságot, minden hitem Őrá összpontosul.
Munkához látok... legalább a környezetében legyen rögtön minden tiszta, kerüljön minden a helyére. Gondosan eltüntetem a reggelit, majd folytatom a rend visszaállítását.
Úrnőm fekhelye nem nélkülözheti a kényelmet. Erős, de törékeny virágszál, meg kell adnom neki mindent… ez a legkevesebb amit tehetek…
de magamba zárom, elrejtem a bűntudatot. Nem emészthet tovább, összezavar, felkavar, elveszi az eszem… mint Ő!
Végigsimítok lepedőjén… kényes selyem, puhább a legfinomabb friss sziromnál… egy röpke pillanatra elképzelem ahogy bőrét cirógatom… biztosan pont ugyani…
Szavaira felkapom fejem… lélegzetem eláll, arcom elképedt maszkká dermed, s érzem, nyakam is vörösbe fordul.
Gyönyörűbb a legvadabb vágyálomnál is. Szinte emberfeletti, nem érzek késztetést hogy közelebb lépjek… úgyis képtelen vagyok mozdulni… gyökeret vertem, elveszve az elém tárult bűbáj tengerében. Örökké csodálnám a természet tökéletes alkotását… hibátlanul különleges… mintha az örök fiatalság, szépség és boldogság virágára leltem volna a gyötrelmek erdejének mélyén.
Ha ebben a pillanatban halnék meg, eddigi életem semmissé válna, létezésem egyetlen lepergő emlékképe ez a tünemény volna...
Talán ha félve összehúzza, eltakarja magát, nekem is hamarabb jut eszembe: el kell fordulnom. De így… zsibbadó lábakkal, szótlanul lépdelek újra szembe az ablakkal, még jócskán a varázs hatása alatt. Szemem sarkából, az üveg áttetsző tükrében még kivehetők kecses, kábító hullámai… nagyot nyelve az eget próbálom kémlelni, a sötétszürke fellegektől várva szabadulást… melyet végül hangja ad meg.
Határozottsága megdöbbent. Meg kell tudnom, miért viselkedik úgy, mintha csak egy kellemes éjszakai álomból ébredne… talán nincs is tudatában a történteknek… ha így van, az emlékezés sokkoló élmény lehet számára… óvatosan kell közelítenem. Mikor bénító bájait ruha mögé rejti, felé fordulok.
/Görög/ Igen… hosszú idő. Feltétlenül be kell mennünk, főnök! - mosolygok rá kicsit tétován, pár lépést közeledve. - De még csak most ébredtél, ne siess annyira… ugye… ugye emlékszel, néhány napja még kórházban voltál…
Drága Dalia... hiába nézem őt, próbálom elfogadni a csoda tényét... valami hiányzik... Mintha a mély álom átformálta volna, vagy elméjének egy része továbbra is szunnyadna... Mikor tekintetünk találkozik... sosem nézett még így rám...
De bármi is történt, vagy történik vele, megtört szárú rózsaként kell vele bánnom... és valahogy kipuhatolnom, tisztában van-e vele: a halál torkából táncolt vissza világunkba.
-
Nem adtad fel, hittél és bíztál abban, hogy nem kell majd oly terhet cipelned, melyet egy élet kioltása jelentene. Kérdés az, hogy amit tettél mennyire szólt a szíved vágyának és mennyi önnön feloldozásodra. Kihez vagy mihez fordultál ebben a közel lehetetlen helyzetben, hol kerested a kitartáshoz szükséges erőt, mi vagy ki adta meg számodra a bátorságot, hogy ne tudatlan-bizonytalansággal harcolj?
S ki vagy te, hogy kétségbe vonod a legendákba illő felépülést, azt a tényt, hogy még létezhetnek a letűnt korok varázslatos eseményei, melyeket oly felsőbbrendű hatalmaknak tulajdonítottak, mint a természet különböző aspektusai. Mégis… lehet, hogy képtelen vagy teljes szívvel fellégezni – magad sem tudod miért – elfogadni és örülni annak, hogy itt van és… élet-telibb, mint valaha.
Aggodalmadban visszatérnél vele a kórházba, ki tudja, lehet ezzel a gondolattal magad vagy és ő… mi lehet a véleménye erről, szeretne e visszatérni oda, ahol magához tért: felébredt. Végül bár nem ezen az ösvényen, de magad is elérsz a tisztáshoz: ez már nem más, hanem egyes-egyedül a te feladatod: vezeklésed.
Néma fogadalom, elszánt elhatározás, ígéret. Mindent megteszel, amit csak módodban áll – és amiről csak neked van tudomásod – hogy megóvd Őt, ha kell akár… önmagadtól is? Meg sem fordul a fejedben az, hogy esetleg elkéstél, hogy mindez már kiszáradt hajtásra a megkésett esővíz. Nem lehet, hogy így történjen! Soha többé!
A gondolatokat tettek követik és talán csak tudat alatt, de megpróbálod uralni a környezetedet, irányítani az eseményeket, melyek így nem okozhatnak több kárt, nem sebezhetik meg Őt újra: meg tudod védeni mindentől. Magadtól is? ahogyan eltévelyedsz a szerelem ösvényén és rátalálva a gyengédség és érzékiség csapására…
Alaposan elbambulsz, minden rózsák legszebbjének színében ragyogó arcod egy lehelettel sem mozdul el, még akkor sem, amikor a Doktornő könnyedén, ha némileg lassan is sétált ki a tekinteted középpontjából. Azon tűnődhetnél, ha épp nem éberen álmodnál, hogy talán csak te nem ismered eléggé és magányában mindig is ilyen nyitott volt…
Végül magad sem tudod hogyan, de kifelé bambulsz – illetve úgy látszik ezt teszed – de valójában újra és újra a tükröződőn sejlő mozdulataiban gyönyörködsz. Látod, hogy felöltözik, hogy mindössze valamilyen fehérneműt és egy vékony ruhát ölt magára, azt, ahogyan meglebben hófehér köpenye.
Dalia /Görög/ Thanasis… így szeretnél jönni?
Érdeklődik a szándékaidat illetően, hiszen az elmúlt órában nem igazán töltött be kulcsszerepet – legalábbis nem a sajátodban – az öltözködés. Kérdő tekintete mellé enyhe mosoly társul, majd elindul, hogy olyan dolgokat vegyen magához, mint… nem látod, de valószínűleg személyes holmik… női dolgok.
Dalia /Görög/ Igen…
Zárja rövidre a kórház kérdését, az emlékekre vonatkozót és láthatóan nem is tervezi kiegészíteni a válaszát. Mi több, úgy tűnik, hogy nem csak hozzátenni nem kíván, de ezzel le is zárta élete azon napjait, amit öntudatlanság rabságában kellett töltenie. Úgy érzed, hogy ki van éhezve az ingerekre… az életre!
Ugyanakkor annak is legalább ugyanennyi az esélye, hogy a traumát úgy élte meg, mint akivel meg sem történt. Így néz – illetve nem – szembe mindazzal ami vele történt…. amit te okoztál. Talán ez utóbbit is megpróbálja elfelejteni és tiszta lappal indulna. Egy második esély, mely sokkal többet adhat, mint bármi, ami eddig lehetséges volt…
-
Nehezebb lesz az őszinte utat járni, mind gondoltam... Szűkszavú, szinte semmitmondó válasza nem könnyíti meg helyzetem. És nem hiszem, hogy kábaság okozná furcsa viselkedését... elvégre.. én állok itt továbbra is a pizsamául szolgáló shortban és pólóban.. és épp Ő figyelmeztette erre. Finom mosollyal nyugtázom, éberebb és élőbb, mint gondoltam. De ez mitsem változtat az óvatosságomon.
Nem rejtem tettem aljas gyilkos módjára a feledés homályába... vallani fogok, s hagyom hogy ő legyen bírám és ha kívánja hóhérom.. de csak ha már tudom, vallomásom nem kavarja fel még jobban életét. Furcsa mozdulatai... és mondatai ellenére látom milyen erős, mennyire... tündököl. Eddig az állapota biztató... mégpedig oly mértékben, lassan felborítja eddigi értékrendem...
Olvastam rituálékról, szertartásokról... és akikhez szóltak... hatalmas erőkről, melyeket bizonyos kultúrában és kultuszokban ugyanolyan tisztelet övez, mint ebben az országban Istent, vagy évezredekkel előbb az Olympus urait. De sosem mélyültem el megismerésükben... talán csak mikor anyám annak idején megígértette velem, elkísérem a templomba. Gyermeki elme nagyszabású gondolatai... azóta a tudomány választ adott legtöbb kérdésemre, kételyemre. Megmagyarátzta, miért volt mérgező az a szer az emberi szervezet számára, miként hatottak a molekulák a sejtekre, hogyan merült álomba tüneményes virágom...
De nincs olyan könyv, mely leírná ébredésének mikéntjét, módját, okát... a csodát. Hinnem kell a csodákban, kizártam minden más lehetőséget... egy részem pedig már most kíváncsi, kinek hálálkodhatok mindezért... előbb azonban vezekelnem kell tetteimért, egy felsőbb hatalomnak felelve, kivel egy szobában vagyok. Főnökömnek... és lelkem irányítójának.
Ha odaértünk, ahol megtörtént… nem, ahol okoztam a tragédiát, színt vallok. Addig még figyelem… az emberi agy nem játékszer… félek, amilyen hirtelen magához tért, oly könnyen zuhanhat vissza újra a sötétségbe… azt pedig nem engedhetem. Nem hagyom, hogy több bántódása essék. Mától a lehető legjobb életet fogja élni… még ha úgy is dönt, én nem lehetek részese… ha úgy is dönt, soha többé nem akar látni.
/Görög/ Örülök hogy ilyen hamar felépültél, Dalia. De kérlek, maradj óvatos… aggódom érted… remélem feleslegesen. Én.. én..
Én… még nem mondhatom el. El sem múlt a reggel, tegnap ilyenkor még mélyen aludt… Csak lassan, lépésről lépésre. A labor… talán nekem is segít pontosan felidézni, mi történt… egy koncentrátumon dolgoztam… nem figyelmeztettem időben… de mégis hogyan…?
/Görög/ Összekapom magam… sietek. Utána indulhatunk.
Gyors mosakodás, ujjaimmal fésülve pár mozdulattal elrendezem hajam, majd a fehér köpeny alá egyszerű pólót kapok fel otthonról sietve összepakolt kis csomagomból. Nadrágom zsebeit gyorsan ellenőrzöm… tárca, kulcsok… majd gyors léptekkel igyekszem vissza a gyönyörűség közelébe…
-
Az elmúlt hét haragos hangjai csendesültek, de azért még olykor-olykor emlékeztetnek arra, hogy nem tűntek el teljesen! Ennek villanó fényében úgy tűnik, hogy Dalia ébersége kétséges, hiszen az öltözete nem igazán felel meg annak, ami megóvhatná őt a külvilág jelen viszontagságaitól. Aggódva indulsz el gondolatok dühös méhrajával a fürdőszoba felé, hogy továbbra is őrlődj az őszinteség és annak időzítésének fontosságán.
Úgy érzed lázas gondolataid a múlt mérgeinek hatása és te nem tudod leküzdeni azt: így állandóan azon rágódsz, hogy mi történt, mi történhetett volna, mekkora hibát vétettél és neked mindez – majdnem – mibe került. Eldöntötted, hogy el kell mondanod mindent, de ezt elhatározni könnyebb, mint megtenni és még most is, inkább érte aggódsz, mint amiatt, hogyan öntsd szavakba az érzéseidet. Ugyanakkor a bátorság vajon nem ahhoz kell, hogy végre cselekedj, semmint ahhoz, hogy szinte feddőn emlékeztesd hová került miattad?
Eldöntötted, hogy akármi is lesz az ítélet, te elfogadod és eleget teszel neki, bármi is legyen az. Ez egy értékelendő elhatározás, de vajon nem a kétségbeesés fog téged egy olyan helyzetbe sodorni, ami csak tovább nehezíti az amúgy is bonyolult helyzetet? Vagy tényleg elcserélnéd akár a szabadságodat is egy, az Ő megbocsátásáért?
S mindezek mellett úgy tűnik, hogy a nő tetteid okán, annak következményeképp elevenebb, mint előtte bármikor! Olyasféle, mint aki ráébredt valamire vagy el akar érni valamit, aminek eddig nem volt tudatában, esetleg… vagy egyszerűen csak a munkakapcsolat szürkesége rejtette eddig ezt a buja és eleven személyiséget?
A tudomány adhat e választ erre és ha igen, mifélét: elégedett lennél e vele? Lehetséges e, hogy amit megtudnál az minden elképzelésed felülmúlná, hogy rádöbbennél mennyire mások vagytok és milyen szakadék van közöttetek? Esetleg éppen mindezek ellenkezőjéről adna bizonyítást és csak tovább erősítenék mindazt, amit…
Dalia /Görög/ Lesz még időnk beszélgetni…. és Thanasis! – szólít meg – nem kell sietned!
Segít ki szelíd hangon, hogy nyugodtan gondold át bármit is szeretnél mondani. Nem sietett nem türelmetlenkedik, hanem időt ad neked. Eközben némi hangot: halk és halkuló motoszkálást, neszezést hallasz – eltekintve természetesen a vihar hangoskodásától – majd… talán ijesztő csendet. Lehetséges, hogy először nem is tűnt fel hiszen a mosakodás okozta hangok, illetve a gondolataid – és köztük félelmeid – amik méhkasként nyüzsögnek kellően lefoglaltak.
Kisietsz. Kisietsz? Ott áll ő menetkészen, egy esőkabátban, csizmában és esernyővel a kezében, melynek hegye a földet éri. Ott áll és tűnődve, merengve néz egy pontot, olyan, mintha a világon túlra vagy egy világon túli világra fókuszálna. Megteszel néhány lépést, mire lassan felemeli az állát és rád tekint. Két- talán három szívdobbanásnyi idő is eltelik, de aztán egy apró, ugyanakkor őszinte mosoly ragyog fel arcán, de szótlan marad továbbra is.
Nem kérdez, nem tesz megjegyzéseket, csak perdül – amitől libben picit az a hosszú hajzuhatag – és nyitja is az ajtót! Beengedett némi hűvös szelet, amely sietve ragadott magával némi melegséget, hogy aztán beengedje a többieket is… az ernyő nyílik, de majdnem kitépi a szél a kezéből, hogy aztán a következő pillanatban elengedje azt. Kicsalt némi sóhajt, amelyet a rövid harc váltott ki, de aztán megindulnak az első lépések…
Egészen egy nagy autóig, mely előtt egy fiatal srác áll, aki azonnal nyitja neki az ajtót. A férfi, aki fiatalabb és… egy homokszín szövetnadrágot, egy világos, talán ég-kék flanel inget és egy színben a nadrághoz illő vastagtalpú cipőt visel. A hangja, amikor megszólítja Dalia-t, hasonlóan mély zengésű, csak férfiasabb, leginkább úgy hangzik, mint egy gigoló, aki pontosan tudja, hogy mi kell a hölgynek akit épp kísér!
