World of Darkness (Sötétség Világa) [18+] > Alkonyi Hajnal
Thanasis Stelios
Thyriel:
Athén, Pireas - Görögország
Körülbelül a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm napján
Egy éjszaka… azt mondják, hogy legalább ötven éve nem volt ekkora vihar. Nem volt ily haragos az ég, nem láttak ily sötétséget melyből vakítva tört elő a természet tomboló haragja. Nem volt ily cseppek árja, nem okozott akkora kárt, mint… te.
Azt mondják, hogy nem ez volt az első ilyen vihar, hogy a természet dühe már végigsepert a világon, ami oly hatással volt az emberekre, amitől… vagy fordítva? Lehet, hogy az emberek tettek valamit, amire a Föld megrázkódott fájdalmában? ahogyan… te.
Azt mondják, hogy a világ túléli az emberiséget. Nem tudnak benne oly kárt tenni, amit az idő érintése ne gyógyítana be. Azt, hogy az emberiség csak egy átmeneti állapot, ahogy egykor a dinoszauruszok voltak. Ezt mondták az orvosok Dalia állapotáról is…
Róla. Aki már első pillantásra is oly varázslatos volt, mintha egy afrikai legenda kelt volna életre. Kinek hosszú haja – akár megannyi barna kacs – keretezi azt a bájos arcot amin oly mosoly honolt, ami a felhők közül előtörő napsugarakkal vetekszik. Kinek picit mély, lelken át rezgő hangja oly egyedi és annyira kábító…
Nem érted hogyan történhetett, miképp fordulhatott elő! Miért nem vetted észre, de egyáltalán miképp lehetséges?! De megtörtént. A varázslat megtört, a legenda fakulóban volt. A kacsok lassan készültek elszáradni, a báj átadni helyét, miképp a napsugár lassan elvesztette fényét és végül az a mélyen rezonáló hang csenddé változott.
Egy sötét folyosón állsz, ahol szívdobbanásnyi idővel ezelőtt hunytak ki a mesterséges fények, hogy a következőben homályos derengéssé váljanak, amint a tartalék generátorok munkához láttak. Ez a rövid idő is elég volt azonban, hogy aggódva, lélekszakadva rohanj mindent és mindenkit félretaszítva:
A Merimna Agios Nikolaos Magánklinika folyosóján egészen az utolsó szobáig, ahol… belépve azt látod, hogy ott ül! Tekintete a kezein, karjain siklik végig, mint aki még sosem látta őket! Aprókat lélegzik, majd egy mélyebbet, amitől köhögnie kell. Rövidebb, szinte fuldokló köhögést követően azonban, úgy tűnik úrrá lesz a rohamon.
Ott ül, lassan leengedve a kezét, hogy körültekintsen. Pillantásában, mely idővel téged is elér, végtelen türelem csillan, oly bölcsesség melyet soha nem láttál benne azelőtt – pedig eleget csodáltad az a sötét tekintetet – és… valami mást is. Nem tudnád megmondani mi az, olyan, mintha több érzelem bomlana ki akár egy kecses virág sziromlevelei, melyek még nem döntötték el, hogy fenséges illatot vagy dögletes bűzt árasszanak magukból.
Végül a test visszahanyatlik, aláhullik, mint egy falevél ősz idején, hogy mire odaérj, újra téli álomba szenderüljön. Azonban nem kell orvosnak lenned, hogy lásd a különbséget aközött ami volt, és aközött ami van. Megértsd, hogy ezúttal biztosan elérkezik majd a tavasz és nem uralkodhat örökké a tél. Abban, hogy aki oly fontos neked, akinek akaratlanul is ártottál: visszatér!
Athén, Pireas - Görögország
Körülbelül egy héttel a (Dja-ahk), a Hatodik Nagy Maelstorm után
egy viharos reggel, úgy nyolc óra körül
Az ébredés. Átment nélküli, néhány gondolatot követő. Ez utóbbi mind-mind Ő körülötte forognak. Félrelököd a takarót, lendületből ülsz fel, hogy picit megszédülve – de tényleg csak egy rövid időre – ülj az ágyad szélén, kapaszkodj bele, hogy aztán lábfejed belebújtasd valamibe és végre elindulhass: hozzá.
Mire megtettél két lépést, már tudod, hogy az nem a te ágyad, hanem az Ő vendégszobájában található fekvőalkalmatosság. Ebből keltél fel, hogy a reggeli rutint megkezdhesd: elkészítsd a kávét, főzz egy bögre erős teát vagy facsarj némi gyümölcslevet. Azért, hogy süss egy kis omlettet mindenfélével, amit a hűtőben találsz és mindezt egy tálcán vidd be neki.
