Oionus Noodell (ojonusz nódel)
A sápadtsárga bőrű nemesített ork inkább vézna alkat. Még embernek sem lehetne jókötésűnek mondani a legnagyobb jóindulattal sem. Többnyire fehér ingben, kopottszürke vászonnadrágban lehet látni. Hideg időben, esőben nehéz, fekete, ujjas bőrköpenybe burkolózik. Lábán viseltes csizmát hord.
Elnyűtt, koravén ábrázata még úgy sem túl bizalomgerjesztő, hogy alsó szemfogai épphogy csak kikandikálnak szögletes állkapcsából. Simára fésült, fekete haja sem javít sokat az összképen.
Egy dísztelen, markolatgomb nélküli tőrön kívül más fegyvert nem látni nála. Ezt egy széles bőrövön hordja bőrtokban. A széles bőröv közepén rézfoglalatban farkascímeres, jellegzetes nyolcszögformájú, ezüst pecsétgyűrű díszeleg. Doran varázslóinak jelképe. De aki jobban ismeri a heraldika tudományát, a fekete kalcedon kőről felismerheti azt is, hogy a Szarvtorony beavatottja áll vele szemben.
A szikár ork szinte mindig egy fekete bundájú farkas társaságában mutatkozik. A farkas viselkedése inkább hajaz egy okosabb, szelídebb fajta kutyáéhoz. Savószín szemei fürkésző kíváncsisággal vizslatják környezetét, éppúgy mint a gazdáéi. Ha valaki, aki jártas a lélek dolgaiban, és jobban szemügyre veszi, azt láthatja, hogy a két szempár nemcsak külsőre egyforma, de mintha ugyanaz a tekintet tükröződne mindkettőben.
Az Égi fény 3668. évének tavaszán
A cizellált keretekbe fogott üvegablakok varázslatos fénybe burkolták a kisteremnyi szobát. A fénypászmák útjába kerülő porszemek megannyi kósza csillagként lebegtek a középső ablak előtti karosszék körül. A székben ülő alak arcát nem lehetett látni a fejtámla árnyékában, de mintha a fejét csóválta volna lassan.
- Kudarcot fogsz vallani Yador. - mondta kiismerhetetlen hangsúllyal az előtte álló éjfekete tógát viselő férfinak.
- Rajtad fog mindenki nevetni, barátom. - próbálkozott még, miután hosszú pillanatokig nem érkezett válasz.
- Döntöttem! - szólalt meg végre a fekete tógás, majd botjával a márvány padlóra koppantott. - Jogom van hozzá, hogy a novíciusok közzé vegyem.
A vézna, sápadtsárga bőrű, nemesített ork gaug lesütött szemmel állt a botos mögött. Csizmája kopott orrát bámulta. Aztán az unikornisszarvat formázó drakkfa botra tévedt a tekintete. Képzeletében az ő kezéhez simult. Az ő keze lendítette a padló felé, hogy nyomatékot adjon az ő szavainak.
Az Égi fény 3676. évének nyarán
A tintaszagú írószobában csak a lúdtoll sercegése hallatszott. Lassan sötétedett odakinn. A novícius már azon gondolkodott lámpát gyújtson e, amikor megnyikordult a szélesre tárt ablak egyik zsanérja. Enyhe huzat szaladt végig a hosszúkás termen. Megérezte a szagukat. Bor és pipafüst.
A két erigowi nemesifjú nevetgélve lépett oda hozzá.
- Itt van a mi kis orkunk, ugye megmondtam! - vigyorgott az alacsonybbik. - Azt hiszi ha többet piszmog, akkor lesz botja.
A másik felnevetett.
- Pedig legfeljebb egy kiszáradt kórót találhat, ami ragaszkodik hozzá... ha a bundájába akad.
A másik megint felnevetett.
A lúdtoll csak ekkor állt meg a sápadtsárga bőrű udvari ork kezében. Savószín tekintetét a szószóló szemeibe fúrta, de nem mondott semmit.
- Na, mi van? Megkukultál...? Miért nem esel nekünk? Arra valók a karmaid, nem firkálásra.
Az udvari ork letette a tollát, és felállt.
- Szóval az akarod mondani Cottar, ugye...? Hogy te viszont okosabb vagy Yador Nirkif magiszternél is? Mert ő döntött úgy, hogy itt a helyem. Míg te... azért vagy itt, hogy csengő aranyakkal fizess, mert varázslónak akarod hinni magad.
Az alacsony erv olyan gyorsan vörösödött el, mint a forró vízbe dobott rák.
- Ide figyelj te mihaszna emberállat! - sziszegte. - Két év, és elválik kinek jut bot, kinek nem. Két év, és megtudod hol a helyed.
Mire befejezte, az udvari ork novícius már összepakolta holmiját. Közben rá se nézett a két kékvérűre. Meghajolt előttük, és otthagyta őket.
Az Égi fény 3678. évének őszén
Közeledett az idő, de ő csak "azt" látta a meditációk során, és az álmaiban is. "Az" olykor beszélt is hozzá, "testvérnek" szólította. De az udvari ork novícius konokul hallgatott. A Bot pedig nem mutatkozott.
Ez volt az első igazi titka. Egy keserű titok, amit még Nirkif magiszternek sem árult el. Nem, amíg meg nem tudja, mit is jelent valójában. Amíg el nem jön az utolsó nap, és akkor a végére fog járni.
Az Égi fény 3678. évének telén
Yador Nirkif, a Szarvtorony magisztere Doran északi határán elterülő sűrű tölgyliget szélén várakozott. Fekete, rókaprémes köpönyegében a nyugalom szobrának látszott, pedig évtizedek óta nem volt ilyen feszült, mint most. Órák teltek el azóta, hogy Oionus eltűnt a hóborította, göcsörtös ágú fák között. Ólomlábakon járó órák. És alig egy óra volt csak hátra alkonyatig. Már érezni lehetett a téli este csípős hidegét.
Percek, talán egy fertályóra is eltelt még, amikor végre megmozdult valami az egyik út menti bokorban. Doran magisztere önkéntelenül hátralépett meglepetésében. Egy fekete bundájú farkas lépett elé az útra. Savószín szemei fürkésző kíváncsisággal meredtek az öreg nekromantára. Mögötte Oionus lépett elő a fák közül. Megállt a farkas mellett, és végigsimította dús, porszürke sörényét.
