Alábbhagyott a hóesés.
Bár a Tűz és Fény enyhet adó hónapjai már közel jártak, a Pidera-hegység égbenyúló csúcsai között nem számított rendkívüli eseménynek a havazás. Itt szinte minden éjszaka hullott valamennyi csapadék, az ehhez hasonlóan hideg éjszakákon pedig gyakorta burkolóztak fehér hótakaróba a hegylánc bércei.
A Piderák több ezer mérföld hosszan húzódtak végig Toron északi határán, ezzel mintegy természetes határt hozva létre a kyrek utódállama, a Toroni Birodalom és a pyarroni szellemiséget követő Északi Szövetség között. Ezt a határt pedig igen jól őrizték. Valaha rég a kyrek hatalmának csúcsán is álltak itt várak és erősségek, de azok - lévén, hogy az akkori Toron tartomány határán álltak - nem annyira védelmi célokat szolgáltak, inkább a nemesi családok vidéki rezidenciái voltak. Aztán Rualan tartomány Hatalmasainak árulása következtében a Kyr Birodalom összeomlott, és az évszázadokig tartó káosz alatt a várak nagy része is megsemmisült. A hegységben mindenfelé megtalálhatóak az egykori erődök romjai, régi dicsőségük azonban az enyészeté vált.
Csak mintegy fél évezreddel ezelőtt, az egykori várak romjain kezdtek hozzá annak az erődrendszernek a kialakításához, amely fokozatosan épült ki az északi határon, és az Északi Pengefal nevet kapta. Az erődítménylánc várai ott emelkednek minden fontosabb hegycsúcson, gerincen, és őrzik a Toronba vezető hágókat. A sűrű, számos helyen szinte áthatolhatatlan erdőségekkel borított hegyekben és a természet alkotta, megmászhatatlan sziklafalak közt pedig csak ezeken keresztül lehetett átjutni.
Tudta ezt az a férfi is, aki foltokból összevarrt álcaköpenyébe burkolózva hasalt egy vízmosás peremén egyensúlyozó szikla mögött, bár ő egészen mást forgatott a fejében. Nem az volt a feladata, hogy bejusson a Birodalomba. Éppen ellenkezőleg. Azzal bízták meg, hogy kijuttasson onnan néhány északi ügynököt. Remélte, hogy nem jön közbe semmi és az egész mentőakció renden lezajlik. De hát csak az istenek tudják biztosan, hogy mit tartogat a jövő.
Olykor pedig még ők sem.
Az előkészületek során rengeteg lehetőséget számba vettek, hogy végül a legmegfelelőbbnek ítéltet válasszák ki. Az erődítménylánc központja, Salnarr több száz mérföldre, innen keletre feküdt, errefelé pedig némileg megritkultak az erődrendszer várai, bár még így is fenyegetően közel álltak egymáshoz. Hiába választották ki a helyszínt két vár között félúton, így is elég nagy volt a lelepleződés veszélye. De hát vállaltak már ennél nagyobb kockázatot is. A legnagyobb fenyegetés pedig nem is evilági, hanem mágikus eredetű volt. Gyakorta érezte azt, az elméje peremén végigfutó bizsergést, amit az erődrendszer mentalistáinak tapogatódzó tudata váltott ki, akik rendszeresen pásztázták a vidéket ellenség után kutatva.
Furcsán érezte magát, így védtelen elmével, de tudta, hogy a legkisebb, a tudatát övező védelem is jelentősen megnövelné a lelepleződés veszélyét. Azt pedig mindenáron el kellett kerülni.
Leshelyéről jól látta mindkét erőd fényeit. Komoran emelkedtek a táj fölé, baljóslatú, sötét tömbjük előrevetítette azok sorsát, akik engedély nélkül, lopva akartak a Háromfejű birodalmába jutni.
Akárha ikertestvérek lettek volna. Mindegyiket egy-egy kiemelkedő bércen emelték. Alapjukat a sziklába vájták, falaikat sötét kőből építették, bástyáikon pedig ott meredtek az acélból kovácsolt, agyarszerű pengék, melyekről az erődrendszer a nevét kapta. A tornyaikból őrszemek tartották szemmel az egész vidéket, szinte lehetetlenné téve, hogy bárki ellenőrzés nélkül átjusson. Vezesse bár befelé vagy kifelé végzete. A friss hótakarónak, a csillagfényes éjszakának, és a kék hold fényének hála - vagy talán inkább átoknak kellene nevezni -, most messzire elláthattak, és a férfi feltételezése szerint a legkisebb mozgást is érzékelhették a völgyben. Ez pedig nem túl szerencsés a feladat sikeres kimenetelének szempontjából.