Srác /Görög/ Minden pontosan és a terv szerint!
-
Már köpenyem gallérját igazgatom, mikor egy tompa, de mély dörgés emlékeztet rá: kint még elemében van a vihar, ha kissé enyhült is. Egy szinte sosem használt utazóbőröndöt és egy nagyobb hátizsákot tömtem tele sietve, mikor hazakísértem.. vagy inkább hoztam a kórházból. Ezek közül válogathatok... egy fa egyszinű mintájával 'díszített' pulóver a laborköpeny alá, és vastag, fekete sál... minden eleganciát nélkülöz, de a célnak megfelel.
Utoljára szembenézve a tükörrel, összeszedem gondolataimat... meg kell nyugodnom. Ott kiderítem, mit is tettem pontosan, és mindent elmondok neki. Nem törődök a következményekkel... legalábbis ami engem illet. Már csak attól félek, mindez túlságosan felkavaró élmény lesz számára... de miért is lenne? Úgy tűnik, tisztában van mindennel. Ébredése óta csak némi testi gyengeséget mutatott... szellemileg összeszedett... sőt, határozottabb mint valaha. Talán mégis magamat féltem, gyáván, tudat alatt? Nem tehetem! Az élet oly rövid, kevés benne a meghatározó pillanat... és pont egy ilyen vár rám. Eddig többet ártottam, mint használtam a világnak... és Dalianak... talán egy részét most jóvá tehetem.
Szelíd, kedves szavai megnyugtattak kissé... szinte rejtélyes, miért kezeli a történteket ilyen nyugodtan... de még mindig jobb, mintha ijedten, sokkosan tért volna magához. Neki biztosan jobb. Inkább én vagyok itt a félénk. De ennyi volt, nem várok tovább. Nagy levegőt veszek, és indulás...
Dalia öltözéke kissé meglep... de mit mondjak, én sem vagyok épp az időjáráshoz öltözve. Van nála egy ernyő, megázni talán nem fogunk. Ha túl hideg lesz, majd átadom a sálam, ha kell a köpenyem is...
Követem, bezárom mögötte az ajtót, majd ösztönösen az égre tekintek... A felhők már haloványabb szürkék, de továbbra is végeláthatatlanul takarják az ég kékjét, öntik magukból a kellemetlenül hűvös vizet. Szépségem picit matat az ernyővel, majd kinyitja, és... hova indul? ki az ott? megszólítja? hogyan...?
Nem is oly rég pont ilyen mozdulatlanul, megkövülve szemléltem a vadvirágok királynőjének bájait... de az élénkvörös helyett most a hófehér szín kezdett megállíthatatlan térhódításba arcomon. Az idegen jelenléte önmagában is felzaklat... megtöri a keserédes bizsergést virágzó hölgyem és köztem... keserédes? ... inkább bizarr.
A rajzó gondolatokból végül újra ugyanaz tör előre, a hang, az ítélet, mely minduntalan éhes moszkítóként kering fejem körül, hogy időről időre fülembe száguldjon, kibírhatatlan zajjal: bűnös vagyok! vétkeztem... és nem remélhetek bocsánatot. Az eddigi halovány remények egyszerre szertefoszlanak... már világos, teljesen alaptalanok voltak... senkitől nem érdemlek bocsánatot, legfőképp Tőle nem... és magamban is, legbelül örökké ott fog szúrni, vágni, csikarni a bűn émelyítő érzése... nem lehetséges a feloldozás.. csak a vezeklés maradt.. és az őszinteség...
Ki lehet ez? Mialatt készülődtem, rendelt egy fuvart? Vagy épp ellenkezőleg.... mindvégig volt valakije? Akivel megoszthatja életét, szépségét, boldogságát... Elvégre, sosem kérdeztem tőle... és így belegondolva... belül egyszerre nevetek és zokogok saját naív természetemen. A gyönyörű, érzéki, igéző Dalia... miért is élné életét magányosan... vagy várna.. rám? Nem hihettem komolyan, hogy...
Sápadtan, zavarodottan indulok lassan a jármű felé... A pár, melynek gondolatban egyik felét alkottam... puszta gondolat is maradt. Szétszakadtunk, háttérbe szorultam, mellékszereplő lettem... örülhetnék neki. Rosszabbat érdemelnék, ezerszer rosszabbat. Egy pillanatra megfordul a fejemben, azonnal feladom magam a hatóságoknak, méregkeverőnek vallom magam...
... de végül győz az igéret. Kitartok. Ha Ő úgy kívánja, akármilyen büntetést választhat. Ezen kívül... Nemcsak gyilkosa és imádója, alkalmazottja is vagyok a Doktornőnek... igazság szerint sosem voltam több. Ha szüksége lesz rám munkája folytatásához, készen kell állnom...
... " a terv szerint" ... milyen tervről beszélhet ez a... suhanc... Bizalmatlan szemekkel méregetem őt... majd az idegesség, az önmarcangolás, a bizonytalanság és a zavar egy kérdésben szökik elő belőlem. Daliahoz fordulok.
/Görög/ Szabad tudnom mit terveztek?
Kínosan mosolygok... a kérdés a kellőnél kicsit feszültebb hangnemben tört ki... 'terveztek'... vádaskodó többesszám... féltékeny is? Nem engedhetem meg magamnak... nem, ha maradék csöppnyi emberi értékem meg akarom őrizni...
-
A fürdőszoba. Dalia intim szférája, ahol teste megtisztulhat, ahol szépsége mindennél szebben ragyoghat. Lehet körül sem pillantottál, de azért a különleges kád biztos felkeltette a figyelmedet. Elég hatalmas ahhoz, hogy akár teljesen elmerülj benne és a díszítése: mintha indák tartanák egy kivájt fatörzset. Az egész otthonból sugárzik az egyediség, a természethez való ragaszkodás, de legalábbis annak feltétlen és mérhetetlen szeretete.
Nem is oly rég, szintén itt tisztálkodott, itt van az illata a lábainak nyoma a padlón – amit elfelejtett feltörölni – egy-két hajszál, ami valószínűleg kifelé sétálva hullhatott alá. Picit még párás, ahogy a meleg levegő megrekedt egy ideig, kicsit olyan, mint egy esőerdő egy forró délutáni napon. A környezet talán picit ellazít téged is, de az biztos, hogy az a finom – de meghatározhatatlan – aroma amit érzel, nyugtató hatással van rád.
Tervezel, megalkotod a menetét mindannak amit meg kell tenned, sorrendet állítasz fel. Következményeken tűnődsz, melyeket végül büszkén vállalnál, és mindezt azzal a gondolattal zárod le, hogy Dalia ébredése utáni viselkedése mennyiben tűnik rossznak, elfogadhatónak vagy éppenséggel helyesnek, jónak. Nem tagadhatod, hogy határozottsága és céltudatossága kiemelkedő, úgy tűnik pontosan tudja mit-kit akar.
Egy pillanatra azon tűnődsz, hogy vajon irigyled e tőle ezt a fajta viselkedést, hogy ébredése után sokkal erősebbnek tűnik, mint amilyennek e pillanatban is érzed magad. Lehetséges, de úgy döntesz, hogy ilyetén gondolatok helyett neked sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznod. Ezt csak a félénkséged akadályozza, ami olyan, mintha az irigységből táplálkozna… inkább szusszansz és magad is elindulsz, így lesz a legjobb!
A kulcs a zárban – amolyan az utolsó használja alapon – így bezársz legalább három zárat, hogy megfordulva azt lásd, amit… Dalia mosolyogva üdvözli a fiatalembert, aki mintha régről ismerné a doktornőt. Kapcsolatukra valami olyasmi jellemző, amit a tietek mindeddig nélkülözött. Évődés zöngéi rezegnek, mintha valami bensőséges hangulat alakulna ki pusztán a férfi jelenlétére, de leginkább az elhangzó szavaira…
Dalia /Görög/ Kérlek segíts Thanasis-nak!
Gyengéd, de határozott kérés, mely után a férfi tiszteleg és megindul feléd fiatalos, ruganyos léptekkel. Mikor odaér – és persze te nem indultál még el – úgy tartja a nagy esernyőt, hogy mindketten alatta legyetek. Kinyújtja feléd a kezét és attól függően, hogy a kulcsokat melyikben tartottad, előbb azokat teszi el – vagy hagyja nálad – és azután fog veled kezed: mely erős és határozott, addig tart amíg egy ilyen dolognak szerinted kell:
Alexandros /Görög/ Jó reggelt Thanasis! Alexandros vagyok.
mutatkozik be és indulna is vissza a gépjárműhöz. Eme négykerekű szállítási eszköz nagyobb, mint egy személyautó, talán egyterű? vagy ez már kisteherautó? sosem mozogtál otthon az élet nem egy területén, köztük ezen sem, hiszen nem volt rá szükséged. Kérdezhetnél is, de már a tény, hogy Dalia egy minden reggel egy ilyen fess és fitt fiatalemberrel találkozik csomót köthet nyelvedre. Mindezek mellé talán picit meg is szédülsz:
Alexandros /Görög/ Jól érzed magad? Elég sápadtnak tűnsz!
Érdeklődik nem tolakodóan, de őszinte kíváncsisággal Alexandros, aki kissé türelmetlenebbnek tűnik, mint a Doktornő – egy helyben toporgása erről árulkodik – de nem sietett szavakkal, mintha némi megértés és tolerancia átragadt volna rá az évek alatt. Esetleg egészen másról van szó és csak nem szívesen áll az esőben? Bárcsak képes lennél két értelmes gondolatot egymás mögé tenni… de mi tagadás, ez a helyzet annyira meglepett téged…
Lehet annyira elmerülsz a gondolatiban, hogy már csak akkor figyelsz fel az előtted elrobogó tájra, amikor úton vagytok a Laboratórium felé és szinte már átrezonál a gondolatid közé a két mélyebb hang, mely éppen párbeszédet folytat. Míg te lélekben a reményeiddel harcoltál, próbáltad őket magadhoz ölelni, addig a páros minden bizonnyal olyan dolgokról beszélhetett ami…? Azonban egy dolog veled marad: a tudat, hogy talán van valakije…
Míg te sosem tudtad összeszedni a bátorságodat, addig Dalia-t valaki más meghódította! Esetleg ő talált rá méltó párjára, de bárhogyan is legyen, nem oly magányos, mint azt a munkában közösen eltöltött idő láttatni engedte… vagy mégis? Kapaszkodsz ebbe az apró pászmába, hogy nem csalt meg a szíved és vezetett olyan ösvényre, ami csak fájdalmat okozhat, ami… elszorítja a torkod, megdobogtatja a szíved ami majd kiugrik és oly levertséget okoz…
D. /Görög/ … állandóra. Kérlek, fontold meg! Nem kell azonnal válaszolnod, értesítesz, ha majd döntésre jutottál
A. /Görög/ A tervnek megfelelően!
Gondolatban vajon mennyire színezted meg e páros közti kapcsolatot? Láttad e lelki szemeid előtt ahogy egyikük finoman megérinti a másikat, esetleg ajkai ízére kíváncsiak vagy… ugyanakkor biztos, hogy ennyire vad képzelet nem csak a féltékenység szörnyének rémálomszerű képei? Tényleg ennyire közel lennének egymáshoz, vagy csak egy újabb idővel közvetlenné vált munkakapcsolat? Lehetséges lenne, hogy csak ennyi… és nem több van a suhanc és szeretett Dalia-d között… akitől végre kérdezni mersz:
Dalia /Görög/ Alexandros sokat segített a múltban és szeretném, ha a jövőben ezt állandó jelleggel tenné.
Fordult hátra félig és válaszolt a kérdésedre, melynek zöngéit vagy nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, de egy „angyali” tekintet mosollyal öltöztetve talán megnyugvást hozhat számodra, csillapíthatja szíved fájdalmát és megédesítheti a tudatodban felbukkanó keserűség gondolatát. Csak az övé, mert a srác nem pillantott hátra, úgy tűnik ő a vezetésre figyel, hiszen odakint azért még elég pocsék idő van. Hasonló, mint amilyenné a hangulatod vált alig néhány perc alatt.
Dalia /Görög/ Ha megérkeztünk, készíts egy rövid összefoglalót az elmúlt két hét kutatásaiból és néhány percben majd foglald össze nekem kérlek!
Ez már a főnök hangja lenne vagy a kedves, közvetlen szelídség, ami most is ott rezeg a hangjában megváltoztatja az eddig, munkahelyen csak szigorúan plátói kapcsolatotokat? A mai nap tartogat e még meglepetéseket vagy megelégszik egyszerre ennyivel, ami így is talán több, mint amit hirtelen kezelni tudnál? Lehet, hogy még akkor is ezen tűnődsz, amikor már a kért anyagokat gyűjtöd össze, hogy rendszerezd és… kezedbe akadjon a jegyzőkönyv arról kísérletről, ami…
-
Az itt töltött napok alatt úgy éreztem, közelebb kerülök Hozzá… bármilyen bizarrá fajult is viszonyunk. Igaz, én ápoltam, mégis ő fogadott be szentélyébe, megosztotta velem királynői hajlékát, láthattam a helyet, ahol éjszakáit tölti, ahol testét megtisztítja, kényezteti… Erős volt ez a meghitt hangulat, benne élve hajlamos voltam megfeledkezni róla: egy elérhetetlen illúzióban élek. Mégis néha, pár egész hosszú pillanatra elöntötte elmém a hamis boldogság… belekóstolhattam, milyen lehet egy igazi társsal élni… Ezekben a lehetetlen pillanatokban különlegesnek, végtelenül szerencsésnek éreztem magam… csak hogy a boldogságból azonnal elkeseredésbe zuhanhassak, amint a levakarhatatlan bűntudat belém mart.
Most pont ez a bűntudat tartja még helyén egyre sebesebb ritmusra doboló szívem… Fenséges Szépségem iránt táplált érzéseim elég komolyak, hogy fájjanak, de olyan kilátástalanok, mint…. mint hogy Dalia mellett utazzak. A hátsó ülésen gubbasztva figyelem őket… ahogy egymás tekintetét fürkészik, mosolyogva, oldottan társalognak… az a kis vibrálás köztük… és még én éreztem magam különlegesnek… Most inkább vagyok… pótolható… felesleges… Belegondolva, talán az lett volna a legjobb ha a farmon maradok és sosem találkozom a kísértés megtestesítőjével… neki láthatóan másvalaki imponál, nem az én szívem birtokolná...
Hogy is mutatkozott be?… Alexandros… mikor megszorította kezem, úgy rémlik motyogtam neki valamit válaszul. Nem számít, tisztában van a nevemmel… tudja ki vagyok, csak én nem tudtam róla semmit. Vagyis inkább… Daliat nem ismertem kellőképp. Azt állítja, sokat segített már neki a múltban… és fog is a jövőben… virágkirálynőm elégedett vele, szüksége van rá… engem csak elvisel, megtűr… szánalomból?
