Macskatolvajnak. Igazság szerint levegőnek. Igen, annak néznek. Mintha ott sem lennél! A kifestett és aranyba öltözött nő a fura jelekkel a testén nagy tisztelettel viseltetik a cica iránt, az bármit megtehet, akár még meg is karmolhatja, mikor a lábát kaparófának nézi, nem tesz semmit, meg sem rezdül. Nem úgy a másik, aki körül úgy vibrál a levegő, aki mintha picit összerezzenne ettől, de nem tudnád megmondani miért.
Akármi is az oka mindennek, nem múlik és nem hagy nyugodni, folytonosan ott érzed magad körül, de nem az öt, hanem azon túli érzékkel, mint ami a túléléshez is kell. Nem pont olyan, de valami hasonlóan ősi dolog lehet, tudod, hogy a veszély még nem múlt el teljesen még akkor sem, ha láthatóan senkit nem érdekel, hogy itt vagy.
A nevetésed, ami majdnem hisztérikus megér egy pillantást tőlük, de csak ennyit és nem többet, hanem a láda… aztán szó nélkül eltűnnek. Az egyik pillanatban még ott állnak, a következőben már sem ők, sem a kis fekete „mini-párduc” nincs jelen, csak az üres láda bámul rád, ahogyan a másik két zárt láda is némán áll ott, majd az egészre a koronát a kíváncsi szöszi cicalány teszi fel, aki most egyik kezét, akár egy mancsot rád teszi és amikor úgy döntesz ráfigyelsz, akkor halkan dorombolni kezd…
vagy mit.