A feltámadó szél, amely súlyos felhőket hozott magával északról, némi reménnyel töltötte el. Talán Arel istennő melléjük szegődik ma éjjel, és elhomályosítja az eget. Már csak abban reménykedett, hogy ez minél hamarább bekövetkezik. Felemelte fejét, és álcaköpenye csuklyájának árnyékából körülnézett.
Embereit kereste, akik hozzá hasonlóan a környéken rejtőztek. Elégedetten nyugtázta, hogy egyet sem látott. Ha pedig ő sem látja őket, akkor nyugodt lehet afelől, hogy a toroni határvadászok sem veszik észre őket.
Néhány órával ezelőtt egy járőr haladt el nem messze rejtekhelyétől. Olyannyira nem messze, hogy az egyikük kis híján rálépett. Megmarkolta fegyvereit, és visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni. Ha észreveszik, akkor elkerülhetetlen a vérontás, a harc zajai pedig messzire elhallatszanak az éjszakai csöndben. Az pedig, hogy idő előtt felfedezzék őket legkevésbé sem hiányzott.
Most nem.
Óvatosan megmozdult és megigazgatta fegyverövén a pengéit. Két pengéje volt, mint minden embervadásznak. Egy hosszabb és egy rövidebb. Akárcsak toroni testvéreiknek az Ikreknek.
Ismét megérezte az elméjén végigfutó bizsergést. Visszafojtott lélegzettel várta, amíg áthalad rajta az erőd mentalistájának fürkésző tudata. Fura, idegen érzés volt. Mintha egy hideg léghullám söpört volna végig a koponyája belsejében. Aztán, amikor érezte, hogy a varázsló figyelme már nem felé irányul, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
A szél megerősödött, úgy sírt a sziklafalak közt, mint a nyugalmát kereső lélek. A levegő tovább hűlt, és a felhők is egyre csak közeledtek. Hamarosan újabb hóesés várható.
Aztán hirtelen, éppoly váratlanul, ahogy az a kék hold lenyugvása után lenni szokott, a világ sötétségbe borult, beköszöntött az éjközép. Már csak percek voltak hátra a megbeszélt időpontig. Persze, csak ha nem jön közbe valami.
De közbejött.
Kürtszó harsant fel az egyik várból. A jobb oldali erőd tornyaiban hirtelen megélénkült a mozgás, a falakon belül felizzottak a fények. Az embervadászok kapitánya még a bástyákon mozgó alakokat is tisztán láthatta, ahogy láncingeiken megcsillant a fáklyák fénye. Kivehetetlen kiáltozást, parancsszavakat sodort felé a szél. Hangos pukkanás hallatszott, és az egyik toronyból egy lángoló gömb emelkedett az ég felé, széthasítva az éjszaka szövetét. Ívének csúcspontján felrobbant, mintha egy kis nap gyúlt volna az égbolton, és nappali világosságba borította az egész völgyet. A fák és a sziklák percekig éles árnyékot vetettek a természetellenes fényben, amíg az végül lassan halványulni kezdett, hogy aztán hamarosan egy újabb fénycsóva kövesse.
A hirtelen fény először elvakította, másodpercek kellettek hogy visszanyerje a látását. Hiába erőltette szemeit, hiába fúrta tekintetét a világosságon túli sötétségbe, nem látott semmit, ami kiválthatta a riadót az erődben.
Aztán meghallotta a kutyaugatást. Messziről jött, valahonnan a völgyből, és egyre közeledett. Ismerte azt a hangot, talán mert oly sokszor volt épp ő a préda. A vadászó, a zsákmány nyomára lelt kutyák ugatása volt.
A hangok egyre közeledtek, majd megpillantotta az árnyakat amelyek fokozatosan bontakoztak ki a túloldali erdőségből. Lovasok voltak, és egyre közeledtek. Fél tucatnyian
voltak, s mindannyian szorosan hátasuk nyakába hajoltak, hogy azzal is gyorsabb vágtára ösztönözzék azokat. Lovaik patája felkavarta az éjszaka hullott vékony hóréteget. Aztán felbukkantak a kutyák is, ki-kivillanó agyarakkal loholtak a zsákmány után. Hatalmas szelindekek voltak, melyeket a Pidera farkasaival vívott harcok edzettek, s amelyeket oly előszeretettel tartottak a végvárak urai. Az őket követő mintegy huszonöt lovas árnya is mind hatalmasabbra nőtt, hátasukat ösztökélve, kezükben karddal, gyorsan közeledtek. A menekülők lovai már fáradtak voltak, többször is elvétették a lépést, a kutyák egyre közelebb értek hozzájuk.
