Ma is egy újabb elgyötört nap köszöntött rám. Természetesen a reggeli wecker helyett ismét az utcáról beáramló üvöltözés ébreszt. Fáradtan ülök fel és nyújtózkodom egyet, közben kitekintek az ablakon, a még sötét utcára. Nem mintha ellehetne mondani róla, hogy nappal is világos lenne. Már beletörődtem, hogy olyan, mint a verőfényes napsütés, elég ritka jelenség. Leginkább köd és szürke esős idő jellemzi mostanság Detroit utcáit. Mint egy haldokló, beteg város, ami az utolsó napjait éli. A bűnözés, erőszak nap mint nap jelen van. A rendőrautók szirénái megszokottá váltak, ahogy az is, ha leszúrnak, vagy agyon lőnek valakit. Az emberi élet semmit nem ér ebben a városban. A lakosság nagy része menekül innen. A feketék és fehérek közötti ellentét nőttön nő. Nagyon kevés választja el ezt az egészet a vérengzéstől.
Gyengéden csókot lehellek még édesen alvó kedvesem arcára. Akár egy angyal. Vállig érő kócos szőke haja takarja meseszép arcát. Olyan édesen alszik, nem merem felkelteni. Kissé kóválygó fejjel öltözködöm, közben az ügyeim járnak a fejemben. Két gyilkosság, egy eltűnt személy és egy rablás. Persze ezen kívül rengeteg másik akta is vár az asztalomon. Legtöbbet azon jár a fejem, hogy el kéne húzni innen. Fogni Emily-t és Mary-t és itt hagyni ezt a szemétdombot.
Már sokat beszéltünk erről Emily-vel és mind a ketten így látjuk a leghelyesebbnek. Persze ehhez pénz is kell és egy rendőri fizetésből elég szűkösen lehet így is megélni. De régóta tervezzük és már nem kell sok. Egy-két év és végre kiszabadulunk ebből a fertőből. Florida, Las Wegas, New York, mind ránk várnak, csak el kell dönteni, hogy merre innen. Bár legtöbbször úgy érzem, hogy édes mindegy, csak el, valahova máshova.
Indulás előtt a konyhában még matatok picit. Valami reggeli féleséget gyűrök le a torkomon, közben ez e havi lakbért rakom ki egy tálcára, hogy Emily megtalálja, miután felébredt. Nem vagyok éhes, de órák múlva úgy is az lennék, na meg az a rengeteg tenni való. Szükségem lesz az energiára. Sebtiben megpirítok egy szelet kenyeret és egy kis vajjal megkenve gyömöszölöm a számba, amit kv-val öntök le. Ezzel meg is volnánk. A fogasról leemelem a barna ballon kabátom és hozzá passzoló kalapom, majd nyitom a bejárati ajtót, de eszembe jut valaki: Mary!
Annyira az ügyeimen járt az agyam, hogy el is feledkeztem tőle elbúcsúzni, ami hiba, mert ő és az édesanyja az, akik reményt adnak nekem nap mint nap és erőt, hogy talpon maradjak. Halkan nyitok be a gyermek szobájába, nehogy felkeljen. Eleinte nem is látom, hogy hol van, az a rengeteg takaró és plüss játékok úgy eltakarják. De végül felfedezem a nyugodtan szuszogó kis arcát és melegség önti el a szívem. Tisztán emlékszem a napra, mikor született. Egyrészt azért, mert néhány hónapja történt, másrészt pedig én voltam a világ legboldogabb embere. Viszont féltem is. Féltem attól, hogy itt, egy ilyen helyen kell felnőjön, hogy ő is a romlás áldozata lesz. Ezért mióta megszületett minden erőmmel azon vagyok, hogy elmenjünk ebből a pöcegödörből.
Mary homlokát is gyengéden megpuszilom, majd betakargatom, biztos, ami biztos. Így végre készen állok a mai nap viszontagságaira.
A házból kilépve két kulcsra zárom az ajtót. Szeretek mindig biztosra menni. Szeretem azt hinni, hogy ez elegendő ahhoz, hogy ne jusson be senki, de nem vagyok naiv. Tisztában vagyok vele, hogy egy erőteljesebb rúgás és az ajtó már be is szakadt. Valószínűleg a szomszédok tudomást sem vennének az egészről. Nem azért, mert nem hallják, hanem mert Detroit nem az a hely, ahol az empátia és jó szándék leghalványabb szikrája is benne lenne az emberekben. Legalábbis a legtöbben.