A vihar hangjai eljutnak a tudatodig, sürgetnek, hogy bújj vissza az ágyba, húzd magadra a takaródat és gömbölyödj össze annak melengető védelmében. Dühösen rázzák odakint a fák ágait, tépik őket, hallod ahogy néhány nem bír ellenállni és egy reccsenéssel szakad el törzsétől, míg csattanva ér földet, hogy aztán ott se tudjon megpihenni…
Vakító fények villannak, melyek után sötét-világos foltok táncolnak előtted, amik azzal fenyegetnek, hogy bekopognak az ablakokon és lángra lobbantják a törékeny béke eme szigetét. Ütemes dörömbölésként hallatszik – akár egy aláfestésként – a záporozó cseppek áradata, melyek mintha tisztára akarnák mosni a földet a szennytől, ami egyre igencsak elburjánzott rajta.
Lúdbőrözöl, de tovább sietsz egészen az ajtóig, ahol a mellette álló szekrényre teszed a tálcát és kopogsz. Eddig – mióta hazahoztad Őt – minden alkalommal be kellett engedned magad és… ezúttal azonban, a korábbi napoktól eltérően az a bizonyos picit mély, lelken át rezgő hang mely oly egyedi és annyira kábító szól:
Dalia /Görög/ Kérlek, hozd be Thanasis!
Oswin:
A vihar... mintha az eddig nap mint nap mellettem tündöklő virágszállal együtt az egész világ sötétségbe zuhant volna.... Gondtalan napok unalmas, tudatlan öröme, az állandó rutin, a mozdulatlan, mégis szívmelengető állapot ahogy együtt... mindennek egy szempillantás alatt vége.
Dalia... nem, Neki nem lehet ez a vég. Nem történhet így... azonnal, gondolkodás nélkül az életem adnám érte ha felébredne, épségben és egészségesen. Még ha tudná is, én okoztam... én tettem ezt Vele. Gyűlöljön meg örökre ha kell, csak térjen magához…
Mit tettem? Mégis... mitől? Birtokomban van a válasz, elrejtve tudásom mélyén... de túl mélyen, hogy tudatom előássa. Az Ő arca... képtelen vagyok másra koncentrálni. Pedig nekem kell valahogy... megmentenem.
Odakint... mintha Zeusz most állna bosszút az emberiségen, amiért szemükben Főistenből filmszereplővé, reklámfigurává szégyenült. Talán az egész világnak vége... mégis mindez csak halovány háttere, komor aláfestő zenéje az egyetlen tragédiának ami darabokra tép, ami felemészt.. amit jóvá kell tennem.
Egy mély levegő... el kell indulnom, összeszednem akaratom maradék morzsáit és találnom egy megoldást... egy ellenszert. Hasztalan tovább maradnom, biztonságban van...
… biztonságban van? A fények kihunynak! … a gyógyulás intézménye hirtelen nem több pár falnál és tetőnél. Mire felfogom mit jelent ez, már gyorsabban futok mint valaha. El kell érnem hozzá, mielőtt... mielőtt...
Nem tudom, hány másodpercig.. talán percekig állok néma szoborként szemlélve az éledező kacsokat, a szemek szédítő csillogásába veszve, értetlenebbül bámulva mint a virágszál saját magát…
Levegőért sóhajtó tüdőm zökkent vissza a valóságba… a virág újra összezárta szirmait. Még nem áll készen. Még éjszaka van…. de el fog jönni az ébredés.
A világ legsötétebb napján… talán egy arc sem mosolyog most oly őszinte örömmel, mint az enyém.
Az életem adtam neki, ahogy magamban megfogadtam. A vihar a napok múlását is összemossa, de nem is számít mennyi időt kell mellette töltenem. Szolgálom, segítem, ápolom… az sem számít minek nevezzük, itt maradok és mindent megteszek érte.
Leveleibe burkolta magát sötét, igéző virágszálam, és nem nyugszom csak ha újra kihajt, felnyitja szirmait és teljes pompájában ragyogja be a világot.
Gondosan készítem el a kedvére való reggelit… bár a nap sugarai nélkül furcsán fest az omlett és a gőzölgő bögre…
Mióta itt vagyok, a fellegek sötétje egyre vészjóslóbban nyomja el a napok örömét.