Egy lennék csak számos alattvalója közül? Egyszerű bábok, kiket egy perzselően édes pillantással kedvére irányíthat… én pedig annyit sem számítok, mint… mint a sofőr…
Elejtett kérdésemre nem is vártam választ… főképp nem vártam, hogy a ‘terv’ is maga Alexandros… talán emiatt változott gyönyörűm ébredése után oly határozottá, komollyá, céltudatossá… Tervei vannak… és nem velem…. némán felnevetek magamban. Mégis mit akarna tőlem? Az ő szemszögéből nem lehetek több ‘jópofa’ alkalmazottnál, munkatársnál… talán tehetségesnek tart… meglehet, kellemes társaságnak is… Lehet, jobban tenném ha megragadnám ezt az állapotot. Boldogabbra, fennköltebbre úgysem számíthatok. Pokolba a reménnyel… a remény romlott, rémes, hamis valóság, délutáni kósza vágyálom…
Nagy sóhajjal nézek végig az érzéki arcon, mely épp nekem szentel pár rövid bűvös pillantást és egy őszinte, mégis semmitmondó mosolyt. Érzem, ahogy lelkem beleremeg, de elmém már kezi feladni az áhított jövőért folytatott néma, vak küzdelmet… utálom magam, amiért így érzek iránta… pedig egyedül Ő virított oly ellenállhatatlanul, oly hivalkodón, oly őrjítőn életem kertjében. Próbálom elhitetni magammal, több jutott nekem az életből mint azoknak kik sosem érezhették a szerelem karmainak simogatását koponyájukon… De a viszonzatlan imádat… inkább átok, mint áldás. Mégis, hálás vagyok neki mindenért, ami ‘velünk’ történt…
… miért tettem ezt vele? Véletlen volt…. …. ?
Dalia hangja csalogat vissza komor gondolataimból a viharos valóságba… Nem először kér tőlem ilyesmit, komoly hangnemben… Ebben a helyzetben, időben mégis oly… személytelennek, sekélyesnek tűnik. Bár el kell ismernem, egy ilyen vezetői utasítás is hordozhat magában némi csáberőt, ha az Ő ajkairól hangzik el… hiába, elég pár szó, egy hatásos pillantás, és uralja akaratom… ezért is tart még ki az ígéret: alázatos szolgája maradok, csendben vezekelve tettemért.
Kérése alkalmat ad összeszedni magam, sorba rendezni a gondolatokat, kisöpörni az elnyomó, zavaró érzéseket…
/Görög/ Természetesen, Dalia… - válaszolom neki szórakozottan vidám hangszínnel, mely engem is meglep… mintha valahol már beletörődtem volna… mindebbe
Irattáskám ott pihen mellettem az ülésen… napok óta zárva. Az ápolás, főzés, takarítás felemésztette a kutatásokra szánt időm. Hirtelen eszembe ötlik egy ritka, kényes palánta otthoni ablakpárkányomon… tegnap előtt kellett volna öntöznöm… rövid fejcsóválással összefogom, összeütögetem a táskából előkotort lapokat, és nekilátok még érkezésünk előtt legalább a címszavakat átolvasni.
Biopermet az olajfa ligetekhez… unalmas, agráripari megbízás, hamar végzünk vele…
Vegyszermentes gabonatartósítás… nagyobb kihívást jelent, mint vártuk, de koránt sem lehetetlen
Ellenállóbb szőlőfajták a kényes borvidékekre… a ‘prototípusokat’ már el is küldtük, ha finom borrá változnak nyert ügyünk van.
Vörös-orchideák ‘honosítása’, átnevelése a hellén éghajlathoz… időigényes, macerás, viszont jó pénz van benne… ha a Doktornő úgy dönt, belekezdünk, épp itt az ideje.
Pár lappal később elérek az oldalakhoz, melyek mostanában kísértenek: a saját kísérletek… talán rátalálok végre egy válaszra… megtudhatom… mivel öltem meg…
Mert én öltem meg, és Ő tért vissza. Pusztítok, ő pedig saját pusztulásából is új életet teremt… a csoda nem megtörtént vele, hanem Ő maga a csoda!
Az algakutatás… Daliaval együtt kezdtünk bele egy unalmas hétvégén. Lenyűgözőek a vízinövények, rengeteg lehetőséget láttunk bennük… folytatás szükséges, már csak az emberiség érdekében is.
Rózsa, tövis nélkül… egy mosollyal félreteszem, szép elképzelés, de bőven várhat még.
Ehető kaktuszok nemesítése, tökéletesítése… néhány adat van csak előttem, épp hogy belekezdtünk amikor… amikor…
Lassan lapozom át az utolsó oldalakat… minden egyes szó mintha egy emlékkép kulcsa volna, sorra állnak össze az apró foszlányok az eseménnyé, mely… mely véget vetett eddigi létemnek.
Növényi alapú orvosi altatószer… titkon reméltem, ennél sokkal fennköltebb ötlet miatt történt az egész… már emlékszem… több hatóanyag egyesített koncentrátumát állítottam elő… bőven elég egy kecses női szervezet.. örök elaltatásához.
A lapokat a táskába, arcom pedig tenyerembe temetem. Az altató… ragacsos, nyúlós egyveleg lett belőle, talán összekentem valamit, ő hozzáért… és.. és…
Kipillantok a viharos városra. Megállíthatatlanul zuhog, dörög, néha villan, és megvilágítja az ázott épületek sokaságát.A környék lassan ismerős, mintha közelednénk.. Készen kell állnom...
-
Ki az aki megakadályoz téged abban, hogy elérd amire vágysz? Lehetne ez a kérdése egy szemináriumnak, egy barátnak vagy akár egy szívednek ennél sokkal inkább fontos embernek, aki minden valószínűség szerint azért kérdezi, mert érdekli a válasz. De vajon te megkérdeznéd e önmagad vagy inkább más irányban tapogatóznál, hogy fogódzkodót találj? Segít e neked bármi, hogy megszerezd amit szeretnél, hovatovább: akarsz vagy feladod az első akadálynál? Vajon Dalia hogyan vélekedne erről…
Az eltelt napok mindörökre elmúltak. Kérlelhetetlenül emlékké változtak és teszik folyamatosan, ahogy az idő folyója magával ragadja őket egy végtelen utazásra. A kérdés megint csak az, hogy aki beenged téged a Szentélyébe, az vajon miképp tekint rád, miért nem hívta már korábban ezt a férfit vagy éppen miért most? Esetleg alkalmazott egy nővért, hogy segítsen neki a felépülésben, így a férfiak jelenlétét sem kellett volna elviselnie… akkor mi lehet az, hogy mégis te voltál itt és te segítettél neki?
Egyedül élsz már hosszú évek óta, utolsó kapcsolatod talán egy ásatáson kerülhetne elő, és a mumifikálódott tetemet a magány múmiájaként ismerné meg a világ. Oly rég volt… de egyetlen megjegyzéssel sem tették szóvá, hogy bármit rosszul tettél volna, nem éreztették veled, hogy zavaró lenne a jelenléted, sőt! osztozhattál a trópusi oázison, ahol a növények nem csak az álmát óvták, de a testét is megtisztították az emberek mérgeitől. Akadtak olyan készítmények, melyeket csak a hatóanyagból sejtettél pontosan mire lehet jó, de nem vettél volna rá mérget.
Itt voltál hát, most pedig vár titeket mindazon kutatás, amit te és amit Dalia kezdett meg egy héttel vagy még többel ezelőtt. Sem az indulásnál, sem az utazás vagy majd az érkezés után nem hangzik el, hogy ki kell költöznöd vagy más módon akár csak utalás arra, hogy nem maradhatsz tovább. Mi ez akkor, ha nem minden ok arra, hogy remélj, álmodozz… higgy?! Persze az is lehetséges, hogy még nem érzi magát úgy, hogy felkészült a magányos, vagy mások társaságában töltendő hétköznapokra, de az sem kizárható, hogy épp azon az ösvényen haladtok, amit te oly makacsul el akarsz hagyni.
Az utazás alatt – mely az időjárás ellenére elég sietősnek tetsző – néhány elhangzó mondat után szótlanság csendje üli meg a járművet, mely úgy tűnik, bár ezt nem tudnád biztosra mondani: nem kellemetlen vagy kínos. Legalábbis Szépségednek bizonyára nem, inkább tűnik úgy, mint aki elmerült a kinti világban, de gondolatban egészen máshol jár. Pontosan ugyanúgy, ahogyan tette közvetlenül az indulás előtt és abban viszont biztos vagy, hogy nem is utoljára.
Alexandros /Görög/ Sokat hallottam rólad Thanasis. Dalia szerint az Orchidea kutatásaid nagyon ígéretesek!
Kezdeményez társalgást a fiatal férfi, aki közben lassan eléri, majd keresztezi a nyolcas utat, hogy ráforduljon célotok a Diomidous Botanikus Kerthez vezető Iera Odos-ra. Ebben az időben is akadnak bátor avagy botor autósok akik ki tudja – talán szintén munkába, vagy barátaikhoz esetleg családjukhoz – sietnek. Dalia ismerőse, barátja meglehetősen fesztelennek tűnik, láthatóan tökéletesen uralkodik a vezetett gépjármű felett még ebben az ítéletidőben is, hiszen valamivel gyorsabban halad, mint azt a táblák szerint ezen az úton engedélyezett.
Alexandros /Görög/ Szoktál beszélgetni velük?
Érdeklődik, de nem tudnád eldönteni, hogy komolyan kérdezi vagy épp csak az érdekli mennyire vagy beszámítható… esetleg mennyire hasonlítasz a Doktornőre? Aztán további kérdései ha vannak is, egyenlőre megtartja magának, mintha csak megérezte volna, hogy óvatosan kell lépkednie, mert ki tudja mit tapos el egy óvatlan mozdulattal. A következő pillanatban kikerül egy személyautót, aminek típusát nem tudnád megmondani, de azt biztonsággal állíthatjuk, hogy négy kereke van és a színe türkizkék…
Nem hagynak békét a gondolataid. Mikor már valamit végre lezárnál képes vagy úgy felborítani, hogy időigényes legyen újra összeszedni az eredeti elképzelést, ami talán pont megfelelő lett volna… Itt hezitálsz és mardosod magad, kétségbeesett néma kiáltásokat hallatsz, ahelyett, hogy egyetlen fontos dolgot tennél… Lehetséges, hogy nem gondoltál rá, vagy nem úgy ahogy kéne, esetleg igen, csak nincs elég bátorságod… de ha megérkeztek, akkor talán bizonyosságot nyernek eddig csak kétségnek nevezhető dolgok.
Kezd magával ragadni egy örvény, mint egy posványban található mocsári csapda, elnyel és nem találsz kapaszkodót, készülsz feladni… de vajon tényleg így teszel? Nem kapaszkodik meg az ösztön, hogy túléljen? és ha igen, hogyan teszi mindezt? Lehetséges lenne, hogy olyasmit suttog, hogy tedd meg azt Alexandrossal, amit Dalia-val… csak ezúttal előre megfontoltan? Nem lenne több kétség és félelem, hiszen megtehetnéd úgy, hogy valószínűleg sosem tudná meg senki! Esetleg alkothatnál egy illatot, amitől szerelmed tárgya csak téged akarna, téged és senki mást! Vagy talán pont ezért történt a baleset? hogy ne kelljen többet szenvedned?
Egyetlen szó. Egy hang, Daliaé, mely képes még a leghalkabban, a legszelídebben is úgy hangozni, hogy a kérést egy ellenállhatatlan parancsként éld meg, ne legyen más kívánságod, mint teljesíteni azt, akármit, bármit amit csak gondolatban megfogalmazott. Alárendeled magad egy oly egyedi lénynek, melyeket talán csak az Ó-idők legendái írnak le, mesélnek el. Lehetséges lenne, ha jobban megismernéd ezeket a történeket, jobban megértenéd azt, akiért akár az életed is feláldoznád?
Végül az irattáskádra pillantasz és rádöbbensz, hogy az elmúlt napok tényleg… végérvényesen elmúltak. Az emberek erre azt szokták mondani, hogy minden jó dolog véget ér egyszer. Úgy tűnik, hogy nem beszélnek butaságot. A kérdés az, hogy a tied az most ért véget vagy csak most kezdődik igazán? Az biztos, hogy az otthoni növénykédnek nem tett jót a hiányod, lehet, hogy nehéz lesz kiengesztelni miután magányban és étlen-szomjan hagytad napokra…
Mi vezethette a kezed? az Ősi Istenek? a Sors? a Karma vagy valami más, meghatározhatatlan természetfeletti erő? Esetleg te magad, tudat-alatt vagy ösztöneid parancsára? Akármi is volt ami kiváltotta, hogy azt tetted amit, lehetővé tette, hogy vele legyél. Nála. Most pedig osztoznod kell és az is biztosabbnak tűnik percről percre, hogy ez a kellemetlen állapot hosszú-távú lesz. A halál ezek okán vagy mert nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy valóban megtetted… nem hagy nyugodni.
Ha tényleg megölted… akkor ki az ott, aki merengve nézi a világot, mint aki sosem látta még? Ki lehet az, aki nem rejtette el előled a szépségét és megosztotta veled a reggelijét – amit te készítettél? Ki lehet Ő, aki úgy döntött eleget pihent és most tenni, cselekedni akar? Tényleg megölted az egyetlen lényt akit szerettél vagy sosem ismerted igazán? Lehetséges e, hogy az események hatására értette meg, hogy az élet rövid és oly sok mindent áldozott fel azért, hogy mindössze egyetlen aspektust ismerjen?
Létezhetnek e csodák és Ő része lenne e mindezeknek vagy ez csak a vágy, hogy a tetted, a felelőtlenséged és a pusztítás amit véghez vittél esetleg mindössze egy ág visszametszése volt, hogy megerősödve nőjön tovább? Ezt te tetted vagy…? inkább maradsz azon gondolatoknál amik visszavezetnek az itt és mostba, a kéréshez melyet kaptál és amit hezitálás nélkül kívánsz teljesíteni, többek között az a bizonyos algakutatás: egyes elméletek szerint a jövőben igen fontos szerepet kaphatnak ezek az egyszerű életformák…
Az autó zökken egy aprót, elég nagyot, hogy szusszanva te is így tegyél, kizökkenj a lapok sokaságából és lásd, ahogy ráfordultok a feljáróra, ami majd az irodaépülethez visz titeket. Egy utolsó gondolat még, egy apróság, ami talán a nagy kirakós darabja, de az is lehet, hogy csak te akarod beleerőszakolni a képbe, de nem lehet teljességgel kizárni, hogy köze van a történtekhez… mire elteszed a lapokat és a világot sötétségbe zárod, Alexandros is lelassít, megáll és egy – bár te nem látod – határozott mozdulattal leállítja a motort is…
-
Saját magamért csak én küzdhetek… megérdemlem egyáltalán a folytatást? Megöltem egy emberi lényt… de Ő erősebb volt a halálnál, lerázta magáról, dacolt vele és fényes győzelmet aratott. Nem mintha ez változtatna bűnöm súlyán… Dalia… ártatlan volt, a szó legtisztább értelmében. Soha nem okoznék neki szenvedést szánt szándékkal… de az elmét gyakran burkolja ködbe a zavar és káosz, akár a viharfelhők ezt az ősi várost.