Sietve lerohanok a harmadikról a lépcsőkön, majd kiérve az utcára megtorpanok egy pillanatra. Kell pár másodperc hogy a meleg családi fészek után megszokjam a környezetem nyirkos, hűvös hőmérsékletét és a városnak a szagát. Ha a romlottságnak van szaga, akkor itt az kering. Az első szippantásból érezni lehet a hely fertőjét, hogy itt nagyon nincs rendben valami. Lehet már túl rég óta élek itt és lemondtam a helyről és csak ezért vagyok ezen a véleményen. Talán túl sok negatívat tapasztaltam és ezek miatt már képtelen vagyok észrevenni a helyben lévő pozitív dolgokat. Lehet a sorozatos gyilkosságok, megtalált holttestek alakították ki bennem ezt az undort. Mindenesetre egy biztos: itt nem maradhatok a családommal.
Gyors léptekkel a kocsimhoz sietek, majd beindítom a motort. Régi tragacs, kétszer is neki kell veselkednem. Úton az őrsre a város megmutatja az igazi arcát. Veszekedő narkósok, szanaszét heverő hajléktalanok, ténfergő részegek. Még egy világvégét hirdető prédikátor mellett is elhaladok.
Fél óra alatt meg is érkezek az őrsre. Az épület már évek óta felújítatlan. A külsejéről hullik a vakolat, az egyik ablak betörve. Néhány cserép is hiányzik az objektum tetejéről. A belseje se sokkal fényűzőbb. A falak mesélni tudnának. Tele van étel és vér nyomokkal. A hely szaga is leginkább egy hullaházra emlékezteti az embert. Sokszor volt már szó felújításról, de mindig azt a választ kapjuk, hogy nincs költségvetés rá.
Gondterhelten vetem le magam a székembe és az asztalomon lévő aktahalomra tekintek. Tegnap még nem volt ennyi. Felnyitom az egyiket, amin rögtön szemet is szúrnak a belebiggyesztett képek. Látszólag valamiféle vallási gyilkosság. Az áldozat megcsonkítva, vérrel egy számomra érthetetlen jel van alá festve. Kezdő koromban még felfordult volna a gyomrom, most viszont már úgy tekintek rá, mintha a világ legtermészetesebb halála lenne. A következő mappában a fényképeken egy egész család volt látható holtan. Mindegyikük ki volt véreztetve és az asztalhoz ültetve, mintha enni készültek volna. Valószínűleg már régóta halottak lehettek, mert az ételt rovarok lepték, mikor a kép készült. Következő mappa, ismét egy halott család, az ágyukban érte őket a halál. Szintén kivéreztették őket. A következő egy cserbenhagyásos gázolás. Legalábbis annak látszik. Kedvtelenül veszem a kezembe az újabb esetet. Ismét egy család végezte holtan. Mindegyiküket fellógatták egy csőre. Ereik felvágva, teljesen kivéreztetve, torkukon kieresztve a nyelvük. Immár érdeklődve veszem kezembe a negyedik mappát, amiben ismét egy halott család van. Belsőszerveiket eltávolították és a holttesteket körbe fektették. Szemhéjaikat levágták és az ujjaikat beleszúrták a szemükbe, szájukat össze varrták. Ereik és torkuk szintén felnyitva, kivéreztetve. Undorodva dobtam le az asztalra. Fájó tényként konstatáltam, hogy egy sorozatgyilkossal van dolgom. Egy pszichopata. A legrosszabb eset. Nem tudhatod, hogy ki is az, míg tetten nem éred. Lehet a világ legaranyosabb emberének ismered, de mikor magára hagyod előbújik belőle az igazi valója. Mintha az emberi külseje csak a farkas álcája lenne, aki belopózott a bárányok közé.
Egy hangos zaj ráz fel gondolataimból. Feltekintve látom, hogy a társam, Cleave érkezik meg. Szájában cigaretta, fekete rövid haja összekócolva, arcáról kedvtelenség szűrődik le. Fekete, szebb napokat is átélt öltönyt visel szétgombolva. Látszik, hogy nem szánt sok időt az öltözködésre. Bár ebben a városban mindegy. Nincs kinek példát mutatni. Akinek lehetett volna, az már rég elhúzott innen vagy meghalt.
- Ááá! Bruce... Örülök, hogy látlak. És még jobban örülök, hogy nem egy rendőrségi jelentésben. - tette hozzá morbid humorral.
- Ne kiabáld el, még alig kezdődött el a nap. - Válaszoltam neki vissza, majd ismét a kezembe vettem egy aktát.
- Jó napot nyomozó úr! Remélem nem unatkozik egyedül ott a sok akta között. - integetett mosolyogva az egyik érkező női rendőr tiszt. Biccentéssel köszöntem neki vissza, majd ismét beletemetkeztem az aktába.
- Mit néztél ki? - lépett hozzám és kíváncsian kukkantott a mappába a társam. - Óóó... Kár a nőért.
- Miért?
- Jó volt az ágyban. - mosolygott sunyin Cleave.