Aztán, az egyik ló hirtelen megbotlott, és felbukott. Lovasa csak elképesztő ügyességének - vagy talán hatalmas szerencséjének köszönhette, hogy nem törte ki azonnal a nyakát. Mi több, rövid gurulás után talpra állt, és kardjait kirántva szembefordult üldözőikkel. Társai egy pillanatra visszafogták a lovaikat, dacos, kivehetetlen szavakat hozott magával a szél, aztán újra vágtába ugratták a lovaikat, ő pedig pengéit maga elé tartva várta az összecsapást. Egy hosszabb és egy rövidebb penge.
Egy embervadász.
A kutyák csaholása hangosabbá vált, ahogy megérezték maguk előtt a prédát, amely végső kétségbeesésében megállt, hogy szembeszálljon velük. Sokszor megtörtént már ez, amikor a vadászatokon a sarokba szorított vadkan vagy szarvas érezvén, hogy nincs vesztenivalója harccal adta át magát a végzetének. Akkor sem haboztak, s nem lassítottak most sem. Csupán egy pillanatra torpantak meg, hogy lendületet vegyenek, hogy aztán - szemükben ott lobogott az ölni vágyás - rávessék magukat áldozatukra.
A kapitány tehetetlenül szorította ökölbe a kezét, tudatában ott tombolt a harag, tenni azonban semmit nem tehetett. Még túl messze voltak.
Nézte, ahogy az embervadász tökéletesen időzítve mozdul, és pengéivel az állatba marva felvágja az egyik rátámadó kutya hasát, miközben eltáncol, hogy egy másik fogai ott csattanjanak a levegőben, ahol pillanatokkal előtte még a torka volt. Látta, amikor az első agyarak a testébe tépnek, és látta amikor több sebből vérezve eltűnik a vérszagtól megőrült
szelindekek forgatagában.
Áldozata azonban hiábavaló volt. A többi kutya elrohant mellette, és az üldözők egyre jobban beérték a menekülőket. A kapitány most már nem várhatott tovább.
Készülj!
A szavak nélküli üzenet megtalálta embereit, és érezte ahogy nyugtázzák parancsát. Érzett azonban mást is a köztük megnyíló csatornán keresztül. Az elméjüket átjáró dühöt és haragot, melyet egy közülük való elvesztése okozott.
Most!
Egyszerre emelkedtek fel, egyetlen nesz, egyetlen csendülés nélkül, mintha megannyi éjszakai lidérc bontakozott volna ki az éjszakából. Húsz árnyalak, a legendák húsz félve emlegetett teremtménye, mögöttük szárnyként csapkodó sötét köpönyeggel. Az erigowi számszeríjászok mozdultak elsőnek.
Északfölde szülöttei voltak, akik legalább olyan jól bántak fegyverükkel, mint a végtelen erdőségek őrei, az elfek. Most sem hazudtolták meg otthonukat és mestereiket. Követhetetlen sebességgel küldték halálos útjukra vesszőiket, és ugyancsak követhetetlen sebességgel helyezték fegyverük acélidegére a az újabb nyílvesszőket. A menekülő lovasokat már-már beérő szelindekek közül több rövid acélnyílvesszővel átjártan bucskázott fel, szertefröccsenő vérük megfestette a hótakarót. Aztán ismét aláhullottak a nyílvesszők, hogy halált osszanak, s a szelindekek maradéka is holtan vagy sebesülten terült el a hóban. Köztük azok is, amelyek a halott embervadász holtestén marakodtak.
Az üldözők, akik ekkorra már szinte beérték a menekülő lovasokat, megtorpantak. Vesztükre.
A tizenöt embervadász egyként vetette rájuk magát, szabadjára engedve minden dühüket és haragjukat. Lerántották a toroniakat a hóba, s pengéiket a húsukba mártották. Az éjszaka hullott hó felkavarodott az egybefonódó alakok küzdelmében.
A kapitány kitért egy megriadt ló útjából, mely kis híján eltiporta, majd egyik kezével megragadta lovasát, és lerántotta a nyeregből. A toroni hangos puffanással terült el a földön, de már nem volt ideje hogy feltápászkodjon, mert az embervadász hosszabbik pengéje mellvértje fölött a torkába hatolt. Szinte abban a pillanatban útjára küldte a rövidebb pengét is, mely átszelve a közel négy méteres távolságot bordákat törve vágódott egy másik toroni mellkasába, aki már-már felülkerekedett az egyik emberén.
Felnézett.
