World of Darkness (Sötétség Világa) [18+] > Alkonyi Hajnal
Timeus 'Solarion' Helio
Con Angilo Guerdo:
Timeus 'Solarion' Helio
A víz, mely a halandó élet számára elengedhetetlen, most a legnagyobb kínszenvedést okozza. Rabigát vonzva körém, lakat alatt tartva, fizikai kimerültség szélére sodor. Nincsen semmilyen száraz hely számomra, csak a nedves hideg, ami körül ölel. Eme világvége hangulatban vagyok egyedüli élőként az ismeretlenben, sóhajommal mit sem törődve senki sem.
Megörökölt memóriámnak ha hangja lenne sűrű zakatolást lehetne hallani, olyat, amit csak egy gőzmozdony adhat ki. Valójában információs képek jönnek képzeletbeli szemem elé, ismerősök, egy mentor, egy közösség és, mint a halál utolsó perceiben végig futva az életem filmén a filmszalag pereg. Timeus élete új adatokkal szolgál, s ezen új dolgok tulajdonosaként esélyt láthatok arra, hogy miként léphessek, ki ebből a földi csapdából. Ezen emlékek sorozatából egy újabb tapasztalat zökkent ki s ez nem más, mint a fájdalom. Nem jó és egyáltalán nem kellemes. Ha lehet többé nem érezném. Ebből felocsúdva a tenni akarás vágyának adom át magam, de ez hamar alacsony szintre redukálódik, hiszen megint rá kell jöjjek… Börtönben vagyok.
Számba véve a lehetőségeket, a hajóról lemondhatok, úszva elég messze van, hogy fáradt és zilált testem kibírja ezt a megpróbáltatást. Egy helyben állva csak a fejem búbját vakarom. Itt állok mozdulatlan ősi szent helyen… Mi van a lábam alatt?
Octopus, ami, annyit jelent, polip. Tengeri szörny, kráken, leviatán… Minden története világvégét jósol vagy magát a pusztítást szimbolizálja. Kráken, tengerek rettegett szörnye, mely hajókat zabál karjaival a tenger mélységébe húzza áldozatát, hol lassan lakmározik víztől oszladozó áldozatát.
Mások szerint tengerben élő sárkány, mely a vizekben él. A tengeri kígyó maga az Antikrisztus a világ megrontója, kit a Teremtő fog legyőzni. És vannak a legrosszabbak, ők Rahab démonnal azonosítják…
Járja végig a gondolat, melyet tanult vázam emlékezőképességének köszönhetek. Lehet illene megvizsgálni ezt a képet, lehet út mutatást adhat? De az is lehet, hogy egy áldozati helyen vagyok, melyet Isten majmának az Antikrisztusnak, leviatán üdvösségének emeltek?
Thyriel:
az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok
Nem kizárt, hogy ez a sok víz azért zavar ennyire, mert mégis csak a fény, a hő és tűz áll közelebb hozzád, amiből most alig akad. Az a kevés is kimerülni, eltűnni látszik. Ez itt és most inkább a Lammasu-k birodalma, elvégre ők a Nyughatatlan Mélység Háza és a Viharok Kórusa lenne képes mindarra, ami most körül vesz. Kevéske jut mindenből ami neked, illetve a testnek fontos ez pedig eléggé kimerítő tud lenni hosszútávon. Mit is kezdhetnél magaddal, mikor a szabadság is olyan, mintha sosem szabadultál volna és mégis annyival több, mint ami azelőtt volt?
Egy emberélet.
Ennyibe került.
De szabad vagy.
Változtál.
A hatalmas tintahalszerűség, polip vagy mi ez, ami leginkább Leviathan-ra hasonlít, rádöbbensz, hogy fogalmad sincs mit is jelenthet. Az idő múltával elkorcsosult a szó, most már szinte minden tengeri szörnyre ezt mondják, de nem mindig volt ez így. Az eső tisztára mosta a mozaikrajzot, ahol nem, ott pedig te segíthettél neki, hogy jobban lásd ezt a hatalmas alkotást. Egyesek számára amit látsz, csak legenda, mese vagy csak egy festmény, de te tudod, hogy bizony a Teremtő létezik, hogy Démonok és teremtményeik járhatják a teremtést, miért lenne más ez alkalommal?
A világ sokat változott. Nem csak azért, mert az emberek hova jutottak, hanem a csillagok az égen, a földrészek és… minden. Más, mint volt, idegenné vált és nehéz megtalálni azt, hol illenél bele. De azért akad támpontod, hiszen van, ami nem változott. Nevezhetjük egy állandóan az örök változóban, hiszen a lényed része: helyed és feladatod van a Teremtésben! Lehet, hogy most még inkább, mint korábban, hiszen amennyire fel tudod idézni – ami nem olyan könnyű – a pusztulás felé sodródik minden.
