Duke Ayers
Jan kuncogása jó jel – úgy tűnik, hogy nem egy karót nyelt szemellenzős fószerral hozott össze a rossz-sors. Viszont mintha fájna neki örülni
<Szívás... azt hittem, hogy rondák, de nem fáj semmijük. Úgy tűnik, hogy tévedtem...> Türelmesen megvárom, míg összeszedi magát, mert érdekel, hogy mégis mi a frászért akart velem találkozni. Aztán átnyújtja a sajtcetlijét, amire ránézve látom, hogy egy telefonszámot írtak fel
<Ember, ezt melyik kukából szedte?!> csodálkozok rá a papír állapotára. Úgy vélem, az, hogy hogyan néz ki, az nem ok arra, hogy a cuccai is ótvarok legyenek. Kettéhajtom a papírt, és zsebre teszem.
A magyarázatot hallva most nekem könnyekig meg kéne hatódnom, hogy engem választottak, de az az érzésem, hogy a Nosfik is csak a saját érdekeiket nézik – és alapos megfontolás eredménynek, és nem másnak köszönhetem ezt a figyelmet. Azaz kihasználnak, még ha most nem is úgy tűnik.
-Látom, kissé neheztelsz rá – jegyzem meg neki. Bár nem vagyok képben, de el tudom képzelni, hogy egy felhőkarcoló alapozása közben beszakadtak a Nosfik egyik addig titkos menedékébe.
Arra az ötletre, hogy a telefonszámot adjam oda Roxie-nak, hümmentek egyet - jól el tudom képzelni, hogy mit szólna ehhez a papír „névjegyhez”
-Inkább csak továbbküldöm neki a számot – válaszolom neki. Ám hogy miért említette meg az elíziumot, vagy mit akart ezzel, nem teljesen értem.
-Truba..mi? - kérdezek vissza, aztán leesik, hogy mire is gondolhatott.
-Az ottani előadások rohadtul nem érdekelnek – dögunalmasak, és utálok eltartott kisujjal teát szürcsölni – húzom el a szám
-Inkább egy kricsmiben egy sör mellett dumálni a srácokkal – az inkább nekem való – ha már mindenáron találkozni akarok valakivel – ezzel én is megindulok az egyik kijárat fele – most már itt az ideje továbbállni. Úgy tervezem, hogy egy órányi utazást ejtek meg a városban - metróról leszállva taxiba ülök, majd újra metróra szállva, és utána sétálva megyek haza, hogy aki követni akarna, annak ne legyen olyan könnyű dolga.