A színfalak mögött

[SentinelWex]

Helyszín: Wartburg
Időpont: Az Úr 1211. évének március havának 19. napján, éjjel 11:32
Jelen vannak: A város teljes udvartartása továbbá két magyar követ kíséretükkel


Albert von Eisensatz gondterhelten ült a trónteremben. Udvartartása félelemmel vegyes tisztelettel várta, hogy mit válaszol hercegük a néhány pillanattal ezelőtt elhangzottakra.
A herceg eljátszadozott a gondolattal, hogy ellent mond atyja és hűbérura kérésére és nem küld támogatást a magyaroknak.  Hiszen azzal, ha hadra fogható vértestvéreket küld keleten megszorult szövetségeseihez, saját magát gyengíti. Itáliai ellenfelei pedig csak a pillanatot várják, hogy hátba támadják és letaszítsák a trónról.
Ugyanakkor ha az Európát keletről pajzsként óvó Magyarország elesik, a pogányok íjlövésnyi távolságra kerülnek saját birodalmától, ami katasztrofális következményekkel járhat. Valószínűleg ez járt atyja fejében is, amikor arra utasította, támogassa a magyarok harcát. De hogyan segíthetne úgy keleten, hogy ne váljon ő maga is célponttá? Vagy ami annál is fontosabb, hogyan használhatná fel ezt a helyzetet saját pozíciója megerősítésére?

Eisensatz, Ventrue herceg

Trónján ülve szemét végigfuttatta udvartartásán. Mindenki itt volt. A legifjabbtól a legöregebbig. Ott voltak leghűségesebb lovagjai, tanácsadói, számos képviselője a pór klánoknak, kiknek csak ritkán adatott meg a lehetőség, hogy uruk közelében lehessenek.  És ott volt Otto von Battenberg is, a brujah lovag, aki komoly riválisává válhat, ha nem szentel kellő figyelmet neki. Otto nem volt olyan hatalmas és öreg mint ő, de szavára és tanácsaira sokat adtak. Kellően karizmatikus és brujah létére kellően megfontolt volt ahhoz, hogy egy napon veszélyt jelentsen rá nézve. Talán itt az ideje, hogy eltávolítsa az udvarból. Ha szerencséje van, végzete eléri a pogányokkal vívott harcban, de amíg nincs itt, addig sem okoz gondot, ő pedig megritkíthatja vagy megnyerheti magának a brujah támogatóit. Már csak azt kellett megterveznie, hogy mennyi az a legkevesebb katona, amellyel már meg tudják majd állítani a pogányokat, de nem elég ahhoz, hogy Battenberg dicsőséges győzelmet arasson.
Egyetlen apró mosolyt engedett meg magának, mielőtt szóra nyitotta a száját.  Tekintetét a két magyar követre, majd udvartartására fordította. Hangja viharos szélként söpört végig a termen, amikor megszólalt.

- Magyarország számos alkalommal bizonyította már a Mindenható előtt, hogy lakói nemes szívűek és őszinte szövetségesei birodalmunknak. Igaz keresztényként kötelességemnek érzem, hogy segítségére siessünk fele barátainknak a pogányok ellen vívott harcban.

Tartott egy apró hatásszünetet, mielőtt folytatta.

- Otto von Battenberg-et – mutatott jobb kezével a megnevezettre - találom a legalkalmasabbnak arra, hogy a birodalmat képviselje és katonáinkat vezesse ezen a szent küldetésen.  Krisztus adjon erőt neki és társainak és védelmezze őket a csatában.

A tömeg lelkesen éljenezte a herceget, kinek kezdeti aggodalmai messze tűntek. Battenberg enyhe főhajtással vette tudomásul a herceg szavait.