Miért jár az agyam egyre a jövőn… a túlélésen…? A bűntudat hiába akar letaglózni, legyőzni, megtörni akaratom… elpusztult termés, pótvizsga, vészes véget ért kapcsolatok… életem egyik ‘tragédiája’ sem volt elég elsöprő, hogy így érezzek… nem érzem magam méltónak a folytatásra, mégis, valami ősi tudat, ösztön, vágy, agysejtjeim alapprogramja nem engedi hogy az elkeseredett rémemlékek elnyomják a tiszta gondolkodást.
Mi ez a különös energia, őrláng, mely nem hagyná kihunyni lelkem maradék, pislákoló világosságát?… ami miatt ez a szürke nap is megajándékozott pár éltető, érzéki, gyönyörűséges, örök másodperccel… bármi is teszi, még fel kell dolgozzam, be kell építenem valómba hogy részeként működjön. Addig viszont súlyosabb problémáim is akadnak. Egy őszinte vallomás, nem törődve a következményekkel. Valamint a harmadik illető zavaró jelenléte… kezdenem kell vele valamit, egyre inkább úgy érzem, én válok a felesleges harmadikká…
Kérdése meglep… talán mert én sosem tudnék ilyen közvetlenül közeledni valakihez aki…
pár pillanatig még kutatón figyelem… nem az ellenfelet látja bennem, épp ellenkezőleg… mintha a járműben bizsergő feszültséget próbálná oldani… amit talán csak én érzékelek. Mire véljem mindezt? Lehetséges, hogy ő valóban nem több sofőrnél, segédnél… vagy magabiztosságával - mely minden bizonnyal Dalianak is imponált - annyira el van telve, lenézően megszán kérdéseivel, oldva zavaromat? Ha növény lenne… öntelt gaz vagy alázatos zuzmó? … jobban megérteném.
/Görög/ Beszélgetni… igen, tudod a növények is éreznek. Törődni kell a lelkükkel is… Az Orchideák… különösen kényes természetűek… De szépségükön túl kevés szívességgel viszonozzák az elhivatottságot…
Ijedt szünetet tartok, a pillanat csendjében arra téved tekintetem ki lenyűgözőbb bármelyik Orchideánál… szavaim… megsérthették… vagy csak az én szívemben született meg a hasonlat? A világot szemléli, látszólag elszakadva ‘beszélgetésünktől’. Újjászületett lelke viszont… kényesebb lehet bármely virágnál. Sietve folytatom, magamat is meglepve hirtelen bőbeszédűségemmel.
/Görög/ Zene… bizonyos ritmusokat, dallamokat különösen kedvelnek. Persze véleményem szerint az ízlés itt is egyedenként változik… Ezek csak mellékkutatások, a vízinövények között is… akad jópár ígéretes darab. Jobb is lesz ha felfrissítem a memóriám…
Védekezőn az iratok lapjai mögé rejtem arcom… nem kívánom folytatni a társalgást… most épp nem is tudom, értelmes botanikai értekezést tartottam vagy csak ostobaságokat hordtam össze… Valóban beszéltem a növényeimhez… de sosem konkrét tudományos célzattal. Egyszerűen csak… ők voltak a leghűbb, legmegértőbb társaim, mindvégig életem során. Állandó, türelmes kísérőim… Bár lett volna bátorságom Úrnőjükhöz is ilyen nyíltan szólni, nap mint nap, kedvesen, tisztán… gátlástalanul.
A kaktuszokról szóló egyoldalas feljegyzés éle fölött óvatosan becserkészem tekintetemmel… szépsége most is tövisként tépi fel érzékeimet… nem tudom elképzelni, hogy egyedül én tartom ennyire ellenállhatatlannak… Ámulva szemléli ahogy a vihar megtépázza a világot… nem ilyennek ismerem. Valahogy… más lett… valamivel kevesebb, üresebb… de belül jóval több. Mérgem okozta mindezt? Egy életre megváltoztatva az Ő életét… balesetek, betegségek… az örök álom rémképe… a túlélők szerencsések, erősek, vagy… olyat tettek, ami számomra megmagyarázhatatlan. De a rettenetes élmény szinte minden esetben lényében változtathatja meg az embert. Ezt történt Szépségemmel? Megöltem azt, aki volt, és valaki más lett?
Velem is megtörténhet? Nemcsak az áldozat, a gyilkos is változhat, véglegesen, maga mögött hagyva eddigi valóját? Meg akarom ragadni ezt az érzést, hagyni hogy szétáradjon bennem… ez az ‘én’ nincs felkészülve tettem következményeire… Jobbá kell válnom, elszántabbá, kitartóbbá… de nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Az események majd választ adnak… remélem arra is, pontosan mit tettem azon a mindent felforgató napon…
Mert erről is be kívánok számolni a Doktornőnek, a kért kutatási eredményeken túl. Nem is ártana még egyszer átfutnom a jegyzeteket, talán pont van rá időm érkezés előtt. Sorra veszem a statisztitkákat, az ábrákat, az oldalra firkantott észrevételeket… ami igazán érdekel, az a pár sor az altatókoncentrátumról szóló rövid tanulmány végén… az ilyen szerek esetében a tesztelést már a gyógyszerintézetek végzik, rám csak néhány apró vizsgálat várt… itt vétettem hibát? Netán valahogy rám is hatással volt a bódító növények válogatott fajaiból készült keverék… és kábulatomban… de mégis mit tehettem? Miért akarhattam, hogy Ő… lehetetlen. Nem lehetett más, mint szörnyű véletlen…
A jármű ugrik egyet… ilyen időjárásban rémisztő hatása van a legkisebb váratlan mozgásnak is… de kint ismerős környék fogad, igaz továbbra is az eső függönyével takarva. A vihar már elég régóta tombol, hogy komoly károkat okozzon. Kevés növény vészeli át az ilyen mértékű szélsőségeket… furcsa hogy csak most gondolok erre… Nem csak az én valóságom fordult ki magából, úgy tűnik a világnak is épp elég problémája van… mi folyik itt? Mintha bűneitől akarná megtisztítani a világot… valami…
Megállunk… és hirtelen úgy érzem, a változás magja valóban gyökeret vert bennem és növekedni kezdett… Ki akarok szállni, hogy én nyithassak ajtót a Csodának! Bizonyítani neki hogy…
már az ajtót fogom, mikor felfogom, nincs nálam ernyő… egy irattartó? kevés… és nevetséges. A cseppektől óvó pajzs nélkül tehetetlen vagyok… le kell nyugodnom.
Az iratokat a táskába zárva kilépek… hideg, szinte szúró vízszilánkok… frissítőek. Mély levegőt veszek, hogy utána pár pillanatra elmerüljek a fellegek látványában.
Ha Dalia még mindig bent ül, mire arcom visszafordul az esőből, kockáztatni fogok, kinyitom az ajtót, és kezemet nyújtva hívom, csatlakozzon hozzám egy pillanatra, együtt, védtelenül nézzünk szembe a természet haragjával.
-
Ki ítélkezhet? Ki az, aki dönthet… egy életről? és ha már ez a valaki dönt, a másiknak el kell e fogadnia vagy harcolhat az ítélet ellen míg felül nem emelkedik azon, esetleg… végleg el nem bukik? Döntöttél e Dalia életéről, amikor oly hibát vétettél amely majdnem az életébe került? A véletlen számít e döntésnek és ha igen, el meg kell e tartanod amit önmagadra rósz vagy ez annak a joga lenne, aki ellen vétkeztél? Ki ítélkezhetne?
Mi ítél meg valakit? Mi az, ami alapján megmérettet valaki és mi az ami nem számottevő? Mily akadályokat kell legyőzni, mennyit ezekből, lehetnek e valós vagy vélt nehézségek és az utóbbi számít e egyáltalán? Képes e bárki, akárki vagy épp mindenki elég erőt – legyen az testi vagy akaraté – gyűjteni mindazon kihívásokra, melyeknek az élete alatt meg kell így vagy úgy, esetleges teljesen felelnie? S ha nem vagy épp igen, akkor… mi ítélt meg valakit?
Kérdések. Mindenhol és mindenkor jelen vannak. Ott rejtőznek a legeldugottabb és olykor a legnyilvánvalóbb helyeken. Állandó jelleggel éreztetik jelenlétüket, kör-be-fonják a Mindenséget. Állandó jelleggel, szinte mindig még többen lesznek, mint amennyi válaszra találsz általuk. Egyáltalán létezik e olyan, aki mindenre tudja a választ… és ha tudja, akkor… véget nem érően, mintha így alkották volna meg őket: folytonosan ott legyenek és soha meg ne szűnjenek…
Ez most sincs másképp, de amit oly hosszasan próbálsz kibogozni arra már korábban magad leltél választ. Oly sok mindent adhat e szó, annyi mindent foglal magába és oly mérhetetlen erő forrása, hogy mindenki ezt kutatja. Egy szó, amit hosszú ideig nem mertél megnevezni, ami ott lebegett általad, számodra és időtlenül… kimondatlan, kimutathatatlan és elmúlhatatlan. Egyetlen szó, melyet már éreztél korábban, de még sosem ily intenzíven: a szerelmet.
Az öncélúan sebet nem ejtő láng, ami benned lobog, azt mondtad, vallottad önmagad előtt, hogy életed is feláldoznád, nincs oly ellenérték, amit ne adnál meg önnön akaratodból, nincs semmi amit megtagadnál… mást helyeztél magad elé és… feladtad talán aki voltál? Ez megváltoztatott e mikor rádöbbentél mit okoztál, mit okozhattál volna? S ha mindezeknek hangot adsz, akkor az bátorság, erény vagy beletörődés és elfogadás?
Ha alárendeled magad Szíved Választottjának, akkor miért eme őrült birtoklási vágy? Ha valóban boldognak akarod Őt látni, akkor miért tagadod meg tőle a mások okozta örömet? Vagy nem érzed magad méltónak még arra sem, hogy szolgáld a Vágyaid Úrnőjét? Elég egyetlen akadály és feladod mindazt amit megfogadtál? Ennyit érne az önmagadnak adott szó és eldobnád magadtól mindezt ami van és ami még lehet csak azért mert… miért is?
A következő pillanatban az egész a feje tetejére áll és anélkül, hogy végiggondolnád mit is teszel szót emelsz oly dolgokról, amikről talán még Dalia-nak sem beszéltél… e valakinek egyáltalán ilyesmikről? Eltévedő tekinteted a Szépséges Sziromra esik, akinek pillantása még mindig a vihart fürkészi… talán nem is hallotta mi mindent osztottál meg egy vadidegennel… hogy most, amikor megosztottál egy talán – számodra valószínűleg – intim dolgot, nem törődik… veled?
Alexandros /Görög/ Szükség van olyan emberekre, mint te Thanasis. Kevesek értik meg annyira őket, mint te és Dalia, még kevesebben törődnek is azzal amit megértettek.
Hangja – ami oly mélyen rezdül mint Daliaé (csak férfiasabb) – közvetlen, elismerő hangsúly mellé talán csepp irigység is társul, de könnyedén lehet az is, hogy csak te akartad ezt felfedezni a szavaiban. Nem értesz az emberek lelkéhez… talán ezért nem értetted meg Dalia-t soha, teljes valójában. S talán ezért rejtély ez a fiatalember számodra és nem tudod megfejteni mit miért tett, illetve esetében mondott, tűnik ellenségesnek és barátságosnak, de leginkább kaotikusnak az egész.
Alexandros /Görög/ Lehet, hogy a növények sokkal inkább tisztában vannak a zene értékével. Gondold el! Ők már akkor is a szél dalát hallgatták… már akkor fák ágai adtak ütemet, az eső dobolt… eh nem vagyok jó ilyesmiben, de a lényeg! hogy talán nem véletlen, melyik milyen zenét hallgat szívesen! Lehet, hogy van valami ősi dal, amire mind megélénkül!
Mosolyodik el, nevet is kicsit, mint aki elképzelte az egészet és most gondolatban vezényli a Flóra minden mozdulatát. Aztán megrázza a fejét, kicsit úgy, mint aki elkalandozott és fel akar ébredni. Ismered e mozdulatot, felfedezted magadon, hogy olykor, alkalomadtán magad is így teszel. Most épp más formájában tagadod meg a korábbiakat, vagy akár magát a gondolatot, hogy talán valóban számíthat egy-egy szó vagy dallam…
Szótlanság ereszkedik a trióra, míg a tekinteted megint a Legszebb Virágra hull. Nem tudsz betelni vele és nem is tudod elképzelni, hogy más ne lássa annak ami: a legszebb Orchideának! Még mindig nem tesz semmi mást, csak szemléli a külvilágot. Látszólag elmerült benne, de ha ugyanúgy tekint rá, akkor lehet megint csak céltalanul talált magának egy pontot és sokkal inkább fontos az, amit lelki szemeivel lát, mint amit a ragyogó pillantása lelt.
Megváltozott. Gondolod, holott az elmúlt napokban többet tudtál meg róla, mint bármikor korábban és talán az sem bizonyos, hogy a munkahelyen ugyanúgy tekintett körül mint tette azt Szentélyében. Lehetséges, hogy így van, de az sem kizárható, hogy saját gondolataid az igazak – és mindazon gondolatok amik az általánosságból valók – és valójában a tetteid okán, a baleset folyamán és méreg okozta mód változott, lett ilyenné: kevesebbé és mégis többé, mássá.
Rád milyen hatással van mindez? Valószínűleg neked kéne tudnod a legjobban, de ahogy az embereket, lehetséges, hogy úgy magadat sem érted és talán egy szakemberre lenne szükséged önmagad megfejtéséhez. Nem kizárt, hogy csak utat kéne mutatnia, de az is lehetséges, hogy végig is kellene kísérjen ezen az ösvényen – az önmegismerésén – ahol és amikor csak tud. Lehetséges, hogy nincs is szükség efféle segítségre, csak némi kutatást igényel a dolog…
Úgy véled, ha megváltozol, az csak „jó” lehet. Megfogadod, hogy így lesz, teszel érte és mindent elkövetsz, hogy méltó társa – párja? – legyél κυρία Seed-nek… csak tudnád, hogyan kezd hozzá. Úgy döntesz, hogy bölcsen az időre bízod és talán kiderül majd, hogy mit kell tenned mielőtt – ahogy korábban is – kifutnál az időből. Ez az egy dolog talán nagyobb félelemmel tölthet el, mint a bizonyosság, hogy valahogy biztos lesz. Mert mindig van valahogy…
Gondolataid elég kaotikusak, nehezen tudsz odafigyelni arra amit keresel. A reggel eseményei, azok képei állandóan kísértenek, ott táncolnak előtted mezítelen valóságukban. Valahogy, ha nem is rövid időn belül, de végül képes vagy arra összpontosítani amire épp pillantasz: a jegyzetekre. Hosszasan tanulmányozod őket, de nem tudnád teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hol vagy épp mit véthettél, ami elvezetett ahhoz a szörnyű eseményhez, melynek következményei mázsás teherként nyomják vállaidat.
