Drága anyánk régen a három legszebb gyümölcsnek nevezett minket… gyermekek voltunk még, nem értettük mire gondolt pontosan. Pedig ők tényleg nap mint nap az életüket, minden szabad percüket a mi táplálásunkra, gyarapításunka áldozták. Mi pedig telhetetlenül szívtuk magunkba az éltető energiát, hogy őszinte mosolyokkal, majd tiszta szeretettel viszonozzuk azt, mikor már felfogtuk mit is jelent a felelősség, a feltétlen bizalom, az örök összetartozás: a család.
A két lánytestvér… magam elé tekinthettem, a biztos-biztató nyugalom irányába, vagy lepillanthattam az ifjú hölgy büszke bátorságára… fenségesek mindketten, ragyognak kívül és belül is…
….mit éreznek most? boldogság lapul lekük mélyén?….
Csak ők maradtak nekem, két csodás lény kikkel eltéphetetlen kötelék fűz össze egy életre. Nekem illett volna gondjukat viselnem, miután… hárman maradtunk… de mindig ők voltak erősebbek, önállóbak… tökéletesebbek a maguk nemében.
Kicsi Ilithya… az én hősöm! Mitóa lábra állt, megszólalt, csodálom szertelenül örömteli, mégis komoly határozottságát, éjjeleit és napjait átölelő ábrándjait, a lelket, mely szabad tudott lenni önmaga keresése közben. Kalandokat szőtt különleges elméjében, hogy idővel meg is valósítsa minden vágyát, mindent, amire lehetőséget kapott vagy teremtett magának. Nem hátrál meg… számára minden kihívás az élet íze, egy újabb kaland. Irigylem… de nem keserű, indulatos irígység ez. Csupán csendes elismerése mindannak ami neki sikerült… nekem pedig azóta sem.
Ma már kedves, megnyugtató, szűkszavúan bölcs nővéremre is így tekintek. Más, megszokottabb forrását választotta a boldogságnak, s ezen beteljesült örömnek szenteli minden pillanatát. Talán puszta létezésünkkel mindvégig mi ültettük el benne a családi eszme magvait, az igazi érték tudatos ápolását. Ő viszi tovább vérünket a végtelenbe, s ez így van jól, más nem is lehetne méltóbb eme küldetésre. Átvette anyánk helyét, amint ő elhagyta e világot… ha léteznek a sors fonalai, kezdettől fogva ez volt az övé. Az elsőszülött… a jogos örökös.
Mi jutott nekem? Hol kezdődött az én sorsom fonala, melyet sikerült összekuszálnom? Hurkok és csomók mindenhol, ágakba gabalyodva, majd rossz irányt választva. Elhalt hajtások, melyek sosem adnak már termést. Utak, melyeknek végét csak sejthetem, az ott álló kapuk immár örökre bezárultak előttem. Néha igaz a közhely: sohasem késő… de van hogy egyszerűen… kevés az idő. Visszafordulni pedig képtelenség.
Elszalasztott alkalmak, elmúlt lehetőségek, melyek tovasiklottak mellettem mikor a pillanat ragyogó hevétől elvakítva nem látthattam a megfelelő kiutat… gyengeség, mely életre szóló bűnhődésre ítélt minden egyes téves és tétova döntésért, megfosztva jövőm egy darabjától, széttépve, eltörölve azt, s nem hagyva hátra egyebet mint a jelent, mely oly sokszor... túl sokszor kiszámíthatatlan, keserű, és végtelenül kegyetlen. Az idő sebekké formálja az egykor szép emlékeket… felszakadnak, s felidézik mi lehetett volna máskép… máshogy… máskor… …Katsumi…
A név, s minden mi hozzá kötődik lesből szokott lecsapni, teljesen váratlanul. Sziklaként csapódik a lélek tavának nyugodt tükrébe, hosszú percekre… órákra?… felkavarva azt. Bizonyos érzésektől képtelenség szabadulni… csak elzárni lehet őket, jó mélyre, egy sötét, de biztos szegletbe hol senki nem láthatja őket… még én sem. Mégsincs feledés… minél tovább raboskodnak azok a gyönyörű, pusztító lángok, annál hevesebben ostromolják börtönük falait, s ha előtörnek… perzselnek, tombolnak, fájnak… épp amennyire csodásak.