Otto von Battenberg, brujah nemes lovag

[SentinelWex]

Helyszín: Wartburg, a kastély egy elhagyatott épülete
Időpont: Az Úr 1211. évének március havának 20. napján, éjjel 3:43
Jelen vannak: A Holló

Alig várta, hogy a hadi tanácskozás véget érjen és visszavonulhasson ide, ahol senki sem zavarta. Gondoskodott róla, hogy senki se vegye észre eltűnését, hiszen a többiek figyelmét szeretné a legkevésbé felkelteni. Testét egyszerű kámzsa alá rejtette és árnyékról árnyékra osonva jött el egészen idáig. Hangtalanul lépett be a kastély keleti szárnyában lévő, elhagyatott épületbe. Valaha raktárként használhatták, jelenleg üresen tengette napjait. Néhány alapvető bútort pakoltak ide be, melyek egymás hegyén-hátán álltak. A Holló álnevet viselő vértestvér izgatottan vett elő egy pergament, majd leült egy kis akácfa asztalhoz és a gyertyától tisztes távolságra letette a papírt. Maga mellé készítette a tintát és a tollat, kerített egy háromlábú széket, melyre leült, majd lázasan írni kezdett.

A Holló

Ahogyan nagyuram megjósolta, Eisensatz csapatokat küld Magyarországra. A tanácskozás még mindig tart, de a herceg egyre kevésbé vesz részt a szervezésben. Battenberget nevezte ki parancsnoknak és néhány lovagot fog a rendelkezésére bocsátani. Nem vagyok biztos benne, hogy elég lesz ahhoz, hogy feltartóztassák a pogányokat. Amint ebben megállapodtak, Eisensatzot láthatóan kevésbé érdekelték a további részletek.
A követek elmondásai szerint a pogányok szörnyű dolgokat tesznek a leigázott területeken. A két magyar holnap tér vissza hazájukba, hogy megvigyék a hírt, Battenberg pedig egy hetet kapott, hogy összeszedje embereit. Úgy tűnt, a pór klánok képviselői nem támogatták a herceg javaslatait, de szavukat nem hallatták.

A holló eltöprengett azon, hogy emelje e ki a saját szerepét a szervezésben, de végül úgy döntött, ezt a részt egyelőre kihagyja. Persze nem lesz rest a markát nyújtani, amikor majd az elismeréseket és a jutalmakat osztják. Hiszen ő az, aki vásárra viszi itt a bőrét éjről éjre.

Az udvarba elért híresztelések alapján ez a harc hosszú és keserves lesz, ha a brujah nem talál ki valamit, könnyen kivérezhet az ostrom megakasztásakor. Közeleg az idő, amikor nagyuram is a színre léphet és én sem tétlenkedek addig, biztos vagyok benne, hogy az udvarban is találunk olyanokat, kik ügyünket támogatni fogják. Maradok örök hűséggel: A Holló

Letette a tollat és még egyszer átolvasta a levelet. Megcsodálta az aláírását, majd a levelet a szokott helyre, egy ócska asztalka második fiókjába rejtette. Biztos volt benne, hogy néhány napon belül megkapja a címzett. Elpakolta a kellékeket, felborította a széket, majd ajkait a gyertya felé fordította és elfújta.

A sötétség leple alatt távozott. Senki sem látta, senki sem hallotta.

[SentinelWex]

Helyszín: A hegy gyomrában, Erdély
Időpont: Az Úr 1211. évének május havának 22. napján, éjjel 0:41


A barlang mélye mindannyiójukat elrejtette. Ő úgy ült ott hadnagyai között, mint egy földre szállt isten. Azok félelemmel vegyes tisztelettel lesték minden mozdulatát és szavát, de ő csendben maradt. Hónapokkal ezelőtt érkezett ide, s azóta nem hagyta el ezt a barlangot. Éjszakáról éjszakára hadnagyai egy-egy áldozattal kedveskedtek neki, s ezek az áldozatok vérüket és testüket adták azért, hogy ő élhessen.

A mai áldozatát Vlad hozta, akit hadnagyai közül az egyik legrátermettebbnek tartott. Vlad erős testalkatú harcos volt, ereiben pedig az atyjától örökölt Tzimisce vér forrt. Oldalán vértől szennyes kardja lógott, amely számos keresztény végzetét hozta már el. Intésére Vlad közelebb lépett, s durván maga elé tolta megkötözött foglyát.
Az áldozat díszes ruhát viselt, s a fején éktelenkedő zúzott sebet leszámítva semmilyen más ismertetőjeggyel nem rendelkezett. Talán valamelyik falu bírája lehetett, de ott és akkor ez már nem számított.  Képtelen volt bármilyen ellenállást kifejteni, s látszott rajta, hogy nem is igazán van tisztában azzal, hogy mi is történik vele.

- Jöjj. - szólította meg az áldozatot, s szavára hadnagyai is összerezzentek.