Egyikünk sem szent, de Cleave-ről ez hatványozottan elmondható. Illik ide. Valójában nem is értem, hogy miért választotta ezt a hivatást. Talán a hatalomért, ki tudja. Az viszont biztos, hogy minden ami korrupt, abban benne van. Néha félek, hogy az egyik biznisze lesz az én ügyem. Persze erre kicsi az esély, mert nem hülye. Tudja, hogy miként fedje el a nyomait. Én mégis rajta kaptam amint droggal üzletelt. Persze nem jelentettem. Feleslegesnek tartottam, mivel a rendőr főnök – persze tudtán kívül – tőle veszi az anyagot azoknak a ribancoknak, akikkel éjjelente csalja a nejét.
- Hé Bruce! Van egy tippem, hogy hol kezdjük.
Kíváncsian nézek fel az iratok közül és érdeklődve fürkészem Cleave arcát.
- Menjünk ki a helyszínre, hátha találunk valamit, amit a fiúk nem vettek észre.
Amit mond, nem is olyan baromság. Főleg, hogy amilyen alapossággal dolgoznak a helyszínelők csoda, hogy egyáltalán a hullákat megtalálták. Kevés az olyan ember erre, aki az igazságért küzd.
Beleegyezve Cleave ajánlatába kocsiba szállunk. Ő vezet, mindig ő szokott vezetni. Ennek több oka is van. Egyrészt mert általában mindig ''van egy kis dolga'' sikátorokban, sötét, füstös kocsmákban, játéktermekben. Másrészt pedig mert az ő kocsija. Az enyémmel nem szeretek rohangálni. Félek, hogy megsérül ha történik valami váratlan akció és akkor csúszik az elköltözés, a javíttatás ára miatt.
Alig múlhatott el kilenc. Az idő továbbra is sötét, borongós. Az eső is csepereg. Kisebb köd is ellepte Detroit utcáit. A kocsi monoton, zúgó hangja és a környezet álmosítóan hatnak rám. Nem is figyelem, hogy Cleave merre tart. Arra eszmélek fel, hogy hirtelen fékez majd kiront a kocsiból. A fejemet kapkodva figyelem, hogy mit csinál. Egy tizenhét-nyolc év körüli fekete gyerekhez siet. Váltanak néhány szót, majd Cleave megüti. A gyerek az ütés erejétől a talajra borul. Ez nem elég a társamnak, a bordái közé rúg még párat és elkezdi taposni, közben ordibál vele. Nem bírom tovább nézni, idegesen rohanok oda és lököm félre a partneremet.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?! - ordítok rá. A talajon heverő fiúra nézek aggódva, aki csak nyöszörögni tud és azt ismételgeti, hogy ne bántsam. - Meg akarod ölni?
- Ha már itt tartunk... igen, meg akarom! Emiatt a kis porpafingó miatt buktam több tízezer dollárt.
- Gyere inkább és hagyd békén ezt a szerencsétlent. Megkértelek, hogy ne hozz kellemetlen helyzetbe. Tudod, hogy elfogadom, de nehezen tolerálom az ügyleteidet. Az a szerencséd, hogy nincs kinek jelenteni.
- Ááá igen. Mr. Szabály. Az erény és igazság védőszentje. Hallod fiú?! Neki köszönd hogy élhetsz. Még... - ezzel egy utolsót rúgott a srác bordái közé, majd visszaszállt a kocsiba.
Végignéztem ahogy a gyerek remegve talpra áll és remegő kézzel nyújt át nekem három zacskó fehér port.
- E-e-ez az öné.
- Mégis mit kezdjek én ezzel? - álltam hökkenten a kokainnal a kezemben, majd végignéztem, amint bukdácsolva elsiet a helyszínről a gyerek. Ezután még pár percig álltam a csöpögő esőben és a gondolataimba mélyedtem. Érdekelt, hogy miért adott nekem kokaint és teszi tönkre ezzel valószínűleg Cleave üzletét. Mindegy, majd a kocsiban odaadom neki. Gyötört a tudat, hogy egy ilyen helyen kell élnem és elviselnem ezt nap mint nap. Végül Cleave dudálva zökkentett ki.
- Gyere vagy itt hagylak Bruce! - köpött egyet a kocsi ablakán keresztül, majd rágyújtott egy szál cigire.
Visszaszálltam végül a gépjárműbe és folytattuk megkezdett utunkat. Végül egy szűk negyed órás szótlan menet után végül megérkeztünk. Ugyan olyan bérház volt, akár csak a miénk. Ugyan úgy tornyosult szürkén az emberek fölé és vetett rájuk árnyékot. Az ott lakók elmondása szerint nem vettek észre semmit az esetből. Ha mégis, akkor sem vallják be. Azt állítják már egy ideje bűz áradt ki onnan, de nem érdekelte annyira őket, hogy benyissanak. Végül a főbérlő kereste fel őket az elmaradt lakbér miatt. Egy kisgyerek szerint, aki a résnyire nyitott ajtón keresztül bekukucskált, a nő mikor konstatálta, hogy mi történt, nem a rendőrséget hívta először, hanem a tárcájukból szedte ki minden pénzüket. Rosszul vagyok az itteniektől.