Mérhetetlen, végtelen szerencsének tűnt… egy korban, mikor az ösztönök lázadásra bírják az elmét. A biológia bonyolult, elkerülhetetlen befolyása, s a világban épp helyét kereső, háborgó lélek összefognak, megbénítva minden mást, elmosva a józan ész határait. Ekkor lépdelt be bájosan a világmindenség legigézőbb teremtménye, hogy földöntúli tekintetének egy rebbenésével, vágyat lehelő ajkainak egyetlen mozdulatlan mosolyával szolgájává, s egyúttal vadászává tegyen. Maga volt a mindenség megtestesült eszménye…
A lét nagy kérdései válasz nélkül megszűntek létezni… fontosságuk semmivé lett. A múlt mementói, a jövőnek tett ígéretek mind-mind lényegtelenné váltak. Nincs még egy ilyen érzés, soha nem volt és nem is lesz már többé. Tiszta szívből kívánjuk, vágyunk rá, akarjuk, az élet egy örökkévalóságig tartson, s ez a pillanat töltse ki minden egyes másodpercét. Eggyéválva elmerülni a mámor óceánjának ölelésében, megragadni a tekintetet, melyben pontosan ugyanez a borzongatóan szépséges vihar tombol. Összefonódni a végtelen szemek örömmel átitatott őrületbe kergető pillantásával, egészen a pontig mikor minden más látványa lehetetlenné hanyatlik, minden szín és forma kopott illúzió csupán, mely az ürességbe taszít…
Annyira elképzelhettlenül tökéletes… volt… és lehetett volna… Miként szakadhatott el egymástól két lény, kik képessé váltak tiszta, érzéki, elpusztíthatatlan összhangban létezni? Vétettem ellene? Vagy számára végül a felszabadulást jelentette önállóságának visszanyerése? Csalódott? Zavarodott elme mélyre temetett emlékeit próbálom előásni a napról, mikor minden véget ért… Talán nem örökre? Talán… Bárcsak… nevetséges óhajok, elmosódott, álnok reménysugarak, ostoba téveszmék… A tündöklő tündér már csak távolról kísérti az álmokat.
Mi történne, ha viszontláthatnám… csak még egyszer? Benne is ott pislákol még a hajdani forróság hanyatló, utolsó lángja? Lesütött szemekkel fordulna el… vagy… képes lenne újra közel kerülni? Közösen újjászületni a káosz közepén? Katsumi… Ő, ki egésszé varázsolt minden hiányzót, Ő, ki megismételhetetlen, utánozhatatlan… s talán mégsem pótolhatatlan. Hiszen létezik egy lényében különböző gyönyörűség. Új királynő, ki akartanul, puszta jelenlétével is képes meghódítani a lélek birodalmát… ahogy évek óta, nap mint nap teszi.
Ez a csoda… a természet minden vadságának és nemességének örök úrnője… de benne is csak az Ő hibátlan teljességét kutatom? Ha valóban megtaláltam mindazt mit oly rég elveszettnek hittem, képes leszek kinyúlni felé, megragadni, mindennél szorosabban magamhoz ölelni, a lelkembe zárni egy megváltásért kiáltva melyben már nem is reménykedhetek… őszintén… vagy ezt az alkalmat végleg felemésztette a tétlenség tudatlan, ostoba vaksága? S ha nem lehet enyém, nem válhat részemmé.. senkié se legyen…?
Heves, akadozva kapkodó sóhaj igyekszik eloszlatni a zavaró zagyvaságokat… felesleges elmélkedni, a puszta gondolatok sosem adnak teljes választ… a kérdések többsége pedig magában hordozza azt. Valóban hibáztam, nem tettem eleget, lassú voltam… de az önsajnáló, sanyargató bűntudat sehova sem vezet. Csak az olyan érzéseket erősíti ezerszeresére, mint a… féltékenység. Az új arc, a férfi, ki megtörte kettőnk békés létét. Pedig lehetséges, csupán lelkes munkatárs… megjelenése mégis feltárta tényt: nem állhatok egyedül az Úrnő bűvkörében.