A megkötözött férfi egyik lábát a másik után rakva indult el lassan felé. Ő elővette övéből a tőrt, melyen még ott éktelenkedett az előző éjszakán elvett vér néhány cseppje. Egyetlen apró vágással szabadította meg a férfi kezeit a csuklójánál megcsomózott kötéltől, majd a földre fektette, akár egy rongybabát. Először áldozata szemein, majd pedig a száján húzta végig a kezeit, s előbb szemhélyai, aztán az ajkai úgy forrtak össze, mint a beteljesülésükre vágyó szeretők. Mert neki többé sem látni, sem pedig szólnia nem kell.

Tőrét használva áldozata nyakán egy jó ujjnyi bemetszést ejtett. A férfi, - mint aki rossz álomból ébred - hangosan zihálni kezdett, teste megfeszült és állkapcsát mozgatva próbált sikoltani, de hiába. Vére rohamosan szökni kezdett a mély sebből. A levegőt betöltötte a friss vér mámorító illata, ő pedig hadnagyaira nézett először. A gyenge jelleműeknek semmi keresnivalójuk nem volt itt, de halott szívének örömöt okozott, amit látott: hadnagyai a rituálé hatása alatt voltak és semmi jelét nem mutatták annak, hogy az ő helyére pályáznának.
Csak ezután tapasztotta száját áldozata nyakára, hogy a sebből kiáramló nedűt nyelvével felfogja. A hosszú évek alatt megtanulta már, hogyan uralkodjon a belsejét marcangoló fenevadon, így könnyen legyűrte a késztetést, hogy szemét becsukva adja át magát a mámornak.

Alig néhány korty vért ivott csak. Szájáról lenyalta a vért, majd sietve munkához látott, hiszen még azelőtt végeznie kell, hogy áldozatának utolsót dobban a szíve. Kezét a férfi homlokára tette, s a homlokcsont úgy olvadt meg ujjai mentén, mint a napra kitett vaj. Áldozata emlékei hullámokban ostromolták elméjét, s minden erejére szüksége volt, hogy kiszürje a lényeges információkat. Látott egy falakkal körülvett várost, a német lovagrend fanatikusan küzdő lovagjait, s az árulás semmivel össze nem téveszthető apró szirmait. S mire a rituálé véget ért - áldozata pedig elcsendesedett - arcára diadalittas mosoly ült ki. Egy mosoly, melytől hadnagyai csak még félelmetesebbnek és hatalmasabbnak látták...

[SentinelWex]

Helyszín: Brassó, Erdély
Időpont: Az Úr 1211. évének március havának 2. napján, éjjel 1:47

Annyira sietett Brassóba, amennyire csak lova bírta az iramot. Előző éjszaka hallotta meg a rettentő hírt és nyomban útnak indult, hogy megpróbálja elkerülni az elkerülhetetlent. Halott szíve úgy hasogatott, mint még soha és hiába győzködte magát, hogy az érzés hamis, a fájdalom nem akart elmúlni. Mint ha csontos ujjak fonódtak volna szíve köré és úgy facsarták volna, mint mosónők a patak partján kimosott ruhákat. Átkozta magát, hogy nem tett valamit korábban. Ha nagyobb vagyonnal rendelkezne, ez elkerülhető lett volna. Ha annak idején egy nemes véli felfedezni, ez most nem történne. De nem volt ilyen szerencséje.

A várostól nem messze egy útszéli itatónál hagyta a lovát és gyalog ment tovább. Fejét jobbra-balra forgatva próbálta kiszélesíteni látómezejét, ezzel is segítve a tájékozódást. Mocskos köpenye alól tőrt vett elő és jobb kezében maga előtt tartva folytatta útját.

Brassó lángolt. A város lakói nem vették elég komolyan a pogány fenyegetést. Tamás nem vette elég komolyan a fenyegetést. És ez lett a vége. Befordult az egyik sarkon és meglapult, amíg néhányan elhaladtak mellette. Kikémlelt, majd miután senkit nem látott, futásnak eredt. Egyenesen a szülőháza felé. De hiába rohant, elkésett. Tudta, hogy el fog késni. A környéken holttestek hevertek és a házban megtalálta egykori nagybátyja és családja földi maradványait. A fájdalom kitört belőle, arcán vérkönnyek csorogtak. Hosszú évek óta nem beszélt már velük, számukra ő halott volt. És most már nem is lesz több lehetősége beszélni velük.