Mintha felemésztené a világot az eső, a dörgés és a villámok… pokolian szerencsés vagyok, és nem érdemlem meg. Hány életet zúzhatott darabokra ez a vihar… én pedig létem legnagyobb, megbocsáthatatlan bűne után most itt vagyok… épségben… Vele.
Szavai nektárként áradnak szét lelkemben. Hagyom hogy megédesítsék a pillanatot.
Válaszolnék neki, elmondanám mennyire felemészt ami történt, hogy a világot jelenti nekem… de a szavak csak kavarognak, nem állnak össze mondattá. Talán jobb is így… nem akarok már mást tőle, csak boldog mosolyt látni kecses arcán.
Mikor benyitok, mindössze egy rövid ‘Jó reggelt’-et tudok kipréselni zavaromban.
Thyriel:
Benyitsz, majd felemeled a tálcát és belépsz, hogy aztán némi ügyetlenkedés árán becsukd, belökd lábbal magad mögött az ajtót. A halk kattanás, ahogy a nyelv a helyére csusszan, elveszik a vihar dörgő robajlásában. Közelebb lépsz, de lépteid bizonytalanok, reszketően reményteljesek és közben annyira, hogy majd kiöntöd a teát… majdnem.
Odaérsz. Hosszasan nézed őt, ő pedig türelmesen ül derekáig betakaródzva. Egy hétköznapi – kibomló rügyek zöldjében pompázó – vékony-pántos felsőt visel mely éppenséggel arra elég, hogy lásd a domborulatok közt húzódó szerény völgyet, ha esetleg eltévedne a pillantásod. Ez pedig könnyedén előfordulhat, ha figyelembe vesszük eme kerekségek légzését…
A tekintetek összekapcsolódik és egy pillanatra úgy érzed, hogy sokkal több rejtőzik a felszín alatt, mint egy mélybarna szempár tükröződő csillogása. Olyan, mint… nem tudod mihez hasonlítani, de egy idő után talán pírral arcodon, esetleg köhécselve teszed le a tálcát, ami egész idő alatt szorongattál.
Az ágyra teszed. Ágy… igazából egy hatalmas – igaz, nagyon kényelmes – matrac, melyen az egyetlen luxus a selyemágynemű. Hatalmas párna még ott viseli a lenyomatot, ahogy az illat… erősen érzed… virágok illatát, vagy csak egy lenne? Bódító, éppen annyira édeskés, amennyire az élet, hogy a Doktornő felébredt téli álmából.
Dalia /Görög/ Minden rendben Thanasis?
Kíváncsi tekintete fürkészik téged, hangja oly nyugodt, éles kontrasztja a kinti mennydörgésnek. Kérdezett, érdekli, hogy mi történt veled, minden rendben van e vagy mindössze a reggel van túl korán. Lassan pillant körül a szobában, melyben több a növény, mint a bútor. Hatalmas levelek uralják a sarkokat és a kisebbek körkörösen keretezik őket míg az egész közepén ott fekszik a matrac.
Ez a helyiség csak egy célt szolgál: a pihenést. A korábban érzett illat elvegyült más aromákban, melyek betöltik a szobát. A függöny… helyén nincs semmi, csak egy hatalmas kétszárnyú üvegajtó áll, mely beengedné a fényt, ami táplálja a növényeket, ideálissá teszi számukra a rabságukat. Rabok ők, cserepeké – bármilyen nagyok is legyenek.
Dalia /Görög/ Kérlek, maradj és oszd meg velem az ételt!
Pillant a tányérra, amire valóban elég sok omlett került, amolyan szükségesnek ítélt a mielőbbi felépüléshez. Számtalan ital közül a gyümölcslevet választaná, de láthatóan kereste előtte… talán vizet? Mindenesetre kortyol párat, kezei közt pihen a pohár miközben mereng kicsit, maga elé tekint, hogy végül egy halovány mosollyal:
Dalia /Görög/ Ülj le ide!
Ütögeti meg maga mellett a matracot és ha lassan is, de arrébb csúszik, hogy elég helyet adjon mindkettőtöknek. Inkább neveznéd araszolásnak, ahogy a popsiján és némi csípőmozgással arrébb húzódott… mikor rápillantasz úgy érzed, mintha valamilyen csínytevőt kaptál volna rajta aki ártatlanul pillázik.
Dalia /Görög/ Jó étvágyat!
Oswin:
Szobájába lépve a tálca hirtelen nehéz és ingatag lesz… nem tudom egyenesen tartani. A biztos kezek remegni kezdenek, és hiába próbálom figyelni a folyadékok billegő síkját a poharakban, tekintetem mégis a szoba legigézőbb lényére téved… csak a kilöttyenő tea zökkent vissza a reggeli egyensúlyozásába.