Talán… tényleg csak sok apró körülmény összessége vezetett el a balesethez, a sors akarata volt… lehet nem is te hibáztál, hanem Dalia figyelmetlensége okozta majdnem önnön vesztét! Nem, nem igazán tudsz ilyesmit elképzelni… csak miattad lehet, te tehettél valamit, akár néhány máskor vagy egymástó függetlenül ártatlan dolgot, melyek egymás mellé téve… a kórházban volt időd ilyesmiken gondolkodni. Olykor alvás helyett is ezen rágódtál, de tény, hogy akkor és most sem jutottál közelebb a megfejtéshez.
A világ… a világ számodra az otthonod, a laboratóriumi és a közte feszülő távolság. Ez a világ most bűntudattal terhes, jelenében is változóban lévő… viharvert. Sietnél, hogy napfényessé tedd Számára, de előbb az öveddel kell megharcolnod, majd az ajtó tűnik nehéznek, hogy végül zubogó vízcseppek hidege köszöntsön. Az arcod, a hajad – mely lassan az előbbire tapad – minden egy pillanat alatt nedvessé, vizessé… elázik. Ellenben a kellemes meleg után rideg ébresztő, mely a maga szürkésfekete színével nem csak egyhangú, de valahol szomorú is.
Az irattáska - amely most már magában rejti a korábban lapozott jegyzőkönyvet és más papírokat – szolgálhat némi segítséggel, de hosszútávon semmiképp sem ad védelmet a természet ily rohama ellen: nem csak neked, de még Dalia-nak sem. Nem is használtad erre, de pillanatra gondoltál rá… mígnem hunyorogva próbálod megfejteni a fellegeket, addig egy ajtó nyílik, majd még egy és egy esernyő is, hogy aztán a kettős lépteit figyelhesd amint félúton vannak a kapu és az autó között.
Rögtön vagy megkésve, de ha utánuk sietsz a kapunál érheted utol őket, ahol még a belépéssel bíbelődnek – riasztóval és más zárszerkezetekkel – hogy aztán belépve fényesség támadjon, még ha mesterséges is. Az ajtó szinte még be sem zárult, de Dalia már a kabátjától válik meg, míg Alexandros kissé oldalt lépve türelmesen várakozik. A kabát után könnyed léptekkel indul a közeli konyhahelyiség felé, hogy – feltehetően – forró teát készítsen.
-
Régen egyszerűbb volt minden… a család oltalmában, feltétel nélküli szeretettel övezve, távol a nagyvilág állandóan váltakozó, kiszámíthatatlan, zavaros káoszától. Kis földdarab, a nyugalom szentélye, ahol a rajta megélő pár lélek harmóniában létezik. Lassan történt minden. Várni, figyelni az élelmet, egészséget jelentő növények fejlődését, megismerni a természet ölelését, végignézni egy naplementét a parton… vannak akiknek soha nem adatnak meg ezek az élmények.
Úgy érzem, többé nekem sem… jobban meg akartam ismerni az életet… talán saját fajomat is. Ehhez fel kellett áldoznom az egyhangúság, egyszerűség kissé tudatlan örömét, áldásait. Az egyetem kapuja a biológiai tudásnál jóval többet tárt fel előttem, de ahogy bezárult mögöttem a múltamhoz nem térhettem vissza többé. A Föld, a természet, az élet… mind végtelenül bonyolult… és az egész csúcsán a komplikáltság koronája, az emberi lélek… a sajátunk megismeréséhez is túl kevés időnk adatott…
Akadályok… kihívások. Le kell győznöm mindet, különben értelmetlen, hiábavaló volt az egész, a millió éves Élet végtelenjének nekem jutó porszeme. Nem játék ez, de nem is teszt, képességeim próbája… Talán senki nem törődne bukásommal, mint oly sok lét azelőtt, hamar elúszó, szürke emlékké válnék. Egyedül magamnak tartozom azzal, hogy nem adom fel. Ha elsüllyedek a lemondás, meghátrálás erős ingoványában, nincs visszaút… önmagam kínzása pedig… nemcsak céltalan, de szinte rosszabb az elmúlásnál.
Leragadhatok a válaszok hajszolásánál… örökre kereshetem őket, talán közben elrohanva az igazi örömök, lényeges pillanatok mellett, és sosem tudom meg, vajon a jó utat választottam vagy csak a saját életem nehezítettem meg… Még a befejezés is újabb kérdéseket szülne…
Ez lenne rendeltetésünk? Ha igen, az intelligencia hatalmas ajándéka inkább átok… Végtelenbe hurcolt rabláncunk, mely szép lassan megtör minket a boldogság keresése közben.
Boldogság… talán ez a válasz mindenre. A végső, fennkölt cél… Ha akár csak a közelébe akarok kerülni, szükségem lesz arra bizonyos változásra. Elő kell ásnom.. mit is? Énem mélyéről ösztöneimet, a józan észt, a megérzést, mely megsúgja a választ még mielőtt a kérdés megfogalmazódott volna. Cselekednem kell, az elmélet önmagában kevés… főleg ha ismereteim hiányosak. Nem alapozhatom tovább döntéseimet az értelemre. Bátran, szinte hirtelen kell lépnem, bárhová is vezet tettem… nem számítanak a következmények… kivéve…
… kivéve… az Ő jövője. Szépséges Szirom boldogsága. Bűnt követtem el ellene, oly égbekiáltót mely… de ezt már épp elégszer végiggondoltam, kár volna újabb köröket futni. Tudom, mit kell tennem. Ideje… előrébb lépnem. Eddig tétlenségem miatt maradtam alul oly sokszor az emberi jellem, érzék megpróbáltatásaiban. Ha nevehetjük így, a szerencsére bíztam sorsom, vártam a csodát… Az pedig eljött, megnyilvánult teljes pompájában és erejében. Bármi is juttatott idág… karma, szerencse, ősi jóindulat… tudom, nekem ennyi jutott… elfogyott… de így is többet kaptam a megérdemeltnél.
Jegyzeteim mélyén kezdődik a nagy változás, saját megújulásom. A rejtélyre ezúttal is képtelen vagyok fényt deríteni… de kénytelen leszek belenyugodni. Vallomásom teljes lesz… bűnömről, és az ismeretlen tényekről is. Talán jobb is így… a véletlen még remélhet bocsánatot… Vagy csak így rejteném saját magam elől a valódi indokot… indítékot? Nem! Nincs újabb kérdés. A jövő, és Ő majd dönt sorsom felől. Nem számít mi lesz az ítélet, elfogadom az Orchideaúrnő akaratát. Most azt kívánja, szolgáljam közösen űzött tudományunkat, imádott növényeinket.
Altatóm… rettenetes készítmény, de nem az egyetlen a fehér oldalakon… legújabb kísérleteink többsége túllépett a botanikus egyszerű kíváncsiságán, virágok rajongásszerű keresztezésén. Nagyképűen hangzik, de az egész világnak fontosak lehetnek… Szépségem beszámolót kért, kötelességem méltón felkészülni. Velem vagy nélkülem, de őszintén remélem, folytatja munkánkat. Ritkán mutatja ki, nem kérkedik érdemeivel… de gyönyörűsége vetekszik zsenialitásával.
Mielőtt képzeletem vágyakozó félteke túlságosan elkalandozna egzotikus tájakon együtt töltött hosszú expedíciók semmiből hirtelen előtűnt álmával… összerezzenve visszazökkenek a valóságba, a suhanó fémjármű belsejébe, visszatérve halk hármasunk körébe. Egyedül Alexandros bőbeszédű… de minden kiejtett szó után egyre… titokzatosabb? Értetlenül próbálom figyelni mondanivalóját, de számomra legalább annyira felfoghatatlan, mint a hangnem… nem tudom eldönteni, megfejteni… ki lehet ő? És milyen ősi dallamokról beszél? Szándékosan akar összezavarni?
Túl sok kérdőjel lebeg megint körülöttem… inkább vissza a jegyzetekhez… és Daliara irányuló lopott pillantásokhoz. Képtelen voltam közelebb kerülni hozzá… de most más virág, új rejtély, mely megfejtésre vár. A legszebb Orchidea új formája még elérhetetlenebbnek tűnik… kihívón virít… érzékibben mint valaha… de a felfrissült szépség mögött valami egészen megfoghatatlan bújik meg… tudom, hogy Ő az… mégis mintha egy egészen új embert… új lelket kéne megismernem.
Ha vele együtt változok, talán… talán új énjeink lesznek azok, kik végül egymásra találnak?
A vihar határozott dörrenéssel jelzi, megint elvesztem a lehetetlen jövőképekben. Előbb vallomásom, és ítéletem vár, hiába a változatlan vágy, nem rendelkezem sorsom felett… megtehetném… de képtelen lennék szembenézni azzal, akivé válnék. Egyetlen út áll előttem… ezzel már a kórházban tisztában voltam, de nem láttam az irányt a káosz kanyargó, sötét ágaitól. Most már előttem az út vége… bár ködbe vész. Meg kell tisztítanom magam a kételyektől, bizonytalanságtól, félelmektől. Az eső mintha épp ezért zuhogna odakint.
A vártnál jóval gyorsabban ázom el teljesen.. és kezdek fázni. Hagyom, hagy fusson végig rajtam a víz és a hideg. Eltompítja tomboló elmém, megtöri érzékeimet és segít a lényegre összpontosítanom. A kavargó fellegek… innen nézve beterítik a világot. Éreztetik, mennyire jelentéktelen, apró darabkája vagyok annak. A lelkemre nehezedő súly a fennséges fellegek számára nem több egy újabb apró lény semmibe vesző ordításánál… Két kecses láb kopogása nyomja el a vihar elragadó erejét… Úrnőm természetadta hatalmával könnyedén ragadja el tekintetem…
… de mire nyomába érhetnék, eltűnik egy újabb ajtó mögött. Különös kísérője áll csak mellettem továbbra is, akár egy… börtönőr? Dalia… birtokában lenne a bizonyítékoknak… ez már tényleges tárgyalásom?
Elnehezedő nedves, hideg sálam emlékeztet… hiszen pont ezt akartam. Álomszép áldozatom ítéletét…. A beszámoló… ő is úgy kívánja, mondjam ki a szavakat, melyek leírják rettenetes tettem…
Mélyen szívom be a helyiség kissé állott, de meleg levegőjét. Nyugalom… bátorság. Nem törhetek meg… ehhez szükségem lesz minden maradék tartásomra és akaratomra.
Ázott ruháim a fogasra kerülnek… közben kissé magamat is meglepve az álldogáló Alexandrosnak szegezem a kérdést:
/Görög/ Mióta… segítesz Dalianak? Még nem láttalak itt a laboratóriumban…
Válaszát figyelem, de nem várom egyhelyben, elindulok az utolsó kísérlet nyomai felé… látnom kell, mielőtt szót ejtenék a… méregről. A konyha előtt elhaladva akarva-akaratlanul, a Gyönyörűség is ellopja egy röpke pillantásom… bűnöm láthatatlanul, mégis vészjóslóan lebeg közöttünk… bizonyítékokat, jeleket kell keresnem… árulkodó apróságot, mely talán teljesebbé teheti vallomásomat… és emlékeimet arról az estéről…
-
A kezdetek… melyben felfedezted, majd behatároltad azt az apró világot – azon belül is egy idealizált részét – amiben megismerted és magadhoz ölelted a család összetartó erejét, mindazon érzést amit e szó képes magába foglalni: de leginkább az összetartozás és béke árnyalatait. Minél többet tudtál meg a külvilágról, annál inkább úgy érezted, hogy nem kívánod elhagyni e csodálatos fészket melybe születtél, ami védelmez téged és szeretettel óv életed minden percében.
Körülvéve az Ősi Istenek, a Teremtő vagy akárki(k)nek… a csodálatos munkájával, megannyi fenséges zöldellő és megannyi más színben pompázó élettel mely egyben táplál és védelmez… oly sok mindent ad nektek! S a feltétlen szeretet kölcsönös, hiszen a gondoskodásnak hála minden apróság és hatalmasság szemet gyönyörködtető-tündöklően ragyog sűrű levelekkel, vad és szelíd hajtásokkal vagy épp bő terméssel.
S mindezen túl… hódolni a természet más aspektusának, mint a ragyogó csillag mely elhozza a nappalokat, a holdnak úrnőjét, akinek óvó tekintete ezüstösen csillog, az égbolt, mely megannyi ígéretet hordoz a tiszta kéktől a fenyegető feketéig, az ébredő világosságtól a lenyugvó árnyakig. Ígér még lágy cirógatást és erős pofonokat, megnyugtató csendet és haragvó dübörgést! Éltető cseppeket és fullasztó áradást, fénytelen sötétséget és vakító villanást…
Egyszerű élet, békés és… unalmas. Idővel mindez rutinszerűvé válik, a ragyogás elveszik a napról napra fakuló színek szürkeségében, talán még kétségbeesetten kiált a változás hangján, de lehet egyszerűen csak kifakul mindörökre. Átadja helyét másnak, érdekesebbnek, izgalmasabbnak és élet-telibbnek: újnak és csodálatosnak. Nem tehet senki és semmi kevesebbet, mint követi az elmúlást vagy sodródik az örök változással és megújulással.
A változás egy csodálatos alakja volt ő. Úgy bukkant fel, mint hosszú szárazság után az első szürkésen gomolygó felhőpamacsok mik éltető záport ígérnek vagy az első rügyek, melyek majd kipattanva lombot alkot, hogy hűs árnyat adhasson. Olyan volt, mint a szürkeségben felbukkanó éles szín, a fénytelenségben a vakítóan éles pászma, a statikusságot megtörő dinamikusság vagy a hétköznapokban a különlegesség. Neve is volt ennek a tüneménynek: Katsumi.
Ő volt az, akivel megoszthattad a sziklaszirtet és az abból sugárzó melegséget, a horizont végtelenségét és a lenyugvó csillag fényét, annak megannyi színét. Ő volt az, aki részese lehetett a bomló szirmok szépségének: hogy beburkolják a fenséges illatok, hogy ülve a selymes színek káoszában zavartság pírjával tekintsen rád, hogy később csillagok fényében fürödve nyújtsa feléd karját és felajánlja egyetlen kincsét, a női kelyhek bársonyos szirmain túl rejtező szépséges mélységet… az általa birtokolt élet forrását.
Ahogy a természet is változik, más és más arcát mutatja felénk, úgy nőtt a távolság köztetek, úgy növekedett a fájdalmad, mint egy sudár fa ágai, míg lombkoronája talán teljesen eltakarta ragyogón forró érzéseit és szédítően vakító mosolyát, míg végül a magány üressége, annak árnyai lassan egyre fakóbbra rajzolták az emlékeket. Talán be is nőtték, hogy ne kelljen látnod többször azt a csodálatos pillanatot, amikor az egyediség fájdalmas találkozásai között felbukkant a szerelem csodálatos bibéje.