Annyira átadta magát a gyásznak, hogy a közeledő lépteket túlságosan soká vette észre. Egy vaskos-karmos kéz ütötte meg és a csapás ereje a földre taszította. Megpróbált talpra ugrani és fegyvert rántani, de nem volt elég gyors. Támadója egy újabb csapással bezúzta a koponyáját és az eltört csontok kiszúrták az egyik szemét. Vére azonnal munkához látott, hogy meggyógyítsa a kapott sérüléseket. Ép szemével hunyorogva végre meglátta támadóját. Jó két méter magas volt és testéhez képest nagyon gyorsan mozgott. Ujjai karmokban végződtek, pofája pedig inkább hasonlított egy kutyára, mint emberre. A monstrum megállíthatatlanul közeledett, hogy végezzen célpontjával. Újabb csapása a földön kuporgó bordáit találta el, kihasítva oldalából egy jókora darabot. Testén urrá lett a kimerültség, melyet tovább fokozott a vérhiány. S mielőtt a sötétséget elhozó csapás elérhette volna, szíve nyugalomra lelt: biztos volt benne, hogy Isten akarata az volt, hogy szülőföldjén érje utól a végső halál.

[SentinelWex]

Helyszín: Brassó, Erdély
Időpont: Az Úr 1211. évének április havának 14. napján, éjjel 8:57

Nem régen mehetett le a nap és a város éjszakai urai ébredezni kezdtek. Voltak akik hamarabb, voltak akik később keltek attól függően, mennyi maradt meg belőlük egykori énjükből. Ő szerencsésnek mondhatta magát, mert bár az új élete számos változást hozott, ő legbelül mégis ugyanaz a szerető szívű férfi maradt. Szemeit lassan nyitotta ki. Gyomra égett az ürességtől, a belsejét uraló szörnyeteg rettenetes dolgokat súgott a fülébe.
Megmozdult, de a karjait és lábait fogva tartó láncok fémes csengéssel jelezték számára, hogy még mindig rab. A fal tövében feltornázta magát és körülnézett. Abban biztos volt, hogy a föld alatt van, de azt nem tudta megmondani, hogy milyen mélyen. Előrébb kúszott, de a láncok alig egy méter megtétele után megálljt parancsoltak. Nyakát nyújtva próbált annyira eltávolodni a faltól, amennyire csak lehet. Éles fájdalom hasított belé: fogvatartói válogatott kínzásoknak vetették alá. Hányszor könyörgött már a teremtőnek, hogy szabadítsa meg életétől és számtalanszor látta már a Mennyország kapuját, de olyankor mindig adtak neki egy kis vért. Az okozott sebek beheggedtek, csak az éhség és a fájdalom maradt. A születésekor kapott átok pedig ebben a helyzetben kifejezetten áldásként működött.

Visszaemlékezett a családi házra, ahol azt hitte, eléri a halál. Megannyi kedves emlék jutott eszébe a berendezéséről vagy épp a falakról. Megpróbáltatásai során ezek az emlékek adtak neki erőt. Az emlékek, szeretteinek kacaja és szemeiknek csillogása.

Valami megmozdult és a falakon apró árnyak jelentek meg. Valaki közeledett, kezében pedig fáklyát hozott. Jajj csak a tüzet ne, az rettenetes! Fordult meg a fejében és félelmében visszahúzódott egészen a fal tövéhez.  A léptek zaja egyre hangosabb lett míg végül meg nem látta azt, aki a fáklyát tartotta. Felismerte az alakot, egyike volt kínzóinak. Csodálkozott, hogy ilyen korán látja, szenvedései általában később kezdődtek. Az alak a fáklyát maga elé tartva közeledett, arcán ugyanaz a letörölhetetlen mosoly volt, mint amit korábban már látott.

- Miért jöttél ide féreg? - tette fel a kérdést a fáklyát tartó alak. Ezt a kérdést már számos alkalommal hallotta, s fájdalomsikoltások közepette számtalanszor megválaszolta. Azért jött ide, hogy szeretteit mentse. Fogvatartói nem hittek neki, ezért újra és újra feltették a kérdést.

