Ezüstholdi Elora, a Félvér LovagA gondolataim leginkább apám körül forognak, hogy merre jár, hol lehet, de mikor elszakadok a szívemet mardosó hiányától a színes kis társaságot fürkészem, hogy talán apróságokból jobban megismerjem őket. Látom, hogy mindegyiküket az itteni rejtély foglalkoztatja, jobban elmerültek benne, mint jómagam és talán ennek is így kell lennie. Lovagként úgy érzem a feladatom ebben a csapatban az, ami nap nap után erőd ad felkelni: megvédjem a gyengéket! Olykor a pajzsommal, máskor szavakkal, mikor épp melyik a helyénvaló.
Lenézek az üres tányéromra, majd megiszom az utolsó korty italomat is, hogy aztán elbúcsúzzam, lepihenjek. Álomszerű merengés ez, örökség mindkét vértől, ahogy apám mondta, szépségem akkor mutatkozik meg igazán, mikor békésen alszom. Azt hiszem, hogy ez játékos civódás volt a részéről, de elértettem és jót nevettünk. Kellemes emlék ez, olyan, amire szívesen emlékszem vissza. Talán az új társaimmal is átélhetek néhány hasonlót, amire később ily örömmel fogok emlékezni.
Mielőtt lefeküdnék, még kisétálok Ezüstsörényhez és ellenőrzöm barátomnak mindene megvan, amire csak szüksége lehet. Gyengéden érintem meg, megölelem és felmegyek, hogy magam is lepihenek. Nem emlékszem, hogy álmodtam e, vagy csak azt álmodtam, hogy álmodom, de reggelre minden oly homályos, hogy elengedtem és inkább a finom reggelire koncentráltam azután, hogy köszöntöttem a többieket. Az étkezést követően még Garontól némi útbaigazítást is kaptunk, melyet köszönettel fogadtunk, akárcsak a finom étkeket.
Reggeli után mindenki maga módján készült fel az útra, jómagam mindössze az utazózsákomat vettem magamhoz, amit rövidesen fel is csatoltam a nyereg mellé, hogy aztán kivezetve a lovat az istállóból, odakint várakozzam a többiekre. Végül együtt indultunk neki az Öregútnak, mely alatt elég csendesek voltunk egészen addig, míg el nem értünk a szakadékhoz. Díszes oszlopok azok, amik felkeltik az érdeklődésünket, el is indul a találgatás, de én még nem nyilatkozom, nem tudom sem megcáfolni, sem megerősíteni. Leszállok a lóról, majd:
Nézem a kötelet, az állapotát, a csomót magát, hogy mennyire tűnik profi munkának. Ez utóbbit puszta kíváncsiságból, láttam már párat, de magam annyira nem vagyok mestere ezeknek. Aztán a feliratra fordul a figyelmem, mert elég sok nyelvet megtanultam, de ez végül ismeretlennek tetszik, így kíváncsian várom, hogy ki az, aki felismeri, és esetleg megosztja, mit rejt az írás. Rövid időn belül kiderül, hogy ez bizony goblin nyelv és a felirat is elég egyszerű, melyet mosolyogva fogadok, ahogy a magyarázatul szolgáló szavakat is.
Ezután azt veszem észre, hogy kissé megfeszül, így a pajzsomat felemelve biztosítok némi védelmet a csapat azon tagjaival akik láthatóan több részletet vettek észre mint jómagam. Ez picit bosszantó, de semmi olyan, amit ne engednék el szívdobbanásnyi idő után. A többiekre bízom a döntést, kövessük e őket vagy másfelé, a romok irányába indulunk. Azt, hogy itt lepihenjünk, furcsának találom alig három óra séta után, de ha a többség így dönt, akkor ezt is támogatom! Ám mielőtt erről döntenének, még itt van a törp pap elmélete a kötélről, és ismeretei a goblinokról, amire azért odafigyelek az őrködés mellett.
Úgy vélem, hogy jobb az elővigyázatosság, így minden érzékemmel a környezetünket figyelem, hogy az esetleges veszélyre időben reagálhassak!