Nadír Könnyei - Archívum

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Sÿtis, Aquas városa
Időpont: tavaszutó, délidő
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

Nagy megkönnyebbülés amint nekivágunk az ügyintézésnek a kereskedőnegyed papírkészítőinél számomra értékes gyöngyszemre bukkanok ami esetleg a későbbiekben segítségemre lehet, hogy eredményesen szolgáljam az Anartÿss házat, elégedettséggel bonyolítom le a vásárlást akár Zev úrfi bevonásával ha nem állna elegendő arqu a rendelkezésemre.
Keelut rácsodálkozására készségesen válaszolók.

- Igen papírra, papiruszokra, fóliánsokra, pergamenre és néha cserzett állatbőrökre rögzítjük a megszerzett és arra érdemes tudást.

A Légió épülete mind megjelenésében mind aurájában tükrözi a Napcsászár hatalmát a tegumentum körénk borul amint belépünk elfojtva mágikus akaratunkat oltalmazva a légiósok elméjét mindennemű varázslat ellen.
Szótlanul állom végig az ügymenetet, csak arra figyelek erősen összpontosítva, hogy a fontos részletek mind belekerüljenek a jegyzőkönyvbe és formai hibát se ejtsünk ami később kifogásolható lehetne.
A panaszlevélből tisztelettel kérek egy másolatot a Légió pecsétjével amit célom a hazaküldendő levélhez csatolni.
Utána hűséges szolgaként követem Zev úrfit a kereskedő állomásra és nyugodtan várom, hogy az úrfi intézkedjen csak miután túl van a nagyján jegyzem meg halkan.

- Zevran uram talán nem ártan postaszolgálattal hazaküldeni a levelet jó atyához becsatolva a Légióhoz tett panaszlevelünk másolatát is.

Ha az úrfi jóváhagyja a észrevételem a leveleket összecsavarom és egy postahengerbe helyezem amit szintén pecséttel zárunk le majd a postaszolgálat gondjaira bízzuk azt.

^{Szerző: Filio Mortale
» 2010.09.04. 22:01}

[Dierol]

/Vjírgas Margalos/

A légió kaszárnyája az otthont idézi: a fegyverolaj és az izzadtság, a vér kiűzhetetlen emléke a falak között mind felidézi, harcosok laknak itt. Hiába a rábeszélésem, végig kell várni a hivatalos procedúrát. Ha kérdeznek, röviden és lényegre törően válaszolok, de hangomból kiérződik a kelletlenség. Szerintem továbbra is túllihegjük ezt az egészet, de végig társaim mellett maradok. 
A nadornak szemlátomást nem tetszik az épület, ezért közelebb húzódok hozzá és fokozottan figyelek, nehogy rosszul legyen vagy elragadtassa magát. A pozíciómnak hála érteni vélem motyogását a halálról. Aggódva pillantok körbe, remélem, nem fogja valaki megszállottságnak vélni, mert akkor sosem jutunk ki innen élve.
Mikor végre kijutunk, a nadorhoz hasonló megkönnyebbülést érzek. Az átéltek hatására máris útnak akarok indulni, ezért örömmel követem a társaságot a kereskedőállomáshoz. Most még abba is belemegyek, hogy gyalog induljunk útnak, csak menjünk már!
Érdeklődve nézek szét az épületben, főleg a térképek, képek érdekelnek (ha vannak), de míg társaim alkudoznak, megfigyelem a helyet és az embereket. Egy leendő karavánmesternek kiváló kiindulási pont lehet.