Végül kiszálltam és Cleav-el az oldalamon bementünk a házba. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a bűz, még mindig átjárja a helyet. A hullákat ugyan már valószínűleg elszállították, de a szag, amit a rothadásnak indult testük okozott, még mindig körbelengte az épületet.
A főbérlő sietett elénk, akinek szóltunk, hogy jövünk. A nő teljesen úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Alacsony, zömök testalkatú, olyan ötven-ötvenöt körüli. Vörös hátig érő haja szanaszét csüngött zsírosan. Szájából cigaretta lógott, amin elkenődött rúzsfoltok látszottak ízléstelen sminkje miatt. Tokája megrezdült minden egyes lépésnél. Látszott rajta, hogy nem szívleli a mozgást, mert lihegett mire ide ért hozzánk.
- Üdvözlöm nyomozó úr. Már vártam magát.
- Miért? A holttestekkel nem lakott jól? - sütött el egy ízléstelen humort Cleave. A nő erőltetetten nevetett, de a szemén látszott, hogy legszívesebben lekeverne egyet partneremnek. Végül elindult előre és mutatta az utat a szobához. Oda érve elborzadtam a látványtól. A hullák érintetlenül hevertek a helyszínen.
- Miért nem szállították el őket? - fogtam be az orrom és rivalltam a nőre.
- Valami olyasmit motyogtak, hogy majd elszállítják. Én meg persze rájuk hagytam hisz ők itt a szakértők.
Jellemző. Ismét egy nagyszerű példája a város mocskának.
Orromat továbbra is eltakarva léptem be a helyiségbe. Cleave mögöttem lépkedett. A családi fényképeket nézegettem. Olyan boldogok és gondtalanok voltak az egyiken. Biztos nem gondoltak arra, hogy egyszer így, a földön fekve, felvágott torokkal és erekkel, saját belükkel megfojtva, egymásra pakolva nagyság sorrendben végzik majd.
Körbe néztem alaposan a szobákba, mellékhelyiségekbe, de semmi szokatlan. Már ha nem számít szokatlannak a vérrel meszelt fal. Visszaérve az előtérbe, ahol a holttestek fekszenek egymásra pakolva láttam, amint Cleave elmélyülten nézi a halott nőt.
- Olyan kár-olyan kár... Dorothy... - simította meg a nő haját, miközben leguggolt mellé. - Annyira sajnálom...
- Még egy szerető?
- Nem. Nem nevezném annak. Inkább egy beteljesületlen szerelem.
Tehát elküldött a francba. - Értem. Sajnálom. - válaszoltam teljesen érzelemmentes hangon.
- Én is. Annyira sajnálom, annyira... - simította meg ezúttal a nő arcát, majd az ajkát. - Mindig a legjobbak mennek el. De tudod Bruce, én hiszem, hogy egy nagyobb hatalom akarata szerint.
Már megint ez a vallásos duma.
- Menjünk, különben esküszöm elbőgöm magam.
Megköszöntük a nőnek a segítségét, majd elhagytuk az épületet. Visszatértünk az őrsre az aktahalmok közé, ami csak gyűlt és gyűlt, de megoldás nem született egyikre sem.
- Ebben valami rendszer van. - vetettem oda Cleave-nek. Szerintem egy személy követte el mindet.
- Gratulálok! Miből jöttél rá zsenikém?
- Csak megjegyeztem...
- Aha.
- Cleave, be kell vallanom valamit. Félek. Borzasztóan félek, hogy Mary itt kell felnőjön. Félek, hogy a város romlottsága őt is magával rántja. Féltem Emily-t, hogy a város nyomorúsága depresszióba sodorja.
- Nyugodj meg haver, csak kiborultál a sok bél és vér láttán. Ne izgulj.
- Nem, ez komoly Cleave...
- Találok megoldást a problémádra, ne félj. - veregette meg barátian a vállam. - Kezdetnek mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, tudom hogy hol fog ismét lecsapni ez a sorozatgyilkosunk?
- Ha azt mondod, hogy kapcsolatban állsz vele, én esküszöm itt helyben agyon lőlek.
- Ugyan már Bruce... Mégis miket feltételezel rólam? - mosolygott rám sunyin. - Pusztán egy megérzés.
- Na halljam azt a megérzést.
- Rendben. Gyere ma éjszaka tízre a Magnolia sugár úthoz.
- Mégis mi a fené...
- Elakarod kapni azt a szemetet vagy sem?! Csináld amit mondok.
- Legyen...