HangulatkeltőTudja jól, hogy hibázott, hogy vétkezett. Hűtlen volt, türelmetlen, kíváncsi.. és igen, hitetlen. Nem hitte, hogy valóban rossz történhet vele, hogy a lelkét adja el. A tett magában hordozta a büntetését. bűnbánón tekint fel, tudván tudva saját hibájáról, s nem okolva a férfit. Amit tett az ő tette volt, s mégha enyhít rajta az új tapasztalás vagy a félelem, az ő szavai voltak. S ahogy feltekint, az aranyló pillantásban nincs felé harag vagy vád. Hogy lehet ez? Ha eonokon átívelő élet ami földöntúli hatalommal ruházza fel tulajdonosát, egyet gonosszá tesz, mást meg jóvá? És ott motoszkál benne a gondolat, a reggel nem volt véletlen találkozás, a férfi őt várta.. elhessenti a gondolat pamacsot. Később.
Képes lesz most hallgatni, mert az új érzés úgy teríti be, mint a fekete sasszárnyak. Bizalom. Az amit a gyermek érez még párévesen az anyja iránt, a feltétel nélküli önátadó bizalom. Itt nem merül fel a mit kérsz érte, valóban elhiszi, viszonzás nélkül kaphatja a segítséget. Ez nem döntés, ez valóban mélyről jön, a szíve az ami indákat nyújt a hajnal arany lángja felé. Elfogadja Őt. A férfit, a démont, a félistent. Immáron nem egyedül fordul szembe az egész világgal.
De most szembefordul valóban a férfivel, de csak, hogy köteléküket erősítse egy csókkal. Sokszor és sokat csókolt már, érzelmesen, vadul, vágytól fűtve, s olykor számítón. Lágyan, ahogy a tenger mossa a partot és vadul, mint a vihar, rabolt csókot és rabolták csókját. Ez most más lesz, nem szeretőt csókol, társat. Finoman, odaadón, talán halandók csókolták így az istenek lábát az élet hajdanán. S a kapott csók most: jutalom.
Ám a szavak a lelkébe marnak, erősebben, mint Namaah csókja. Elfull, levegőért kapkod, talán fel is kiállt. Mintha korbáccsal vágtak volna rajta végig, mi húsba mar, csontot repeszt. Fáj, egész testét átjárva, talán az erek viszik el mindenhová a feje tetejétől a lába kisujjáig. Izzó fájdalom. Az ő szavai voltak ezek, mit előbb szólt, mint kellett volna. Oh mily másfajta ígéret! Az övé lehetett volna...
belefúrja fejét a férfi mellkasába, képtelen most beletekinteni az aranyló szempárba. Nem érdemli meg. nem az érintést, a csókot, az ölelést, a védelmet. nem. Mégis az övé. Csak mert Eligor így akarja. Oh mennyire ostoba volt ott a barlangban, mennyire...
Mégis erőt vesz magán valahogy, hogy feltekintsen. Remény. Bizalom.
Nem ereszti a tekintetet akkor sem amikor felemelkednek. legyőzi a késztetést, a kíváncsiságot. Önátadás. Bizalom.
Megáll a férfivel szemközt, olvad a varázs, már nem a hajnalherceget látja, de nem olvad a bizalom amikor Theias áll előtte. A megfelelő pillanat, a megfelelő szavak, a megfelelő érintés. vagy épp csak az őszinteség az ami szükséges. A valódi őszinteség. vagy az ami hihető.
/Görög/ -
Mit tegyek? Vagy mit ne? Hagyja hogy a hajnal arany-rózsaszín ruhába öltöztesse kettejüket, csak vár keze a férfiében nyugszik, amíg Kócos oda nem ér hozzájuk. Vár, halovány, bizonytalan mosollyal, az új nap egy új lehetőség ígérete.