Úgy tűnik a Tengeri Kígyó jól halad, hogy elérje a célját.
Egyetlen dolog tűnik fel – amellett, hogy teljesen elázol – még pedig az, hogy jelek vannak a rajzba elrejtve. De ezek a fura írásjelek vagy mik lehetnek nem adnak ki semmi értelmeset. Semmit, amihez bármilyen jelentést tudnál társítani. A legközelebbi szó, amit ki tudtál rakni ebből a káoszból, az is lehet tudat alatti emlékekből dolgozott. Kicsit olyasmi, mint az a sok Művészpártoló, aki együtt dolgozva más házakkal olyasmire lehetett képes, amire a Lázadás előtt valószínűleg még csak nem is gondoltak. Erre hasonlít a szó:
Whistimmu
Con Angilo Guerdo:
Timeus 'Solarion' Helio
Az ember, aki testet adott nekem, gyakorlatilag életét áldozta értem a szabadságot jelenti számomra. Szabadság, amely mégis egy zárka jelenleg. Lammasuként, elégedett és boldog lehetnék ebben a szituációban, de nem vagyok Lammasu. Nekem nem kenyerem a víz, a folyamatos nedvesség, ami most ér. Előző rabigámtól sokkal jobb a helyzet, hiszen érzékelek, melyet eddig nem tudtam az Abyssban. Most igazán élhetek, hiszen tapasztalom minden mennyiségben.
Ezen lények valóban torzultak, s deformáltak ez idő alatt. Szinte felismerhetetlenné változtak, a róluk szóló történetektől annyira mutálódtak, hogy jelentésük is változott. Az emberek a velük való történeteket átszőtték, formálták, így már nem ön-önmaguk. A képet nézve azon tűnődöm, mennyire kreatív az ember elméje, mennyire kibontakozott…
Ahogy a halandók mondják, “régen minden jobb volt”, most is igaznak tűnik. A világ és vele a környezete is annyi változáson ment át, hogy vajon kellünk-e még az embernek? Létezik még szerepünk? Hova tartunk? Minden annyira idegen és más, mint a Bukás előtt. Az a szépség már tán kihalt, vagy eltűnő félben van jelenleg. Meg kell próbálnom azt felfedezni, és adni még esélyt a jövőnek, hiszen nem szeretném, hogy maga a Teremtés anarchiává változzon és eltűnjön a történelem süllyesztőjében. Fel kell rázódni az apátiából! Tudatosul bennem a gondolat, miközben csak meredek magam elé.
És itt vannak a jelek. Írás vagy szimbólum, mely ismeretlen számomra és megfejthetetlen. Halandó testem léleknyomatában, sem találok semmilyen olyan információ morzsát, mi segítségemre lehetne.
Majd, mint a szikra, úgy villan meg egy név, hogy honnan én sem tudom, de ez nem más, mint Whistimmu.
Whistimmu… Nem tudom, ki ő, mi ő, de ismerősen cseng, de sem emlék sem érzés nem társul hozzá. Talán egy valaha létezett Elohim? Vagy egyéb más lény, mely számomra sem ismert? Nem tudom… félek kimondani… Félek a következményektől, szorult helyzetemre még nagyobb vészt hozni fejemre, nem lenne bölcs dolog...
Thyriel:
az Égei-tengeren (Görög fennhatóság), Zaforas kis szigetén
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Reggel
Hangulatkeltő - Viharhangok
Kétséges, hogy a zárkád nélkül képes lennél túlélni, s mégis, pont ez a kis húsbörtön okoz némi aggodalmat, hogy mi lesz veled e vihar idején. Timeus mindent rád hagyott, s bár van amire nem emlékszel, a lényegre igen. Nem kívánsz visszatérni a Pokolra, ha van más lehetőség is! Még így, zavart-kábán is sokkal jobb, mint akár egy újabb másodperc odalent! S míg te változtál azáltal, hogy részben ember lettél, a világ is változott. De vajon tényleg minden vele együtt vagy csak az emberek felejtettek és adták tovább a tudást pontatlanul?