Az elmúlt pár nap közel engedett hozzá… szinte ijesztően közel. Növényeink között megszoktam a hosszú fehér köpeny takarását… sosem láttam még ennyire védtelennek, valódinak… érzékinek.
Ahogy most ott ül… mintha a legvadabb, leggyönyörűbb, legbujább esőerdő hatalmas császárnője lenne, megtestesítve birodalmának minden báját, varázsát… és veszélyét.
Pillantása megigéz… elveszek benne, valamit keresve… Egy pillanatra mintha minden lehetséges lenne, a valóság mégis erősebbnek bizonyul. Nem múlik a gondolat… én tettem ezt vele. Ártottam neki…
Óvatosan leteszem a tálcát… lehajolva az illat újra Dalia bűbájába zár, de szavai őszinték, válaszra várnak.
El kell mondanom neki. Bevallani, az én hibám… tudnia kell, nem hazudhatok neki…
De nem most. Még nem. Fontosabb hogy nyugodt maradjon. Majd ha úgy érzi, teljesen felépült.
/Görög/ Dalia… nincs semmi baj. Jó téged megint ilyen elevennek látni.
Őszinte örömmel mosolygok rá… tekintete a legszebb ajándék amit csak remélhettem… mielőtt még a pillanat túl kínossá válna, gyorsan szétnézek a szobában.
Több növényt tart mint én… és nagyobbakat is. Futó gondolat villan be, vajon elég vizet adtam-e nekik. Nem csak a virágok úrnőjéről kell gondoskodnom, zöldellő alattvalóiról is.
Épp megkérdezném szeretne-e még valamit, mikor maradásra kér. Nem ez lenne első közös reggelink, de az eddigiek nem voltak többek a laborban sietve bekebelezett süteménynél, italnál, szendvicsnél. Általában le sem ültünk…
Miután ivott, a felesleges bögréket odébb pakolom… meg kell jegyeznem, mik a kedvencei… próbálhattam volna jobban megismerni, nem csak a botanikáról társalogni…
Óvatosan, nagyot lélegezve ülök lassan ágyára… véletlenül túl közel, kicsit elpirulva húzódok odébb.
Mintha egy álmot és egy rémálmot élnék egyszerre… álmodoztam hasonló pillanatokról… de nem olyan áron hogy… megmérgezzem.
/Görög/ Köszönöm… neked is jó étvágyat. Kezdj csak hozzá!
Várom, hogy pár falatot megkóstoljon… óvatosan fűszereztem és próbáltam vitamindús zöldségeket darabolni bele… most nem érzek éhséget - talán a túlzott izgatottság - egyébként is jobban esne látni, hogy ízlik neki….
/Görög/ Remélem megfelel… hogy érzed magad?
Aggódva, kérdőn nézek rá. Mindennél nagyobb boldogsággal tölt el ébredése, a viselkedése pedig elbűvöl… mégis furcsa. Nem tudhatom, mi történt vele mialatt… mialatt aludt. A nevemre mindenesetre emlékszik.
Thyriel:
Leültél, szavakat próbáltál megfogalmazni. Kifejezni mindazt amit érzel: amit kiváltott belőled, amit eddig a lelked, a szíved mélyén őriztél és teszel ugyanúgy tovább egy, az igazabb részével. Nem árulod el neki, nem vagy rá képes, nem tudod megtenni. Kifogást keresel, igazolod magadnak, hogy amit nem teszel meg az így helyes, hogy idővel… végül még magad is elhiszed, hogy így kell tenned.
Ilyen közelről nem tudod nem észrevenni, hogy a bőre… vajon milyen lehet az érintése? Úgy véled talán olyan lehet, mint a szirmoké, melyeket oly nagy becsben tartotok mindketten. Igen, úgy véled csak is ilyen lehet! Az illata pedig… ez az édes feromon, mint egy zümmögőt, úgy csábít magához. A kérdés csupán az, hogy összezárulnak e szirmok, vagy engedik, hogy beporozzák azt, amit eddig rejtettek?
Az elmúlt napok közelsége talán, de lehet a tetted okán, hogy mindent jóvá tennél, hogy nem akarsz mást, mint… megbocsátást? esetleg ennél is többet? azt, amihez sosem volt bátorságod, ami téged illetne, amiért sosem tettél eleget? Az idő terméketlen homokszemei peregtek, egyik a másik után, már szép kis piramist építettek, de te még mindig túl… gyáva? bizonytalan? erőtlen… vagy.