Lehetséges, hogy ezért fordultál Gaia és Demeter birodalma felé, ezért hódoltál ezen ősi istennők előtt akarva-akaratlan és zártad ki a világot, mely csak kínt és fájdalmat szült, mely mérgezett érzések nem engedték láttatni mindazt a szavakkal leírhatatlant, amit ez a fiatal és mindentől eltérően egyedi, különleges szépség jelentett. Az, aki elrabolta a szíved, aki magával vitte azt és mindazon emlékeket amikről azt hitted, hogy sosem fogod elfelejteni, mindörökre a tied lesz…
Évek múltával – igazoltan – szerzett és gyarapodott tudásoddal szolgáltad a természetet, de soha többé nem engedtél közel magadhoz senkit és semmit, félve a fájdalomtól, csalódástól… s mindezzel egyszerre elzárkóztál a megismeréstől, a megértéstől és attól, hogy újra átéld mindazon csodát, amit egy másik, egy szirmait bontogató szépség látványa, illata és érintése adhat: hogy leküzd a magányt és ne társtalanul merülj feledésbe, ha elérkezik az ideje…
Ugyanakkor… Áldás e vagy átok, hogy választhattál? A kérdés tehát az, hogy melyik a fojtogatóbb inda mely rád tekeredik: a lehetőség, hogy dönthetsz vagy a döntések következménye? S ha úgy döntesz, hogy élsz a lehetőséggel, akkor kire vagy mire hallgass? Az ösztönök… jó választásnak tűnnek és talán elvezetnek a boldogsághoz amit oly sokáig tagadtál meg önmagadtól. Ugyanakkor mindezekre csupán gondolni kevés, tenni kell érte! Azt mondják bátraké a szerencse.
Tenni… de kik akadályoznak és állítanak korlátokat körénk? A vallás, az elvárások… másoké vagy sajátunk? A megfelelési kényszer, de… minek? Kinek? Akarjuk azokat vagy csak szolgalelkekként engedelmeskedünk? S ha korábban úgy véltük a szabadság fontos, akkor miért mondunk le róla mindezekért? Vagy sosem hittük el, hogy valóban megkaptuk, - érdemeltük vagy - tarthattuk azt? Elvesztettük, mert…
… talán te tettél valamit! Talán nem. A bizonytalanság őrjítő! Talán mégis te voltál. Lehetséges, hogy elfelejtettél valamit… de mit? S miért nem találod nyomát? Egy hét hosszú idő… de… de tényleg te lettél volna? Ha nem akkor ki más? Csak te lehettél…? Akartad őt és… talán a kétségbeesés? Talán egy gondolat, hogy ő elűzheti mindazt, amit oly hosszú ideje magadban hordozol? Akárhogy is…
Alexandros mintha megértene téged… vagy azt, amit mondani akartál. Lehet, hogy osztozik a múltad fájdalmában? A mondandója figyelmes, bár kicsit talán kevésbé hit-teljes mint a tied. Nem úgy tűnt, mint aki össze akart zavarni, ugyanakkor láthatóan-érezhetően mégis sikerült neki. Menekülsz is, ahogy tetted eddig és azután mindig. Menekülsz a papírokhoz, melyekért fák adták életüket…
Vajon Ő is az életét adta? Megváltozott. Mennyire? Milyen irányban? Ha te is így teszel, segíthet e? Elérheted e végre? A tied lehet? Lehettek együtt? Ez sem derülhet ki csak gondolatokból… talán a hideg cseppek ezért ébresztenek, ösztökélnek… a test is reszket, melegségre vágyik mint a lélek.
Az égre pillantasz, de tudod, hogy egy mamutfenyő legalább olyan érzetet keltene… vagy bármi amihez mérve magad oly jelentéktelennek véled magad… mint amellett, aki elsietett. Az ajtónál érted utol őket, de míg Dalia besietett, addig Alexandros megvárt. Végül a férfi is belépett miután odaértél, így te mint utolsó zárhatod az ajtót. A teakonyha felé lépő férfit még megszólítod miközben látod, hogy Dalia az irodája felé lépdel s készül befordulni birodalmába. Mindeközben a válasz:
- Hm… – tűnődik kicsit – Elég régóta! De valóban, ennél tovább még sosem jöttem. – mosolyog, majd ha nincs kérdésed indulna, hogy gondoskodjon a főnökről!
A kísérlet…: órákig tartó keresés, káosz: papírok, file-ok… tervek, jegyzőkönyvek… mindent végiglapozol, de semmit sem találsz. Egyetlen egy dolog sem ami közelebb vihetne téged áhított célodhoz. Végül már utolsó lehetőségként kihúzod a fiókokat, kinyitod a szekrényeket és végignézel az asztalokon… mindenhol! Feladnád… de a következő pillanatban megtorpansz. A Rend egyik alapvető ismertetőjegye az, hogy minden a megfelelő, általad felállított helyén kell legyen.
Akkor a kivonatot tartalmazó üvegcse miért áll a megszokottól egy hellyel arrébb?
-
A múlt emlékei… olyannyira jó menedéknek bizonyulnak… nagyon messzire kalandoztam az időben. A család… nővérem meglelte sajátját, húgom pedig… mindig is ő volt a legerősebb hajtás hármunk közül. A kacs, mely elszakadva is képes önálló létre… számomra külön kíhívás volt otthagyni a biztos talajt, az ölelő otthont… továbblépni, megismerni mi lehet a látóhatáron túl… minden erőmmel kihúztam gyökereimet, bármennyire is ragaszkodtak az unott biztonsághoz… kockáztatnom kellett; változnom, bármivé is válok.
Megkülönböztetni a válzotást, és az új élmények, ingerek befogadását… az igazi kihívás. Egy bizonyos pontig gyermekként, ámuló kíváncsisággal és izgalommal vártam, mivel fogad a sors a beláthatatlan kanyarokon túl. A srác, aki elkésett az az Élet iskolájából… de szorgalmasan pótoltam lemaradásom, lelki szemeim tágabba nyíltak, gyarapodtam, több lettem… de változtam is? Nem vedlettem le semmit régi énemből, talán pár apró jellegzetességet, mindössze lényem befogadta az új tapasztalatokat… ha valaki képes volt igazán megváltoztatni, akkor…
Katsumi… összerezzenek, ahogy elmém szokatlan kegyetlenséggel az ő hangján súgja meg nevét… szinte érzem az ajkakból áradó érzéki forróságot az angyali hang mellett… egy doboznyi gondosan elcsomagolt fénykép borul ki, melyeket nem kívántam ilyen hamar újra gondolataim közé engedni… össze kell szednem hogy megint elzárjam, biztosan, mélyen… A vele töltött napok… mintha egy másik életet szemlélnék kívülről… annyira… valószerűtlen… felfoghatatlan… megismételhetetlen…megismételhetetlen?
A jelen Úrnője, virágzó vadság, tomboló tökély… csak ő képes most is elűzni a múlt élesen csillogó, keserédes emlékképeit, elhomályosítani azokat saját ragyogásával… a fény, mely első látásra elvakított. A lény, ki a tehetetlen fiúnak új reményt nyújtott, és lehetőséget hogy saját szentélyében csatlakozhasson hozzá. Az egyetlen, kit elég hatalmasnak érzek hogy átalakuljak miatta, érte… mi az hogy elég hatalmasnak? Ereje kérlelhetetlenül sodor magával, letaglóz, nem hagy levegőhöz jutni…
Változásom kétségtelenül megkezdődött. Sziromkelyhek Királynője nem parancsol, nem kér, mégis pusztán személyének varázsa elvárja a tökéletes társaságot. Nem lehetek tovább tétlen szemlélője életének, mellette kívánok maradni, a lehető legközelebb… még ha ez sosem lesz több örök szakmai szolgálatnál… pedig lehetne… annyival teljesebb lehetne… Mégsem dacolhatok akaratával. Őt nem lehet birtokolni, megszerezni… ha párt akar, választani fog magának… vagy már választott is? Megint csak a kérdések… ne most!
A másik férfi szavait elteszem későbbi megemésztésre, csupán egy bólitással nyugtázom… ebbe a páholyba, tudományunk templomába még nem léphetett be, ez az én privilégiumom maradt… a mai napig. Jelenléte továbbra is tüske az oldalamban, de nincs időm kipiszkálni, túl hosszadalmas lenne. Fontosabb teendőim az asztalok, edények felé szólítanak, egy régebbi rejtély vár megfejtésre. A tudományos tények vizsgálata teljes figyelmet kíván. Szerencsére a laboratóriumi környezet segít koncentrálnom, egy időre magam mögött kívánom hagyni az elmúlt napok összes zavaró tényezőjét.
Nyugodt léptekkel, de háborgó eltökéltésggel kutatok, hátha meglelem akár a legkisebb nyomot is, egy apró darabkáját a szörnyű este emlékeinek… Nem maradt más, csak a kórház szédítő villanásai. Furcsa… az ember nem hinné el hogy pusztán a sokk, egyetlen megrázó esemény képes eltörölni az emlékezetet. Saját védelmi reakciónk? Talán… Az emberi észjárás több egyszerű biológiánál, felfoghatatlanul bonyolult. Nem mintha a növényeknek nem lenne ‘lelke’… azzal könnyű bánni, kezelni, ápolni, a teljes boldogság szintjére emelni… viszont egy burkolt, mégis kifejező emberi pillantás… hihetetlen mennyivel összetettebb… mennyire… képtelen vagyok megérteni.
Eredménytelen keresgélésem lassan rendrakásba fajul… méltatlan rumlit hagytunk… hagytam magunk mögött. Pedig ezeken az asztalokon talán már ott bújkál a megoldás a világ valamelyik eget rengető problémájára. Szennyezés, éhezés, fertőzés… zöldellő társaink megmenthetnek mindezektől, szinte csak kérni kell, kinyújtani kezeinket ajándékaikért. Algatenyészetek pihennek a csészék alján, orchieapalánták küzdenek a zordabb körülményekkel, magok rejteznek vékony tápréteg mélyén… az eltelt napok alatt egyikük ki is csírázott, pillanatnyi mosolyt csalva hőstettével arcomra. Most mind a helyére kerül, sorba áll, cimkét kap. Apró, megszáradt cseppek foltjait súrolom le, miután megbizonyosodtam róla, semmi közük a tragédiához.
Lassacskán visszatér a rendszer, műhelyünk új fényben tündököl. Készen áll Dalia visszatértére… velem ellentétben. Nagyot nyújtózkodva állok meg a kis terem közepén, új szemszögből nézve szét a bűn helyszínén. Egyetlen apró tárgy, feljegyzett szó, padlóra hulott levél sem siet segítségemre. Minden csendben ül a maga helyén… kivéve azt a mintát ott, a szekrényben kellene állnia, szép sorban a többiekkel.
Lemondó sóhajjal indulok korrigálni ezt az utolsó parányi hibafoltot… így ni. A szekrény is teljes… valami mégis… hiányzik?
Visszafordulok az üvegcsék hadrendbe állított seregéhez. Egyikük mégis rakoncátlan. Apró különbség, de lényeges… talán az egyetlen lényeges dolog amire rálelhettem. Első mintám az altatóhoz… és nincs a saját helyén. Hosszasan, mereven bámulom a kis tárolót, benne a barnás folyadékkal. Bár megszólalna, elmesélné mi történt, hogyan lehetséges… Hogyan lehetséges? Emberi tényező, nincs más magyarázat. De ki a tettes? Elméletek rajzanak elő hirtelen, végül néhányuk elég hihetőnek bizonyul… legalábbis nem zárhatom ki őket.
Három lehetséges elkövető maradt: legvalószínűbb, hogy én tettem… a feledésbe merült nap utolsó hibájaként precizitásom is megtört… vagy tudat alatt jeleztem ezzel magamnak tettemet. Sehogy sem segít, csak ront a helyzeten…
A második… egy idegen. Egy behatoló egy… egy új gyanusított. Kevés rá az esély… de nem lehetetlen. Talán pont… aki azt állította, most jár itt először…
Végül… maga a gondolat is hihetetlen, abszurd… Dalia… de miért? Csak baleset volt, egyszerű tévedés, esetleg kíváncsiság… szándékosan nem tenne ilyet… hiszen… hiszen…
Nem ismerem őt. Tudom hogyan szereti a teát, milyen zenét hallgat munka közben, melyik a kedvenc virága, kedvenc gyümölcse… de hogy mi nevetteti meg igazán, mi dobogtatja meg a szívét, milyen gondolatokkal hajtja párnájára kecses arcát esténként, mennyire érezte életét teljesnek… sikeres, zseniális, szépséges… de boldog? Elbűvölő eleganciája elég vastag fátyol mely mögé belső valóságát rejtheti… de mit takar? Vegytiszta öröm, vagy állandó kétely, küzdelem tölti ki mindennapjait? Nem ismerem őt… igazán nem.
Határozottan nyúlok a kis üveg felé, de a mozdulat megszakad a levegőben. Nem zavarhatom meg az egyetlen dolgot, mely az igazsághoz vezethet. Téves elhelyezése a bizonyíték… önmagában kevés… rá kell kérdeznem…. vagy esetleg… ujjlenyomatok? Ecsetem itt is van, de mi lehet az a fekete por amit használnak… vagy fehér?
Két lépést hátra… honnan ez a… lendület? Nem értek a nyomozók fortélyaihoz, de máris egy detektív lelkesedésével vetem magam a pici jelre. Ez már a… a változás? Ilyen hirtelen történik? Ijesztő… de nem szabad félnem, a meghátrálással csak bennragadok a kérdések és rémképek sötétjében.
Nem számít… ki kell használnom pillanatnyi elszántságom, megragadni, sordódni vele. A bizonyítékot biztonságba kell helyeznem, a szekrény nem bizonyult kellő védelemnek. Egy zárható, tiszta tasak vagy doboz, és egy csipesz… szerencsére egy laboratórium vesz körül, még ha nem is a legjobban felszerelt ilyesféle tevékenységhez. Óvatosan elszigetelem a magányos nyomot, majd a szekrény hátsó részébe rejtem, egy másik polcra mélyen társai hosszú sorai mögé. Talán később lesz időm utánanézni, miként bírhatnám kimerítőbb vallomásra. Remélem több választ rejt, mint amennyit elsőre mutatott…
A falióra emlékeztet rá milyen hosszasan folyt kutatásom… viszont nem eredménytelenül. De most ideje megkeresnem főnököm, talán már várja a beszámolót… illetve nem ártana körbenéznem az üvegházban… válaszokat nem ad, de egy hét hosszú idő, magányosan, gondoskodás nélkül szeretett növényeinknek. Átkutatom a szobákat, a teakonyhával kezdve. Ha nem találok senkit az üvegház és egy öntözőkanna a cél… a ‘kertészkedés’ egyébként is megnyugtató tevékenység, segít az elmélkedésben.
