BEVEZETŐ
A középkor egy borongós és veszélyekkel teli világ. A történet a Magyar királyságban veszi kezdetét, ahol a trónharcok után a 11. század végére László végleg megerősítette a keresztény magyar államot, majd 1091-ben elfoglalta Horvátországot. A trónt végül nem fia, Álmos, hanem annak fivére, Kálmán szerezte meg. A később csak „Könyves Kálmán”-ként emlegetett uralkodó fokozatosan terjesztette ki fennhatóságát a legtöbb dalmát város fölé, de Dalmácia a későbbiekben hol magyar, hol a Velencei Köztársaság uralma alatt állt. Kálmánt fia, II. István követte, akit sorozatos külpolitikai kudarcok értek uralkodása alatt. A 11. századtól megnőtt Nyugat-Európa stabilitása. A népvándorlás a mongolok hadjáratait leszámítva megszűnt. A nyugat-európai keresztény királyságok katonailag megerősödtek. Az új kelet-európai és észak-európai államok uralkodói szintén felvették a kereszténységet, így a legtöbb eddig pogány törzs is beilleszkedett Európába.
A Szentföldön keresztesek vívják egyre reménytelenebb harcukat a szaracénokkal, szerzetesek görnyednek kódexeik felett a kolostorok másolótermeiben, hűbérurak szipolyozzák a jobbágyokat, lovagok öltik fel súlyos páncéljukat... A középkor az emberek társadalmi helyzetének, „értékének” és jogainak az egész korszakon végighúzódó sajátos meghatározási módja. Konkrétabban fogalmazva: a lakosság lehetőségeit alapvetően határozta meg a származást mindenek fölé helyező szemlélet, szokásjog és törvénykezés. Amely a személyi függés vagy a nemesi kiváltságok megléte alapján differenciálta a társadalmat. Aki jobbágyszülők gyermekeként látta meg a napvilágot, az eleve egy földesúrtól függött (minden téren), aki pedig egy arisztokrata dinasztiába született az eleve megkapta a korszak legnagyobb kiváltságait. Persze a társadalmi rétegek közt – mint a parasztság, polgárság, (mely a korszak 90 százalékában még elhanyagolható) nemesség – volt bizonyos átjárhatóság, csak ez rendkívül ritkán, mondhatni elvétve fordult elő.
II. István kedvezőtlen külpolitikai helyzetben vette át a hatalmat. A Német-római Birodalomban még az az V. Henrik volt hatalmon, aki 1108-ban hadjárattal támogatta Álmos herceget. Már az új király trónra lépésekor is fegyveres harc folyt Velencével Dalmáciában, melyet csak az Úr 1119. esztendejében kötött ötéves békével sikerült helyreállítani. Mindez azonban Velence dalmáciai uralmát szentesítette, annak ellenére hogy 1124-ben, a bizánci-velencei háború fellángolása idején, II. István Zára kivételével újra elfoglalt minden, -előzőleg magyar uralom alá vetett- területet. A sorozatos kudarcok miatt a magyar főurak egy jelentős része elégedetlen volt a király uralmával és – más jelölt hiányában – a vak Álmos herceg mellé állt. Az egyházi vezetők körében is népszerűtlen volt II. István, mert – ebben is folytatva apja politikáját – nem tett jelentős alapításokat. Mindezek következtében 1125-26 körül Álmos elég erősnek érezte támogatóit, hogy ismételten megkísérelje a főhatalom megszerzését. Közelebbről nem ismert események után azonban a herceg akcióját ezúttal sem kísérte szerencse és Álmos Bizáncba, Béla Pécsváradra menekült. Az események meggyőzték Istvánt és támogatóit arról, hogy uralmuk fenntartása érdekében jelentős fordulatra van szükség, elsősorban a külpolitikában...