Görögország, Athén, Keracini
1999. július 21. – 1. nap
Szerda – ReggelHangulatkeltő - Viharhangok
A kis kocsma a nappali része volt annak az éjszakai szórakozóhelynek, amelyről mint kiderült, Theo kedvesének munkahelye. Ez az apróság, amit így említettél nem más, mint az állandóan vendégeket fogadó előtér, mely aztán folytatódik az éjszakai életbe csábító látszólag teljesen érdektelen ajtóval. Ott pedig ha az ember belép, akkor találkozik egy teljesen másik világgal. Theo pedig hol itt-hol ott dolgozik, mikor épp hol van rá szükség. Elárulta azt is, hogy egy nap szívesen lenne tulajdonosa a helynek, de úgy érzi, hogy ehhez még sokat kell tanulnia.
Az az éjszaka nem volt olcsó számodra, de valószínűleg minden petákot megért, mert egy életre-szóló barátságot kötöttél. A tét, nos, az bármi is volt, kétségtelenül teljesítetted a rád eső részt, míg Theo, úriemberhez méltóan csak akkor említette meg, amikor magad is okot adtál rá. Azóta több fogadás is volt, de talán az a bizonyos volt a legérdekesebb mind közül. Az biztos, hogy az állítólagos mondás, miszerint: „Sosem felejted el az elsőt” itt is teljes mértékben megállja a helyét. Ahogy éppen most te is…
Előbb takaródat vesztetted el, aztán a barátod türelmét, majd a korábbi szenvedély forróságát. Előbb a hálóvető szuperhős dacolt a veled szemben álló Istenszerű lénnyel, majd taktikát váltott és a rád zúduló záporral feszített volna ki olyan csábításra alkalmas hálót, mely második bőrként tapadt az amúgy igen vonzó testedre. Azonban hiába mindkét stratégia, a vereséged elkerülhetetlennek látszik, és bár te mindent megtettél ami hirtelen eszedbe jutott vagy az ösztöneid súgták, most láthatóan átléptél egy határt…
A bizalom különös dolog. De mint minden más az életben, ez is változik. Gyengülhet, de erősödhet is. Szerezhetsz újat, elveszíthetsz régit. Elárulhatják, és ellened fordíthatják. De nem úgy Theo, aki évek óta kincsként őrzi mindazt, amit azon egy estén megalapoztatok. Egy pillanatra el lehet tűnődni azon, hogy nem volt e benne a magány elől menekülés, hogy egy ilyen férfit meghódítani micsoda kaland lenne. S aztán szembesülni az egyetlen, de leküzdhetetlen akadállyal, majd elfogadni azt: lehetett a pillanat, amikor ez a bizalom egy új szintre lépett.
Az esőcseppek – amik hidegek, szúrnak, szinte ütnek, oly erősen hullnak alá – elmosnak minden réstöméssel kapcsolatos gondolatot és érzést, a meglepettséget és persze tiltakozást is. Nem csak neked jut belőle – bár a nagyobb része a tied – de a férfi Isteni megjelenését is csak tovább erősítik. Mint Zeusz a villámok ura, áll előtted és bár harag nincs az arcán, de egy pici csalódást mintha felfedeznél. Megbántottság lenne inkább? Nem tudod eldönteni, mert a folyamatosan arcodba hulló esőtől örülsz, hogy a körvonalakat látod.
Theo /Görög/
Ebből látszik, hogy nem értetted, amit mondtál. – mondja szomorúan –
Lesz időd, hogy átgondold. – biztosít arról, hogy adni fog neked, ahogyan most egy kezet is
Közelebb lépsz, amire kérdő tekintetet kapsz, de végül mellkast érintesz. Tolnál, unszolnál, de valójában ennyi erővel az Olympus-t is megpróbálhattad volna eltolni. Emiatt könnyedén találkozhat a két test, melyek mind a hidegről árulkodnak. Mindkettő vágyja a melegséget, menekülne az ítéletidő elől, egyik sem kíván sokáig itt maradni. S mégis, a szikla nem mozdul, a kő ellenáll és dacol. Te pedig minden szívdobbanással közelebb vagy a meneküléshez, melyet a túlélés ösztöne diktál. Ellenállhatsz, de perc sem kell, hogy reszkess és dideregj, hogy szinte bele akarj bújni a másikba, védelmet keresve.
A villám festi meg ezt a képet, dörgés ad alá háttérzenét, majd a férfi ragadja meg a karodat erősen, de mégis finoman, hogy behúzzon a vihar elől. Nem venné a szívére, ha miatta fáznál vagy betegednél meg akár annál is jobban. S mikor a gondolataid a vereség körül cikáznak, azt veszed észre, hogy reszketve-remegve, vizes lábnyomokat hagyva a padlón a fürdőszobába visznek. Hallod, ahogy kattan a kapcsoló, de nem érkezik fény. Valami motyogás, talán nem épp ildomos szavak után azért a szinte elhanyagolható fényben betolnak a zuhany alá és rád nyitják a vizet.
Előbb hideg, majd fokozatosan melegedő, végül már elég forró, hogy elűzze a korábbi élményt, talán a rossz emléket is. A hálóruhádtól nem fosztottak meg, és a férfi sem csatlakozik, de látod, hogy egy nagy és puha törülközővel dörgöli magát. S megint a villám fénye világítja meg a testet, mely pillanatra el is vakít, hogy aztán a következőnél lásd, már egyedül vagy. A meleg, már-már forró víz zubog rád, míg odakint a vihar teszi ugyanezt oly hidegen, hogy ha mégis rá gondolnál, talán ösztönösen a csapot keresd, forróbbra vedd a vizet.
Egyedül maradtál.
Gondolatokkal,
Érzésekkel,
Emlékekkel…