A növények léte ámulatba ejtően változatos, szokszínű, gyönyörködtető, s mégis végtelenül egyszerű. Céljuk a túlélés. Kitörni saját magjukból, legyőzni minden akadályt, merészen, kitartóan. Dacolni a természet erőivel, vastagabb szárat teremteni maguknak a száguldó szélben, erősebb leveleket a záporozó fagyban. Tüskével, méreggel, minden eszközzel elűzni s írtani kik ellenük törnek, miközben őket körülvevő társaikkal versenyeznek a fény éltető ragyogásáért, s végül saját tökélyükig gyarapodva sokasodni, ellepni az egész bolygót melynek a kezdetektől fogva egyedüli, csendes urai.
Dahlia testesíti mindazt, mit mozdulatlanul zöldellő alattvalói jelentenek. Ha képes lennék érzések nélkül létezni, pusztán a józan ész s a logika hatására működni akkor sem hagynám el soha, az ő oldalán lenne a helyem. Többet tud választott népéről mint bárki akit ismerek, s tudásánal csak hajthatatlan elkötelezettsége lenyűgözőbb. Mindketten ágak, indák, virágok és gyökerek rengetegében találtuk meg rendeltetésünket, de miközben ő trónt emelt magának, nekem mindez csupán menedék… hivatás… ok és indok a létezésre.
Régóta úgy hiszem, a legapróbb palánta is rendelkezik lélekkel, de az emberekkel ellentétben az ővék erős és egyszerű. Nem kételkedik önmagában, nem keres válaszokat, hajthatatlanul küzd és tör a magasba, mindig tovább, készen rá hogy pusztítson is ha érdeke úgy kívánja…
Ez az üvegcse is egy ilyen harcost óv… annyiszor végiggondoltam, felismertem: az ő küzdőszellemükre lenne szükségem, mégis csak most tudatosul igazán… az a kis zöld élőlény mintha ordítana felém: Harcolj! Állj ellen! Rombolj le mindent utadban, emelkedj igaz valód szintjére!
Ráleltem az apró szerves fegyverre, mely akár Úrnőm életét is magának követlehette… lám a cselekvés kifizetődött. Nem állhatok meg itt! Elzárom, s birtokba veszem a bizonyítékot, hogy később majd kifaggassam… ő tudja, kiben bújt meg az ártó szándék vagy ostoba ösztön, mely a szörnyűséges estéhez vezetett… soha nem ártanék neki! Meg akarom óvni mindentől mi kárt tehet virágzásában… inkább vetném magam a penge útjába, vagy nyelném el a mérget... csak maradjon egészsége és boldogsága éritetlen… de hibáztam… képtelen voltam megakadályozni…
Az üvegcse eltűnik, már csak én tudom hol van. Körbenézek, de senki más nem látta titkomat… ellenben rengeteg tennivaló terül el körülöttem. Papírhalmok, félbemaradt, elleőrizetlen kísérletek… a tettek mégis másfelé szólítanak. Látnom kell hol van, mit csinál éppen… a baleset óta - ha ez nem is az én feladatom lenne, de - meg fogom védeni őt mindentől, és… mindekitől? Miért ilyen ellenszenves Alexandros, mikor semmi okot nem adott rá hogy ne kedveljem… sőt, épp ellenkezőleg. Mi ez a furcsa, nyugtalanító, áskálódó gondolat? Puszta bolond féltékenyég… vagy megérzés, melyet követni kellene?
Sietős léptekkel szelem át a jól ismert épület minden szegletét… pedig tudom, érzem, ott lesz ahol legnagyobb szükség van egy ősanya óvó gondoskodására. Az üvegház, hol méltatlanul elhanyagolt szeretteink tengődnek hosszú napok óta. Ott kell lennie!
Elképzelni sem tudom mi baj érheti… de az előző tragédia is kíméletlen meglepetésként ért. Csodával határos hogy már ma visszatérhetett méltó helyére… a csodák viszont igencsak ritkák… Itt történt minden, szent és sérthetetlen birodalmában. Mi gátolja meg, hogy megismétlődjön?
