Görögország, Kerkyra
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – Kora éj, éjHangulatkeltő - Zene
A változás állandó. Legyen az kontinensek vándorlása vagy csillagok ragyogása esetleg csak egy berögződés vagy elmélet. Itt és most egy lélek változott, viszonylagosan rövid idő alatt igen nagyot. Nem küzdhetett ez ellen, mert valóban eltört, kiégett volna úgy, hogy talán mindent elveszítve, önzőn maga mögött hagyta volna a Teremtést magát.
A szirén – mely inkább csábító démon, legendák succubbusa – valóban mestere a vágykeltésnek. Hogyan lángoljon valakinek a teste és lelke, a szenvedély miképp lobbanjon lángra és perzseljen égetőn, mikoron már a tudatot is elemésztve őrült vágyinfernoként ragadjon el mindent semmit sem hagyva maga után…
S ami először csak képzelet szülte rémálom volt, most már valóság. Elrabolt és elvett mindent, hogy cserébe egy álmot adjon. Nem a testét, de a lélekét, a szívét, mely a testben manifesztálódik. Ezúttal a csókja éget, forrón éget és fáj és mégis oly édes, hogy nem akarod abbahagyni! Te nem… de ujjbegyet érzel és az égető érzés enyhül, bár a kábaság és szédülés nem szűnik azonnal.
/Ismeretlen Nyelv/
Naamah.Érzed a tenger hullámzását, ahogyan alábuksz, a mélység hívását, a sötétségben rejtőző ragyogást és még oly sok minden mást! Tudod, hogy ez az entitás neve, azt, hogy e név nem hellén így ami vagy aki előtted áll, nem lehet Szirén. S azt, hogy mikor kiejtetted a szavakat valami megint megváltozott.
S abban a pillanatban, amikor felajánlottad magad. A szívdobbanásban, amikor felkínáltad mindened és azt elfogadták a fájdalom elmúlt. A kín ami hosszú ideje kísértett, kifakult és végül eltűnt. Szabad lettél, ahogy ígérték! De csak mert így akarták. Ebben lélegzetben, melyben e gondolat megszületett robbant ki valami a vízből és lebeg a felszín felett:
Fénylő, méltóságteljes férfi, akiből árad a mennyei kiválóság és tekintély. A bőre szabályosan ragyog, s a ragyogás éles aranyfény auraként burkolja be és mint ha mindenki fölé magasodna. Hatalmas, sasokat, az egek urait, idéző szárnyai csak még tiszteletreméltóbbá teszik. Aranyszínben játszó vértezetén aranyló nap mintája, felkar, alkarvédő, lábszár és combvédő szíjjakkal erősítve rá és szárnyas sisak rejti vonásait, csak szemei látszanak, melyek a csillagok forró fényével izzanak.
Naamah /Görög/
Eligor! – búgják, mely számodra inkább az árulás zöngéje –
Drága szerelmem! - döfnek beléd egy újabb tőrt
Eligor /Görög/
Engedd el őt Naamah! – szól parancsolóan mély baritonján, mely ismerősként zeng fülednek
Naamah /Görög/
Elkéstél, egyetlen kedvesem! – kuncog, majd nevet őszinte kárörömmel, miközben téged újabb árulás ér
Eligor /Görög/
Mit kívánsz érte? – kérdezik azonnal, hezitálás nélkül
Naamah /Görög/
Vidd, Hajnalhercegem! – húzódnak hátrébb, mint akit bánt az aranyló fény
Eligor /Görög/
Egykor nem ilyen voltál! – jegyzik meg szelíden, mint a napsugarak érintése
Naamah /Görög/
Engedd el! Oly rég volt, ki emlékszik rá? – nevetnek fel tele gyűlölettel és kínnal
Eligor /Görög/
Engedd el őt, kérlek! – erőteljes hangzat, de érezni benne a lágyságot is
A következő pillanatban kínt élsz át, oly fájdalmat, amit még sosem tapasztaltál. Oly erőteljes, hogy egyszerűen tudod ez nem a tested kiáltása, a lelked vérzik! S abban a pillanatban, ahogy térdre hullasz, kiáltasz és üvöltesz ahogy eddig még sosem, a fájdalom hamarost el is múlik. Érzed, hogy ami visszamaradt, az a kezedben összpontosul és mikor rápillantasz, egy stigmaszerű sebet fedezel fel.
Eligor, kinek látványa újra megtépett – de ez más volt, mint a korábbi lelked Gyötrelmes kínja – rebben hozzád és vesz karjaiba, hogy szomorúan pillantson rád, mint aki bocsánatkérésért esedezik, fájdalom izzik azokban a szemekben. Olyasfajta, amit még nem tudsz megfejteni. Ugyanakkor talán még lesz rá lehetőséged, mert egy halk „mély levegő” után, alámerültök, hogy mielőbb a kis öbölben találd magad.
Ez a lény – mely azért érkezett, hogy megmentsen – most a part felé sétál, de mire eléri lassan minden ami Helios-ra emlékeztette leolvad róla, mint Ikarosról a szárnyai és ott áll előtted Theias azzal a megmagyarázhatatlanul erős önvád és szomorúsággal a szemében, ami túlmutat most a megértéseden. Kócos nyargal oda, pedig még pár lépés akadt volna a partig, míg végül a homokszemek újra a lábujjaid közé fúrják magukat és te egészségesen állsz, ahogy oly sokkal évvel, a baleset előtt…