Aztán valamit észrevett. A fáklyás alak sokkal közelebb áll, mint korábban bármikor. Élesebben érezte a fáklya füstjét és a nomád férfi bűzét, mint eddig bármikor. Talán sosem lesz ilyen esélye több. Tüdejét megtöltötte levegővel és ugrott, egyenesen a fáklya felé.
A nomád férfi annyira meglepődött, hogy kiejtette kezéből a fáklyát. A rab elképzelhetetlen erővel vetette rá magát, megnövekedett szemfogai pedig a vállába hasítottak. Rémülten próbálta magáról lerázni támadóját, de a sebesült férfi nem tágított. Egyik kezével a másik száját fogta be, másik kezével pedig halálos szorításban tartotta. A vér patakokban ömlött a sebből és a megkínzott alak érezte, amint tagjaiba visszatér az erő. Hiába próbáltak pánikszerűen szabadulni, ő maga piócaként szívta az életet a másikból. Csak a láncszemek csörgése visszhangzott, de idővel az is elcsendesedett. A nomád férfi tagjai erőtlenül hanyatlottak le, s néhány perccel később elérte a végső halál.

A raboskodó hosszú hetek után először nem érezte a belsejét maró éhséget. Ereje megsokszorozódott a vértől, s a láncától könnyedén megszabadult. Ezek szerint az égiek még szántak szerepet neki.

Nem késlekedett sokat, hamar maga mögött hagyta a láncokat. Sikerült megölnie még egy nomádot menekülés közben, s ebből elég erőt nyert ahhoz, hogy túlélje az elkövetkezendő napokat. S mire fogvatartói felébredtek, ő már messze járt.

[SentinelWex]

Helyszín: Szászkézd, Erdély
Időpont: Az Úr 1211. évének május havának 27. napján, hajnali 3:25
Jelen vannak: Az öreg

Bár csak többet tudott volna mondani Heinrichnek. De hiszen mindent elmondott, amit tudnia kellett. Ugyanakkor nem beszélt neki a vérről, ami még nagy bajt okozhat. Azzal kellett volna kezdenie. Fejét fogva koszos zsebkendőjével megtörölte a szemeit, hogy tisztábban lásson. A zsebkendő most cserben hagyta, mert nem látott mindent. Úgy érezte, valami elnyomja elméjét és eltakarja a nyilvánvaló jeleket. Pedig legbelül tudta, hogy jó nyomon jár, mégis kételkedett a meglátásaiban. Bizonyítékra volt szüksége és ösztönei a raktárhoz vezették. Láthatatlanul suhant el a szolgálatot teljesítő őrök mellett és hangtalanul beosont a mögöttük lévő ajtón. Tagjaiba fájdalom költözött az erőltetett sietség miatt, de nem volt más választása: fogait összeszorítva tűrte a kínt.

A raktárban baljós félhomály uralkodott. Fejét jobbra-balra kapkodta, mert attól tartott, hogy az árnyak nyomban megelevenednek és számonkérik tettéért. De az árnyékok békések maradtak. Meglapult egy láda mögött, mert léptek zaját hallotta s csak percekkel később mert először kikukucskálni. Nem kockáztathatja, hogy bárki is észrevegye. Óvatosan nyitotta ki az előtte lévő ládát és beletúrt a tartalmába. Szemeit erőltetni kellett, hogy lássa, mivel is van dolga.
Sorra elkezdte kipakolni a kezébe kerülő tárgyakat. Koszos pokrócok, kelmék, gyertyák, öntött dísztárgyak. Nem ebben lesz. Visszapakolt, de a sorrenddel már nem törődött. Sietnie kellett. Halkan lezárta a ládát, majd odakúszott a következőhöz. Félelmében megdermedt, mert az egyik árnyék gyanúsan megmozdult és szemei előtt már a végső halál lebegett, de az árnyék ártalmatlannak bizonyult.
Számba vette az ebben található bizonyítékokat és megtalálta amit keresett.

- Színjáték hát. - hagyta el száját ez a két szó és ő maga is meglepődött, hogy ilyen felelőtlen volt. Sietősen visszadobált mindent a helyére, majd amilyen észrevétlenül jött, úgy távozott is. Tagjaiba újult erő költözött. Minél hamarabb értesítenie kellett az érintett feleket az árulásról.