-
A hatalmas fa gyökerei mélyre nyúlnak, oly mélyre, egy részük már egy másik világba ér. Eközben a törzs és az ágak vastagodnak, erősödnek és büszkén állnak ellen a természet erőinek, hogy végül megannyi gyümölcs pompázzon rajtuk, hulljon a talajra, hogy aztán… végül az összeérő ágak és egymást átfedő lombok, a sokaság adjon egy szimbólumot – a családról, az összetartozásról és még ki tudja mi mindenről – amit úgy hívnak: erdő.
A lehullt szépséges gyümölcsök: egy mely korábban és egy másik, ami később vált el az ágtól amely addig tartotta, védte és oltalmazta őket mint téged, aki magad is adott időben engedtél Földanya hívásának. Nevük is volt: Rhea az idősebb, a legbölcsebb talán a három között, míg Ilithya a legfiatalabb, a kíváncsi kalandor és Thanasis… ott voltál te, valahol a kettejük között és mégsem az a neves arany középút…
A legfiatalabb kóborolt el a legtöbbet, de mindig visszatért a család szerető karjai közé, hogy valami aprósággal örvendeztesse meg az idősebbeket. Lustult is olykor, álmodozott, mely képzeletbeli utazás oly messzire vitte el őt, ahova senki más nem juthatott el. Ő volt az, aki kiszimatolta a finom falatokat, aki már akkor ott sündörgött a konyhában, amikor azok az ízletes ételek még el sem készültek! és szeretett Húgod volt az első, aki kireppent… akit… két hete – talán több – hogy nem láttál.
A legidősebb alapított családot először, pedig édesapád abban reménykedett – és teszi még mindig – hogy te leszel az, aki tovább viszi a Stelios nevet! A nővéred azonban egy fiúnak adott először életet, mely tovább öregbítette azt a bizonyos reményt, melyet csak te válthatsz valóra. Nem nehezteltek rád, bár már nem élték meg, hogy lássák amint ez megtörténik, mégis… olykor úgy érzed a nővéred szomorú pillantása mögött több van, mint az őseitek távozása.
Ott volt a lehetőség. De elengedted! Esetleg nem ő volt az akivel… ez lehet, hogy már sosem derül ki! Tehetnél érte? Talán… akarsz? Ez egy olyan kérdés, amire nem annyira könnyű megtalálni a választ, mint az ember elsőre gondolná, hiszen itt van Ő! Akinek sosem merted elmondani, hogy mily mértékben csodálod és mennyire sokra tartod! Lehetséges lenne, hogy Ő sem az, aki…
A kisebbik óvatosabb kíváncsisága a nagyobbik végtelen bölcsessége nélkül. Ez voltál te és ez mély nyomokat hagyott benned. Ugyanakkor számtalan élmény és még több tapasztalat aminek részese lettél talán egy-egy lépés volt azon az úton ami elvezet oda, ahol megtalálod azt amit mindenki keres, de oly kevesek érnek el: önmagad megértését. Hosszú az út, de te kitartóan lépdeltél rajta! Elestél, de felkeltél! Eltévedtél, de megkerested a helyes ösvényt!
Eközben találkoztál vele, akinek egy szűk csapáson való haladása megérintette, keresztezte a te utadat. Úgy bukkant fel a sűrűből, oly kecsesen kerülgette az akadályokat, hogy egy pillanatra megtorpantál! Így ütközhettetek össze, így hangzott a panaszos és fájdalmasan csendülő bársonyos hang, ami azonnal megdobbantotta a szíved. A pillantás, ami azonnali és látszólag eltéphetetlen kacsokkal fonódott körétek és tekergőzve préselt titeket össze… közelebb és közelebb egymáshoz.
Próbálod elűzni a képet, a képeket és az együtt töltött idő emlékeit, de a baj már megtörtént. A múlt felbukkant és csak nehezen akarja elnyelni az akaratod futóhomokja. Egy pillanatra elképzeled, hogy talán még van esély, remény arra, hogy újra együtt legyetek, megint tiétek legyen a pillanat és ezúttal ne engedd, hogy külön utakon haladjatok tovább. Elkalandozol az álmok birodalmában, hogy… visszatérve a valóságba rád törjön valaminek a hiánya.
A jelen pedig ezután már nem enged el, nem hagyja, hogy elkóborolj, hanem a természet egyik tökéletes alkotásának zengő hangjával hipnotizál! A legédesebb, mégis friss és kellemes illatával ölel körül miközben ragyogó szépsége csábít, hogy vágyódva nyújtsd kezed, megtapinthasd e bársonyos selymességet és végül megízleld a legzamatosabb gyümölcsöt, melyet valaha is száddal illettél.
Összezavarodsz. Harcolni szeretnél! Nem akarod, hogy elnyeljen a szürkeség, küzdenél azért, hogy változz és rálelj azon útra, amelyen már nem magányosan kell tovább haladnod, hanem társad lehet az a fájdalmasan szép, amire oly rég áhítozol, hogy először megpillantottad. Ehhez azonban már nem elég csak álmokat szőni, lépéseket kell megtenni, hogy a távolság a jelen ösvény és kívánt között csökkenjen, majd adott esetben meg is szűnjön! Feltéve… ha te is így akarod.
Azt már megértetted, hogy távolról csodálni valakit egy életen át lehet, részese lenni a mindennapoknak, de ettől csak egy idealizált Istennőként tekintesz rá, képzeleted által felruházott tulajdonságokkal és képességekkel. Ez biztonságos volt, fájdalommentes hosszú ideig! De míg eddig csak feltételezted, mostantól már láthatóan tudatában vagy annak, hogy mások is hódolnak előtte! Ők, akik legalább annyit kaphattak osztatlan figyelméből amennyit rád is áldozott!
Akarod e, az itt megjelent Dalia Seed-et… annyira, hogy kilépj önnön árnyékodból? Oly nagyon, hogy megküzd a rettegést keltő félelemmel, szembeszállj azzal, ami oly sok éven át tartotta fogságban az érzéseidet? Képes vagy e változásra, a megújulásra vagy feladod, elmenekülsz a valóság elől, vissza az általad teremtett világba, melyben minden úgy történik, ahogy azt te képzelted el… de ahova a valóság olykor betör és végigdúlja azt.
Hosszú időt töltöttél azzal, hogy gondozd és ápold a birodalmat, melynek Ő az Úrnője! Talán tudat-alatt azt kívánod, hogy oly könnyedén tehess rendet a gondolataid és az érzéseid között, mint tetted azt itt. Azzal a könnyedséggel tisztuljon le minden, mint ahogyan itt engedelmeskedtek az oda nem illő dolgok dolgos kezednek. Azonban talán azt is megértetted, hogy míg cselekedeteid tették ezt lehetővé, talán éppen ugyanez a megoldás a többi problémádra is!
Munkásságod eredménye a felfedezés, a mosoly, amit az a parányi növényi élet jelent, mely dacolt a zord körülményekkel és megmutatta, hogyan lehet megfelelni a kihívásnak, amit te teremtettél számára! Egy apró csíra, mely épp elég, hogy megmutassa számodra: nincs lehetetlen! Időre volt szüksége, hosszabbra, mint ideális körülmények között, de végül leküzdötte az akadályokat!
Fontos feladatok foglalkoztattak és teszik ezt most is, ahogy megpróbálod megtalálni a választ a kérdéseire. Nem tudod, hogy kik támogatják e projekteket, de abban biztos vagy – amennyire értesz az ilyesmihez – hogy ez egy hosszú távú befektetés, olyasmi, ami nem egy-két nap alatt térül meg az, vagy azok számára akik támogatják Dalia, a kettőtök ügyét! Azonban nem vagy süket és vak a világ dolgaira, tudod, hogy sokaknak nem számít mit tesznek, amíg elérik a kívánt gazdagságot…
Elhessegeted ezen gondolatokat és olyan utat választasz, amit már tökéletesen ismersz. Minden lépésről tudod, hogy hova vezet, mit tár eléd, ha odaérsz. Hosszasan barangolsz ezen úton újra és újra, míg végül rá nem találsz az egyetlen eltérésre, ami azelőtt nem volt ott! Tudod, hogy annak a virágnak nem ott kellene pompáznia! Valamiért, valahogyan de egy lépéssel távolabb került eredeti ágyásából! Talán az Övé, esetleg idegen kéz érinthette… vagy a tied mindössze nem emlékszel?
Minél tovább próbálod megfejteni a rejtélyt, az ösztönöket annál inkább háttérbe szorítják a kavargó önvádlón örvénylő gondolatok mígnem végül szinte teljesen bizonyosan önmagad okolod ezen apró (?) hibáért (is). Vagy nem is olyan apró és ez volt minden baj forrása? Egy ilyen kis dolog, mint egy mozdulattal arrébb tett üvegcse… egy ennyire apró valami… képes befolyásolni életet és halált?
Esetleg… az a férfi! Talán… Ő lehetett! Lehet nem is tudott róla, csak kíváncsiságból megnézte magának az üvegcsét és nem jó helyre tette vissza! Igaz, hogy azt mondta sosem lépett be soha a laboratóriumba, de lehet, hogy nem mondott igazat! Hiszen nem is tudtad, hogy áhítatod tárgya egyáltalán ismeri ezt a férfit! Lehet, hogy csak egy valaki – egy senki, aki az Ő kegyeibe akar férkőzni! Ki akarja használni, hogy… hogy… megrázod a fejed, elég kétségbeesett és abszurd gondolat ez…
Legalább annyira az, mint azt hinni, hogy ismered őt, Dalia Seed-et, a botanika széles körben elismert szaktekintélyét. A nőt, akinek életét valószínűleg csak a zöldellő életek megismerése töltötte ki, azonban valahogy mégis erőteljesebb kapcsolata alakult ki környezetével – az élettel magával – mint neked mióta elhagytad az otthonodat engedelmeskedve a változás örök érvényű hívásának.
Az idő elteltével, ahogy tanulmányoztad őt – akár egy ritka orchideát – felfedeztél jellegzetességeket, de az igazi lényét nem tudtad megfejteni. Szeretnéd, akarod! de ahogy a kutatásaid is megmutatták, az igazi áttörésekhez, felfedezésekhez olykor hosszú, nagyon hosszú időre van szükség. E megfigyelések is időigényesek voltak, de ezeket csak távolról tetted meg, nem léptél oda hozzá, nem érintetted meg, hogy valóban oly selymesek a szirmai, mint amilyennek tűnnek és…
A kérdés az: szeretnél e ennél többet tudni róla és ha igen, elég ez, hogy távolról figyeled vagy elérkezett az ideje, hogy további lépéseket tegyél, cselekedj, mielőtt elvesznél a gondolatok és lehetőségek bűvkörében? Elegendő e, vagy a régi módszerek már nem vezetnek eredményre és drasztikus lépést, lépéseket kell tenned? Mennyi időd van ezt eldönteni? Mennyi időd van cselekedni, látva, hogy más nem hezitál ennyit? Ennek a másnak neve is van: Alexandros!
Hirtelen, akár egy Múzsa csókjától ihletett művész, torpansz meg a mozdulatod közben és oly tisztán látod a következő feladatot mintha mindig is tudtad volna, hogy egy nap erre sor fog kerülni! S ezzel a gondolattal szinte azonnal el is némul az intuíció alig hallható suttogása. Mit is kéne tenned pontosan? Hogyan? Aztán a bizonytalanság ahogy felütötte a fejét, a elszánt akart úgy űzi el, hogy cselekedni kezdj!
Ennek következménye, hogy a kis üvegcse hamarost egy tasakban pihen anélkül, hogy ujjaiddal megérintetted volna és pontosan oda kerül ahova szántad: későbbi tanulmányozás céljára. A feladat végeztével döbbensz rá, hogy mennyi idő telt el a megérkezésed és a kutatás-rendezés között. Ellenben nincs még minden feladat végrehajtva, alapvetően pontosan azok nem készültek még el, amire megkértek…
Ennek ellenére úgy döntesz, hogy az még várhat, de nem úgy a főnökasszony, akinek keresésére indulsz: egészen pontos elképzeléseid vannak a hollétét illetően, így lépteid az üvegház felé irányítod. Útközben a kezdeti lendület megint picit megakad és emiatt elbizonytalanodva inkább úgy döntesz, hogy mindenhol megpróbálod, még ott is, ahol az a férfi volt utoljára, aki talán az életére tört! Azonban a körsétád alatt nem találod meg őt! Lehet, hogy… lehet…
Nem, az ki van zárva! Nem történhet meg! Sietve indulsz tovább a konyhából és bár be-bepillantasz mindenhova, igazából ezek csak mímelt mozdulatok önnön magad megnyugtatására míg valójában az üvegház felé sietsz, szinte már rohansz! Végül egy kannával a kezedben lépsz be és néhány kezdeti lépés után mintha valami neszt hallanál! Nem vagy benne biztos, hogy így történt vagy épp csak a fáradt idegeid játszanak veled…
Kitartó kutatásod gyümölcse azonban végül beérik: megtalálod őt. Illetve először a cipőjét, de végül Őt magát, ahogyan ott áll egy kisebb tisztáson arcát az égnek, a napsugarak felé nyújtva lehunyt szemekkel. Olyan most, mint egy kecses és egzotikus virág, mely hódol a nap életadó sugarai előtt. Ajkain halovány mosoly játszik, az abszolút béke és harmónia aurája lengi körül, mely mintha megérintene téged is…
Mezítláb van, lábujjait a földbe fúrta, tartása egyenes és büszke! Felfelé pillant, igaz lezárt pillákkal, ajkain pedig nem akar szűnni az a halovány mennyei ragyogás. Ujjai nyitva, karjai enyhén széttárva, mintha minél többet akarna érezni abból, ami oly fontos szeretett lényeinek. Úgy érzed, mintha pontosan olyan szeretne lenni, mint azok a csodálatos életformák, amik körülveszik őt… a Szirmok Királynőjét.
aki véleményed szerint nem vette észre az érkezésedet.
-
Drága anyánk régen a három legszebb gyümölcsnek nevezett minket… gyermekek voltunk még, nem értettük mire gondolt pontosan. Pedig ők tényleg nap mint nap az életüket, minden szabad percüket a mi táplálásunkra, gyarapításunka áldozták. Mi pedig telhetetlenül szívtuk magunkba az éltető energiát, hogy őszinte mosolyokkal, majd tiszta szeretettel viszonozzuk azt, mikor már felfogtuk mit is jelent a felelősség, a feltétlen bizalom, az örök összetartozás: a család.
A két lánytestvér… magam elé tekinthettem, a biztos-biztató nyugalom irányába, vagy lepillanthattam az ifjú hölgy büszke bátorságára… fenségesek mindketten, ragyognak kívül és belül is…
….mit éreznek most? boldogság lapul lekük mélyén?….
Csak ők maradtak nekem, két csodás lény kikkel eltéphetetlen kötelék fűz össze egy életre. Nekem illett volna gondjukat viselnem, miután… hárman maradtunk… de mindig ők voltak erősebbek, önállóbak… tökéletesebbek a maguk nemében.