Mindenütt harcoló alakokat, összecsapó pengéket, megzavarodott lovakat látott. A levegőt betöltötték a harc hangjai. Fegyvercsattogás, kiáltások, halálsikolyok.
Mindig ugyanaz.
De túl mindezeken megpillantotta a menekülőket, akik mintegy húsz méternyire, magukat immáron viszonylagos biztonságban tudván várakoztak, fáradtan, meg-meg veregetve lovaik tajtékos nyakát. És látta az öt erigowi orvlövészt is, akik védelmezően fogták gyűrűbe őket.
Aztán a harc éppoly hirtelen, ahogy elkezdődött, véget is ért.
Mikor a felkavarodott hó szitálva alászállt már csak tízen álltak leeresztett, véráztatta kardokkal a riadtan vágtázó lovak között. Az ő emberei. Mindannyian ziláltan, véresen. Egyikük-másikuk megsérült a küzdelemben, amerre léptek vércseppek sötétlettek a hóban, komor arckifejezésük azonban mit sem változott.
A lovakat!
Néhány száz méterrel lejjebb, az egyik vízmosásban rejtőző embere felkapta a fejét és bólintott. Egy pej ilanori mént vezetve elkezdett felkapaszkodni a kis ösvényen, a többi ló engedelmesen követte.
A hegygerinc mögött mályvaszín fény gyúlt, aztán a bércek közül lassan előbújt a vörös hold. Ahogy fénye szétömlött a világon, vérszínűre festette a havas tájat. Az embervadászok kapitánya megindult a menekülők felé. A négy férfi közül egyiküket sem ismerte. Csupán komor pillantást vetett rájuk, amelyet alig észrevehető biccentés követett.
Ötödik társuk, aki egy almásderes nyergében ült, egy nő volt. Erről árulkodott tartása, és az incognója csuklyája alól előbukkanó gesztenyeszín hajtincsek. A nő megérezvén hogy figyeli, hátratolta kámzsáját, és dacosan nézett vele farkasszemet. Őt sem látta még soha ezelőtt, de tudta róla, amit tudnia kellett. Azt, hogy akár emberei és a saját élete árán is juttassa el az északiak táborába. Épségben.
Előtte állt hát meg, és fejet hajtott.
- Üdvözlöm hölgyem. A nevem Nasin Ethand kapitány. - nézett a szemébe. - Az én tisztségem, hogy a táborba kísérjem, ahol már várják érkezését.
A nő csak végigmérte – tekintetében végtelen fáradtság tükröződött -, miközben mindkét kezével hátranyúlt, és ismét a fejére húzta köpenye csuklyáját.
- Akkor hát, tegye a dolgát kapitány! - parancsolta a kámzsa árnyékából, mialatt térdével irányítva megfordította a lovát.
Az embervadász néhány pillanatig a nő hátára meredt, majd megfordult, és a fák közül közeledő lovakra nézett. Húsz ló, s közülük öt ma éjszaka a lovasa nélkül tér haza.
Fejét ingatva sétált oda lovához, és végigsimította a nyakát.
Figyelte, ahogy emberei sietve lovaik nyergébe szíjazzák halottjaikat, aztán beleszagolt a vérszagú szélbe. A Fekete Hadurak seregei ugyan még a hegyek túloldalán táboroztak, mindenki tudta azonban, hogy hamarosan kitör a háború. Érezhető a levegőben. Akár a vihar előtti csend. Még néhány hónap, és a Fekete Lobogók alatt menetelő seregek már mélyen bent járnak majd a Dwyll Unió területén, és ez a határ ahol most voltak, már nem fog létezni. A határ valahol százötven mérfölddel északabbra fog húzódni, Calmon dul szikes síkságán túl, valahol ott, ahol az Északi Szövetség seregei most is gyülekeznek. Addig pedig még hosszú út vár rájuk, és nem engedhette hogy bármi is hátráltassa őket.
Újabb kürtszó harsant az éjszakában, éles visszhangot keltve a bércek között. Az erődök felé tekintve látta, mindkettőből több tucat fáklyás lovas vágtat ki, hogy aztán az üldözésükre induljon.
A többiek a példáját követve nyeregbe szálltak. Megpaskolta lova nyakát, miközben még egyszer visszanézett a vérfoltos hóra, ahol a rövid küzdelem lezajlott, aztán végigpillantott
az emberein, és a hozzájuk csatlakozott öt emberen. Itt már nem volt semmi tennivalójuk.
Megfordította lovát, és a csapat élére rúgatott.
- Indulás!
Hamarosan elnyelte őket az éjszaka.