Majd én! Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, nem számít mit kell feláldoznom érte! Mégis, mindezen aggodalmon túl, valahol egész mélyen egy másik hang is sürget… ki kell használnom újonnan szerzett energiámat… közelebb kerülnöm hozzá. Megismerni valódi mivoltának titkait, mindent, mit az elbűvölő szirmok rejtenek… eltörölnöm a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, mely rabjává tett, mégsem engedi átlépnem a határt mely lényét és lelkét óvja…
Rutinszerűen megtöltök egy öntözőkannát mikor a csillogó falak közé érek… bármi is vár ott, erre komoly szükség lehet. Mikor a váratlan, varázslatos látvány elém tárul, a víztől nehéz fémeszköz kis híján a padló kövein csattan… két kézre kell fognom hogy ne így történjen... nem akarom hogy meglásson! Lelkem megnyugszik, az aggodalom eloszlik. Bűvölet veszi át helyét, s el akarok veszni a csodában, gyönyörködni benne ameddig csak lehet…
S mégis, két gondolat kezd cikázni az elvarázsolt elmében… ez nem ő, nem vall rá… sosem láttam még így… Valóban ennyire megváltzott, átformálta őt a borzasztó élmény… újjászületett, s vele még elérhetetlenebbé vált? Vagy mindössze… az áthidalhatatlannak tűnő távolság gátol meg benne hogy megértsem… felfogjam tettének lényegét mely megbújik annak bódító kisugárzása mögött? Fáj beismernem, de… nem ismerem őt… Óvatosan csodálom csak a sziporkázó szirmokat, és csupán elképzelni próbálhatom, mit takarnak, milyen lehet mélyen belélegezni a nektár aromáját…
Óvatosan közelebb lépek… s egyszerre minden gond, probléma, akadály homályba vész. Csak őt látom, őt érzem… mitnha a világmindneség legritkább virága nyílna, feltárva mámorosan ragyogó valóját, óvatosan, nehogy bárki észrevehesse szépséges szertartását. Átadja magát a pillanatnak, s bármit is érez, az most végigrezdül egész mivoltán, kitölti lelkének legrejtettebb zugait is. A Szirmok Úrnője megmutatja alattvalóinak teljes pompáját… s mindennek tanúja lehetek!
Tettre bíztató ösztönök vezettek ide… most mégsem merem megzavarni. Csendben figyelem amint a csillogó bőr fürdik a fény fenséges áradatában, ahogy minden tagja, domborulata a létező legtökéletesebb pózba hajlik, lassan, mint mikor levelek készülnek fogadni a felkelő Nap tüzét. Az egész olyan mérhetetlenül meghitt és megközelíthetetlen… mégis… kedvem volna csendben, vigyázva átölelni, hozzásimulni, osztozni az élményben…
… de ilyesmi nem adatik meg akárkinek… érzéki, érinthetetlen, és… talán hosszú percek teltek már el mire rászánom magam hogy hallgassak a megérzésre melyet ezidáig oly sokszor némán nyomtam el magamban… még néhány óvatos, csendes lépés… és mégsem merem kinyújtani felé kezem. Úgy érzem jelen helyzetben durva sértés volna a legapróbb ártatlan tapintás is… nem csak részemről, akárkitől. Egy csapásra megszűnne tőle a varázs melynek épp átadja magát... mely képes ilyen mosolyt csalni ajkaira...
Kissé zavartan lábaira siklik tekintetem… igen... megadom a Virágkirálynőnek a másik lételemet, melynek áldása nem az égből, hanem a mélyből érkezik. Az öntözőkanna lassan dől előre, hogy néhány csendes vízsugár hulljon alá szelíd ívben, vigyázva, nehogy lábát érjék a hideg cseppek. Csupán a finom földet nedvesítem át körülötte, hogy talpához s ujjaihoz lassan jusson el a frissitően hűs életerő.
Végül felpillantok a zárt szempárra, a tündöklő ajkakra, s épp időben állítom meg egyik ujjam mely magától megindult hogy végigsimítson jobb karjának bársonyán. Ijedtség helyett mégis óvatos mosoly ül arcomra… s kedvem volna engedni a bátor ujjnak, hagy fejezze be mozdulatát.