Aztán beköszöntött a tél, megérintette Őt annak hidege. Ezt a telet úgy hívták: Thanasis. Te voltál aki elhozta a ridegséget, melytől megfagynak a kacsok, amitől téli álomra kényszerítik a legszebb hajtásokat és elrejtőznek a valóság hideg érintése elől. Miattad, a figyelmetlenséged okán, azért… mert… miért is? Mire gondoltál, amikor ily hibát vétettél? Mit tettél, hogy ez lett a következménye? Mit?
Tekintete, ahogy a mozdulatai is lassabbnak tűnnek, megfontoltabbnak. Valahogy… mint aki felfedezi, hogy mit is jelent mindez. Azt, hogy képes erre, hogy meg tudja tenni anélkül, hogy bármi, akármi történne… megint. Ahogyan leteszi a poharat, az, amikor ujjaival csippent egy falatot és ajkaihoz emeli. Picit megszimatolja, megböki nyelvének hegyével, majd finoman ajkai közé nyomja… megrágja.
Az egész, ahogy étkezik, mint akire oly hatással volt az álomtalan álom, hogy fel kell idézze milyen is élni. Az érzést, hogy a teste miképp reagál, hogyan mindarra ami körülveszi és hatással van rá. Ezek között talál rád és egy ideig csak téged fürkésznek azok a lelket kutató pillantások, mintha tudni akarna… mindent. A legféltettebb titkaidat, a legjobban őrzött vágyaidat és legrosszabb félelmeidet.
Nem tudod mit talált, de tovább rebbenő tekintete végül a reggelié, egészen addig míg el nem fogy az utolsó falatig. Nem lehetetlen, hogy te alig csipegettél, míg ő ette meg az általad készített egyszerű étel nagyobbik részét. A gyümölcslé is elfogyott, ahogy a tea kihűlt és talán a kávé is rád várt, ha nem ittad meg eleddig.
Dalia /Görög/ Lezuhanyozom.
Egy egyszerű kijelentés, mégis annyi mindent magában hordoz. Amíg te azt próbálod megfejteni, hogy szelíd szó mögött milyen érzések, valóban némi intim zönge hallatszott, addig a nő oldalra, lehajtja magáról a takarót és maga alá húzza a lábait és készül felkelni. Egy, a felsőjével azonos szín shortot visel… mezítláb van. A hosszú combok előtted feszülnek meg, ahogy egy kézfej érintését véled érezni…
Úgy véled tényleg megérintett! Az ujjai… csak… olyan érzés volt, mintha egy anya érintette volna meg a gyermekét. De Dalia tova sietett és hamarosan eltűnik a fürdőszobában, ha nem mondasz vagy éppenséggel teszel semmit. Ha tényleg nem, akkor idővel, bár azok percekké is összeállhatnak, de végül meghallod a zubogó víz hangját. Valóban! a vihar hangjai, mintha csak enyhülnének!
Olybá tűnik, hogy a doktornő ébredése enyhítette a vihart, megszelídítette volna pusztán a ténnyel, hogy felébredt. Azzal, hogy elérkezett vele, vagy általa a tavasz és így beköszönt a napsugarak kora. Mintha a természet engedelmeskedne annak, hogy leánya felébredt és rámosolygott. Ugyanakkor még kitart, bár már nem oly hevességgel, de lehet ő tudja mit tettél: és még nem bocsátott meg.
Azt mondják a szerelemben és háborúban… vajon tényleg azt érezted mindeddig? Vagy a babérjaira törtél, hogy magadénak mondhasd a kutatásait? Mit láthatnak ebből mások, azok akik talán nem is számítanak… neked. Gondolnak e arra ezek a bizonyosak, hogy adott fűszer vajon milyen méreg lehet? Vagy esetleg csak így akartad elérni, hogy hősként tekintsen rád… oly furák az emberek!
Azonban úgy tűnik, hogy a kérdésed… nem csak amik eddig voltak, de amit épp csak most mondtál, válasz nélküliek. Mintha a törékeny növényke épp csak kibukkant volna a föld szorításából, de még idő kell, míg szirmot bont. Ugyanakkor a szeretet amivel öntözted és törődtél vele, úgy tűnik meghozza gyümölcsét. A falatok után mintha egy apró mosolyt láttál volna…
Navigáció
[#] Következő oldal
Teljes verzió megtekintése