Atlar
Gondolataiba mélyedve hagyja ott a tanácskozást, így kissé meglepetésként éri a gorviki felbukkanása az oldalán. Nem mindig tud kiigazodni a ranagolitán, és olykor meglepően igaznak találja a mondást, miszerint a Kosfejes isten fattyainak viselt dolgai még az átlagos embereknél is érthetetlenebbek. Vajon mennyit fizet neki a gnóm, ha Atlar sikerrel jár? Mennyitől esik el, ha homokszem kerül a fogaskerekek közé, hogy egy valódi varázstekercsért küldi? Ráadásul Kraston, az a kurafi, vajon honnan szerzett be varázstekercseket, elvégre azok nem nőnek minden bokorban.
Egy pár pillanatig fontolgatja a dolgot, végül ajkát lebiggyesztve rábólint. Bár mindig jobban bízott a saját képességeiben, mint akár a mágiában, lehet, hogy még valamikor jól jön egy efféle tekercs. Ha másért nem, hogy túladjon rajta drágábban, mint ahogy ő maga vette.
Így, mielőtt csatlakozna Quanar karavánjához a megbeszéltek szerint, előbb meglátogatja Krastont, és végül hosszas megfontolás után a láthatatlanság tekercsét választja. Természetesen esze ágában sincs az eladó orrára kötni motivációit, vagy szándékait, így végig semleges témák mentén tartja a beszélgetést.
Végül csak sikerül elindulnia, a már előre is különös megbízás nyomában.
...
Aztán amikor megérkeznek, a furcsaságok száma csak növekszik. Egyrészt, nem élete utazása áll a háta mögött, hiszen nem volt zökkenőmentes az út, és a fák elhordásában is segédkeznie kellett, amikhez hasonló fizikai munkát - eredménytelen és fárasztó - magától is annyira utál, hogy nem is kellett erőltetni a puhány ficsúr színjátékát. De amikor a különös, teraszos épület előtt leszáll a batárról és búcsút int kényszerből szerzett ismerőseinek, akkor fokozódnak csak igazán a balsejtelmek.
<Mi ez a szellemváros? ... > néz körül.
A szekerek vasalt kerekeinek már a visszhangja is elhalt, ő még mindig az utcán ácsorog, a lámpák halovány fényében. Hallgatózik, megfigyel. Végül - jobb híján - belép a fogadó épületébe, hátha legalább ott talál néhány embert, akik magyarázattal szolgálhatnak erre a különös helyre. Mindenesetre a szobafoglalás és egy sebtében elköltött - remélhetőleg elköltött, ebben a kihaltságban sosem lehet tudni - vacsora után még tesz egy kisebb kört a fogadó körül, a lehető legtöbb apró részletet megfigyelve.
...
Reggel a nap első sugaraival ébred, és munkához lát. Ruházatát úgy választja ki, hogy elsőre semmiképpen se nézzen ki "idegennek" a városban - egyszerű paraszti ingje, foltos zekéje, lyukas nadrágja, maszatos képe alapján elsőre bárki mesterlegénynek nézhetné, járását, mozgását is aképp alakítja. Ha lát valakit, úgy tesz, mintha a dolga után sietne valamerre, dolga azonban a piactérre viszi, majd, mivel ott semmit sem hall, lát, a szentélyek felé, míg végül a város legnagyobb részét bejárja - nem kis bosszúságára, eredmény nélkül. Semmilyen kifejezés, becenév, bármi egyéb nem utal arra, hogy a helyiek akár látták volna a kahrei szökevényt.
<Az istenek tényleg a legnagyobb csalók - száműzött kahreivel üldöztetnek egy másikat...>
Nehezen hihető, hogy egy gnóm, akit udvari orkok kísérnek, ne keltsen feltűnést egy ennyire isten háta mögötti településen. Ha valóban itt van, egyelőre fel nem fogható, miképp érte el ezt a hallgatást - talán csendben érkezett, az éj leple alatt, hogy senki sem tud róla? A másik lehetőség - és sajnos ezt is számba kell venni -, hogy egyáltalán nincs is itt, vagy mert történt valami vele, vagy, mert a megbízó értesülései voltak pontatlanok, Atlar mindkét eshetőségre épp elég példát látott már. Mindenesetre dolgavégezetlenül tér vissza Semmar Fogadójába - mint az reggel kiderült, így hívják a helyet -, hogy a továbbiakról döntsön.