Az élénk fantázia átok és áldás is lehet. De úgy tűnik, hogy az igazság bizony nagyrészt elveszett a fantázia által. Sok mindennel segít eljátszani, de jó részük ezen képzelgéseknek elég ijesztő tud lenni. Rögtön a legérdekesebb közülük: kellenek e a Bukottak a Teremtésnek? Az embereknek, akikért egykor fellázadtak és akiket szeretni kell? Valóban a pusztulás felé sodródik minden vagy még van remény? Elég félelmetes a válasz, hogy fajok haltak ki és lehet más dolgok is eltűntek már…
Úgy véled van remény. Esély, ami nem csak neked, de mindenkinek jár és lehet, hogy néhány szépséget sikerül megmenteni egy szebb jövőért. Nem lesz egyszerű, sosem volt az és most még inkább kaotikusnak tetsző, hogy belekényszerültél ebbe a furcsa, idegen és mégis talán izgalmas börtönbe, amelyet percről-percre, óráról-órára egyre inkább magadénak érzel. Megrázod magad talán, s nem csak az Esszenciád, a Tudatod, de önkéntelenül az új tested is, mely már így is reszket és remeg a hidegtől, amit az erős szél okozta érzés hozott magával.
A betűhalmaz, a név, ő vagy valami, akármi vagy akárki is legyen, rejtve marad, nem úgy egy másik, miközben a gondolatod ide-oda cikázva próbál rendet teremteni a káoszban. Whistimmu… Lammasu… a szépség, amit meg kéne mentened… Arquiel! Egy név, amiről tudod, hogy egy valóban Nyughatatlan Isharra-é, de ennél többet nem tudsz felidézni belőle. E név csak egy a sok közül, amit egykor ismertél, köztük voltak barátok és ellenségek, szövetségesek, akár csak egy pillanatra és persze társak, kikkel a közös cél talán jobban összefűzött, mint bármi más.
S egy másik név is kacérkodik veled, de valahogy nem akarja felfedni magát. Kicsit olyan érzés, mintha még nem lenne itt az ideje, ahogy próbálod megfogni, utána kapni, úgy fakul ki egyre gyorsabban, mígnem végül magadra maradsz. Már nincs száraz ruhád, de amit lehet itt megfejtettél. Legalábbis több nyomot nem találsz és igazából már nem vagy biztos abban, hogy lesz is. A kis sziget minden része köves és sziklás, növény nem maradt itt életben, így nincs ami védelmet adjon, csak a sátor, ami az utolsókat rúgja.
Akárhogyan is legyen, félő, hogy ez így nem mehet tovább…
Con Angilo Guerdo:
Timeus 'Solarion' Helio
A betűhalmaz és a gondolat ereje újabb névvel áld meg, melyet egyenlőre sötétség vesz körbe, eredete ismeretlen számomra. Idegen, de még sem az. Arquiel, nyughatatlan Isharra… Ki ő s mi ő valójában nem tudom vagy nem tudom hova tenni. Barát talán vagy ellenség? Bármelyik lehet, de tudatom tompasága miatt köd fedi az egész történetet, mely sűrű akár a tejfel. De ha tudnám is, nem biztos, hogy segítene a helyzeten. Legbelül van ott más is. Ott rejtőzködik sötét árnyak között, mint akár valami titkos dolog, melynek feladata, hogy észrevehetetlen maradjon kereső tekintetek előtt. Az álca működik, mert a kutató szem mást vél felfedezni.
Magamra maradtan e kietlen területen ítéletidőben, minden vésztartalékom fogytán. Utolsó esélyem a rozoga sátor. Bármelyik pillanatban a remény lángját elfújhatja a végzet szele, így a szituáció cselekvésre ösztökél. Tennem kell valamit, nem mehet ez így tovább. A sátorból megpróbálom ócska telefonom elérni Theodort, hogy küldjön segítséget nekem, más esélyem nincs s nem is lesz egyáltalán, hiszen az akku töltése is csak minimális. Reményt vesztve tevékenykedek így a túlélésem érdekében.
Bíznom kell a jövőben, hiszen nem lehet, hogy csak ennyi legyen az egész. Küldetésem van, s nem hagyhatom annyiban a dolgot. Ennek a küldetéstudatnak erősnek kell maradnia… Nem tud Theodor segíteni jövök rá.... Magamnak kell megoldani... Nem várhatom el senkitől, hogy ebben a pokoli időjárásban ide repüljön vagy jöjjön...
Repülni... Várjunk egy pillanatra. Itt a megoldás az orrom előtt és nem vettem, eddig észre. Kieresztem szárnyaimat, s kipróbálom magam. Az új testrészek csak csattognak és csattognak. A remény hangja ez, hogy végre itt hagyhatom ezt a szigetet. Örömöm nagy ebben a keserű órában, hiszen minden szenvedés kulcsa a hely volt, míg a megoldás a szemem elé nem került. Összeszedem a dolgaimat s útnak indulok a kontinens felé, de legalábbis a Santorinire biztos.
Navigáció
[#] Következő oldal
[*] Előző oldal
Teljes verzió megtekintése