Kicsi Ilithya… az én hősöm! Mitóa lábra állt, megszólalt, csodálom szertelenül örömteli, mégis komoly határozottságát, éjjeleit és napjait átölelő ábrándjait, a lelket, mely szabad tudott lenni önmaga keresése közben. Kalandokat szőtt különleges elméjében, hogy idővel meg is valósítsa minden vágyát, mindent, amire lehetőséget kapott vagy teremtett magának. Nem hátrál meg… számára minden kihívás az élet íze, egy újabb kaland. Irigylem… de nem keserű, indulatos irígység ez. Csupán csendes elismerése mindannak ami neki sikerült… nekem pedig azóta sem.
Ma már kedves, megnyugtató, szűkszavúan bölcs nővéremre is így tekintek. Más, megszokottabb forrását választotta a boldogságnak, s ezen beteljesült örömnek szenteli minden pillanatát. Talán puszta létezésünkkel mindvégig mi ültettük el benne a családi eszme magvait, az igazi érték tudatos ápolását. Ő viszi tovább vérünket a végtelenbe, s ez így van jól, más nem is lehetne méltóbb eme küldetésre. Átvette anyánk helyét, amint ő elhagyta e világot… ha léteznek a sors fonalai, kezdettől fogva ez volt az övé. Az elsőszülött… a jogos örökös.
Mi jutott nekem? Hol kezdődött az én sorsom fonala, melyet sikerült összekuszálnom? Hurkok és csomók mindenhol, ágakba gabalyodva, majd rossz irányt választva. Elhalt hajtások, melyek sosem adnak már termést. Utak, melyeknek végét csak sejthetem, az ott álló kapuk immár örökre bezárultak előttem. Néha igaz a közhely: sohasem késő… de van hogy egyszerűen… kevés az idő. Visszafordulni pedig képtelenség.
Elszalasztott alkalmak, elmúlt lehetőségek, melyek tovasiklottak mellettem mikor a pillanat ragyogó hevétől elvakítva nem látthattam a megfelelő kiutat… gyengeség, mely életre szóló bűnhődésre ítélt minden egyes téves és tétova döntésért, megfosztva jövőm egy darabjától, széttépve, eltörölve azt, s nem hagyva hátra egyebet mint a jelent, mely oly sokszor... túl sokszor kiszámíthatatlan, keserű, és végtelenül kegyetlen. Az idő sebekké formálja az egykor szép emlékeket… felszakadnak, s felidézik mi lehetett volna máskép… máshogy… máskor… …Katsumi…
A név, s minden mi hozzá kötődik lesből szokott lecsapni, teljesen váratlanul. Sziklaként csapódik a lélek tavának nyugodt tükrébe, hosszú percekre… órákra?… felkavarva azt. Bizonyos érzésektől képtelenség szabadulni… csak elzárni lehet őket, jó mélyre, egy sötét, de biztos szegletbe hol senki nem láthatja őket… még én sem. Mégsincs feledés… minél tovább raboskodnak azok a gyönyörű, pusztító lángok, annál hevesebben ostromolják börtönük falait, s ha előtörnek… perzselnek, tombolnak, fájnak… épp amennyire csodásak.
Mérhetetlen, végtelen szerencsének tűnt… egy korban, mikor az ösztönök lázadásra bírják az elmét. A biológia bonyolult, elkerülhetetlen befolyása, s a világban épp helyét kereső, háborgó lélek összefognak, megbénítva minden mást, elmosva a józan ész határait. Ekkor lépdelt be bájosan a világmindenség legigézőbb teremtménye, hogy földöntúli tekintetének egy rebbenésével, vágyat lehelő ajkainak egyetlen mozdulatlan mosolyával szolgájává, s egyúttal vadászává tegyen. Maga volt a mindenség megtestesült eszménye…
A lét nagy kérdései válasz nélkül megszűntek létezni… fontosságuk semmivé lett. A múlt mementói, a jövőnek tett ígéretek mind-mind lényegtelenné váltak. Nincs még egy ilyen érzés, soha nem volt és nem is lesz már többé. Tiszta szívből kívánjuk, vágyunk rá, akarjuk, az élet egy örökkévalóságig tartson, s ez a pillanat töltse ki minden egyes másodpercét. Eggyéválva elmerülni a mámor óceánjának ölelésében, megragadni a tekintetet, melyben pontosan ugyanez a borzongatóan szépséges vihar tombol. Összefonódni a végtelen szemek örömmel átitatott őrületbe kergető pillantásával, egészen a pontig mikor minden más látványa lehetetlenné hanyatlik, minden szín és forma kopott illúzió csupán, mely az ürességbe taszít…
Annyira elképzelhettlenül tökéletes… volt… és lehetett volna… Miként szakadhatott el egymástól két lény, kik képessé váltak tiszta, érzéki, elpusztíthatatlan összhangban létezni? Vétettem ellene? Vagy számára végül a felszabadulást jelentette önállóságának visszanyerése? Csalódott? Zavarodott elme mélyre temetett emlékeit próbálom előásni a napról, mikor minden véget ért… Talán nem örökre? Talán… Bárcsak… nevetséges óhajok, elmosódott, álnok reménysugarak, ostoba téveszmék… A tündöklő tündér már csak távolról kísérti az álmokat.
Mi történne, ha viszontláthatnám… csak még egyszer? Benne is ott pislákol még a hajdani forróság hanyatló, utolsó lángja? Lesütött szemekkel fordulna el… vagy… képes lenne újra közel kerülni? Közösen újjászületni a káosz közepén? Katsumi… Ő, ki egésszé varázsolt minden hiányzót, Ő, ki megismételhetetlen, utánozhatatlan… s talán mégsem pótolhatatlan. Hiszen létezik egy lényében különböző gyönyörűség. Új királynő, ki akartanul, puszta jelenlétével is képes meghódítani a lélek birodalmát… ahogy évek óta, nap mint nap teszi.
Ez a csoda… a természet minden vadságának és nemességének örök úrnője… de benne is csak az Ő hibátlan teljességét kutatom? Ha valóban megtaláltam mindazt mit oly rég elveszettnek hittem, képes leszek kinyúlni felé, megragadni, mindennél szorosabban magamhoz ölelni, a lelkembe zárni egy megváltásért kiáltva melyben már nem is reménykedhetek… őszintén… vagy ezt az alkalmat végleg felemésztette a tétlenség tudatlan, ostoba vaksága? S ha nem lehet enyém, nem válhat részemmé.. senkié se legyen…?
Heves, akadozva kapkodó sóhaj igyekszik eloszlatni a zavaró zagyvaságokat… felesleges elmélkedni, a puszta gondolatok sosem adnak teljes választ… a kérdések többsége pedig magában hordozza azt. Valóban hibáztam, nem tettem eleget, lassú voltam… de az önsajnáló, sanyargató bűntudat sehova sem vezet. Csak az olyan érzéseket erősíti ezerszeresére, mint a… féltékenység. Az új arc, a férfi, ki megtörte kettőnk békés létét. Pedig lehetséges, csupán lelkes munkatárs… megjelenése mégis feltárta tényt: nem állhatok egyedül az Úrnő bűvkörében.
A növények léte ámulatba ejtően változatos, szokszínű, gyönyörködtető, s mégis végtelenül egyszerű. Céljuk a túlélés. Kitörni saját magjukból, legyőzni minden akadályt, merészen, kitartóan. Dacolni a természet erőivel, vastagabb szárat teremteni maguknak a száguldó szélben, erősebb leveleket a záporozó fagyban. Tüskével, méreggel, minden eszközzel elűzni s írtani kik ellenük törnek, miközben őket körülvevő társaikkal versenyeznek a fény éltető ragyogásáért, s végül saját tökélyükig gyarapodva sokasodni, ellepni az egész bolygót melynek a kezdetektől fogva egyedüli, csendes urai.
Dahlia testesíti mindazt, mit mozdulatlanul zöldellő alattvalói jelentenek. Ha képes lennék érzések nélkül létezni, pusztán a józan ész s a logika hatására működni akkor sem hagynám el soha, az ő oldalán lenne a helyem. Többet tud választott népéről mint bárki akit ismerek, s tudásánal csak hajthatatlan elkötelezettsége lenyűgözőbb. Mindketten ágak, indák, virágok és gyökerek rengetegében találtuk meg rendeltetésünket, de miközben ő trónt emelt magának, nekem mindez csupán menedék… hivatás… ok és indok a létezésre.
Régóta úgy hiszem, a legapróbb palánta is rendelkezik lélekkel, de az emberekkel ellentétben az ővék erős és egyszerű. Nem kételkedik önmagában, nem keres válaszokat, hajthatatlanul küzd és tör a magasba, mindig tovább, készen rá hogy pusztítson is ha érdeke úgy kívánja…
Ez az üvegcse is egy ilyen harcost óv… annyiszor végiggondoltam, felismertem: az ő küzdőszellemükre lenne szükségem, mégis csak most tudatosul igazán… az a kis zöld élőlény mintha ordítana felém: Harcolj! Állj ellen! Rombolj le mindent utadban, emelkedj igaz valód szintjére!
Ráleltem az apró szerves fegyverre, mely akár Úrnőm életét is magának követlehette… lám a cselekvés kifizetődött. Nem állhatok meg itt! Elzárom, s birtokba veszem a bizonyítékot, hogy később majd kifaggassam… ő tudja, kiben bújt meg az ártó szándék vagy ostoba ösztön, mely a szörnyűséges estéhez vezetett… soha nem ártanék neki! Meg akarom óvni mindentől mi kárt tehet virágzásában… inkább vetném magam a penge útjába, vagy nyelném el a mérget... csak maradjon egészsége és boldogsága éritetlen… de hibáztam… képtelen voltam megakadályozni…
Az üvegcse eltűnik, már csak én tudom hol van. Körbenézek, de senki más nem látta titkomat… ellenben rengeteg tennivaló terül el körülöttem. Papírhalmok, félbemaradt, elleőrizetlen kísérletek… a tettek mégis másfelé szólítanak. Látnom kell hol van, mit csinál éppen… a baleset óta - ha ez nem is az én feladatom lenne, de - meg fogom védeni őt mindentől, és… mindekitől? Miért ilyen ellenszenves Alexandros, mikor semmi okot nem adott rá hogy ne kedveljem… sőt, épp ellenkezőleg. Mi ez a furcsa, nyugtalanító, áskálódó gondolat? Puszta bolond féltékenyég… vagy megérzés, melyet követni kellene?
Sietős léptekkel szelem át a jól ismert épület minden szegletét… pedig tudom, érzem, ott lesz ahol legnagyobb szükség van egy ősanya óvó gondoskodására. Az üvegház, hol méltatlanul elhanyagolt szeretteink tengődnek hosszú napok óta. Ott kell lennie!
Elképzelni sem tudom mi baj érheti… de az előző tragédia is kíméletlen meglepetésként ért. Csodával határos hogy már ma visszatérhetett méltó helyére… a csodák viszont igencsak ritkák… Itt történt minden, szent és sérthetetlen birodalmában. Mi gátolja meg, hogy megismétlődjön?
Majd én! Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, nem számít mit kell feláldoznom érte! Mégis, mindezen aggodalmon túl, valahol egész mélyen egy másik hang is sürget… ki kell használnom újonnan szerzett energiámat… közelebb kerülnöm hozzá. Megismerni valódi mivoltának titkait, mindent, mit az elbűvölő szirmok rejtenek… eltörölnöm a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, mely rabjává tett, mégsem engedi átlépnem a határt mely lényét és lelkét óvja…
Rutinszerűen megtöltök egy öntözőkannát mikor a csillogó falak közé érek… bármi is vár ott, erre komoly szükség lehet. Mikor a váratlan, varázslatos látvány elém tárul, a víztől nehéz fémeszköz kis híján a padló kövein csattan… két kézre kell fognom hogy ne így történjen... nem akarom hogy meglásson! Lelkem megnyugszik, az aggodalom eloszlik. Bűvölet veszi át helyét, s el akarok veszni a csodában, gyönyörködni benne ameddig csak lehet…
S mégis, két gondolat kezd cikázni az elvarázsolt elmében… ez nem ő, nem vall rá… sosem láttam még így… Valóban ennyire megváltzott, átformálta őt a borzasztó élmény… újjászületett, s vele még elérhetetlenebbé vált? Vagy mindössze… az áthidalhatatlannak tűnő távolság gátol meg benne hogy megértsem… felfogjam tettének lényegét mely megbújik annak bódító kisugárzása mögött? Fáj beismernem, de… nem ismerem őt… Óvatosan csodálom csak a sziporkázó szirmokat, és csupán elképzelni próbálhatom, mit takarnak, milyen lehet mélyen belélegezni a nektár aromáját…
Óvatosan közelebb lépek… s egyszerre minden gond, probléma, akadály homályba vész. Csak őt látom, őt érzem… mitnha a világmindneség legritkább virága nyílna, feltárva mámorosan ragyogó valóját, óvatosan, nehogy bárki észrevehesse szépséges szertartását. Átadja magát a pillanatnak, s bármit is érez, az most végigrezdül egész mivoltán, kitölti lelkének legrejtettebb zugait is. A Szirmok Úrnője megmutatja alattvalóinak teljes pompáját… s mindennek tanúja lehetek!
Tettre bíztató ösztönök vezettek ide… most mégsem merem megzavarni. Csendben figyelem amint a csillogó bőr fürdik a fény fenséges áradatában, ahogy minden tagja, domborulata a létező legtökéletesebb pózba hajlik, lassan, mint mikor levelek készülnek fogadni a felkelő Nap tüzét. Az egész olyan mérhetetlenül meghitt és megközelíthetetlen… mégis… kedvem volna csendben, vigyázva átölelni, hozzásimulni, osztozni az élményben…
… de ilyesmi nem adatik meg akárkinek… érzéki, érinthetetlen, és… talán hosszú percek teltek már el mire rászánom magam hogy hallgassak a megérzésre melyet ezidáig oly sokszor némán nyomtam el magamban… még néhány óvatos, csendes lépés… és mégsem merem kinyújtani felé kezem. Úgy érzem jelen helyzetben durva sértés volna a legapróbb ártatlan tapintás is… nem csak részemről, akárkitől. Egy csapásra megszűnne tőle a varázs melynek épp átadja magát... mely képes ilyen mosolyt csalni ajkaira...
Kissé zavartan lábaira siklik tekintetem… igen... megadom a Virágkirálynőnek a másik lételemet, melynek áldása nem az égből, hanem a mélyből érkezik. Az öntözőkanna lassan dől előre, hogy néhány csendes vízsugár hulljon alá szelíd ívben, vigyázva, nehogy lábát érjék a hideg cseppek. Csupán a finom földet nedvesítem át körülötte, hogy talpához s ujjaihoz lassan jusson el a frissitően hűs életerő.
Végül felpillantok a zárt szempárra, a tündöklő ajkakra, s épp időben állítom meg egyik ujjam mely magától megindult hogy végigsimítson jobb karjának bársonyán. Ijedtség helyett mégis óvatos mosoly ül arcomra… s kedvem volna engedni a bátor ujjnak, hagy fejezze be mozdulatát.