^{Szerző: Siffad
» 2010.09.06. 19:51}

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Sÿtis, Aquas városa, kereskedő állomás
Időpont: tavaszutó, délidő
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

Zev úrfi láncvásárlása után Keelut „vásárol” egy arún dukátot tíz linért az elképedt öregtől. Feltehetőleg sok furcsaságot látott, de ez még neki is új lehetett. Utána gyorsan tovább is áll, hisz ki tudja, hogy még milyen képtelen ötletei támadnak a nadornak?
Keelut érdeklődve nézegeti az érme mintáját, melyen az egyik oldalt egy tornyos katedrális, a másikon meg egy férfi arcképe domborodik. A szélein pedig recék futnak végig, megakadályozandó, hogy ügyeskedők megfejjék az érmét.
A kis üzletben, míg Lan vásárol elmélyülten végignéz jó néhány tekercset, rácsodálkozik a gondos kalligráfiákra, menyek mint szellemjegyek tekergőznek a papíron, és a tussal festett magyarázó ábrákra. Feltehetőleg megvan a véleménye, de most nem osztja meg veletek.
A légió épületében elveszti azt a nyugalmat, amely általában jellemzi, de ez csak ti veszitek észre, a katonák nem ismerik fel a finom változást. Vjírgas közelebb is húzódik hozzá.
Lan a végén kér egy másolatot a panaszlevélből, ami újabb fertályórás várakozást jelentett, míg az írnok fürgén kiállítja a hivatalos iratot, s a végén lepecsételi.
A légió épületéből kilépve Keelut lehajol egy marék homokért, lassan elmorzsolja a kezében, majd tovább indul. 

A kereskedő állomásnál Zev úrfi átveszi az irányítást, s az elősiető szolgával határozottan közli, hogy mit is szeretne. Amaz meghajol, majd megszólal:
-Jöjjön, nemesen született! A vándorok szobájában pontos felvilágosítást tudunk adni a szolgáltatásainkról. 
Majd megfordul, s elindul egy beljebb fekvő kétszárnyú ajtóhoz. Kinyitva betessékel titeket. Egy legalább hatszor hat lépés alapterületű fapadlós szobába léptek, melynek falait különféle térképek és táblázatok ékítik. Középen egy körasztal, körülötte több párnázott szék várj a vendégeket. Az egyik székben egy, a kereskedőállomás egyenruháját viselő középkorú férfi ül. Érkezésetekre feláll, s hellyel kínál titeket. A szolga csöndben távozik. A férfi ránéz Zev úrfira, majd megkérdi, hogy miben segíthet. A válasz után rövid gondolkozás után válaszol:
-A postaszolgálat egy ezüstbe kerül Sÿtisig. Az Ardúniába tartó kereskedő hajók a Carvis Nagyház felügyelete mellett hajóznak, de a Korohar Kereskedő Ház hajóin is lehet utazni, de árut nem lehet szállítani rajtuk Ardúniába. Az utazás költsége fejenként napi egy lintől indul, maximum öt arquig terjed, mely az ellátás minőségétől függ. Az út hossza természetesen változó. 15 naptól 20 napig bezárólag, mely attól függ, hogy milyen hajó, és hány helyen köt ki. Az egy lines árban tömegszállás, napi három hideg étkezés biztosított. Az öt arquért már külön lakosztály, korlátlan ital és ételfogyasztás, kiemelt bánásmód jár. Sajnos az a hajótípus már túl nagy a gyors közlekedésre, így az 18 nap alatt teszi meg a távot.
Az Ardúniába tartó kereskedelmi karavánokkal már más a helyzet, az a Carvis Nagyház monopóliuma. Itt olcsóbb a csatlakozás lehetősége, napi egy lintől két linig terjed – mivel a szállás és a főzés általában saját költségen történik az út menti állomásokon. Persze ha sietnek az urak, akkor nem érdemes egy szekéren zötykölődni – érdemesebb saját tempóban megtenni az utat, hisz a kereskedő állomások egynapi járóföldre vannak. S van még lehetőség lovakat bérelni, melyet a következő állomáson leadva becserélik kipihent jószágokra, mellyel a következő állomásig lehet menni. Ennek ára lovanként egy arqu. Ha a lovaknak baj esik, azt természetesen meg kell téríteni. Egy ló ára 80 arqu. Ha van még kérdésük, szívesen válaszolok, sőt, ha igénylik, a megfelelő kapitányhoz vagy karavánmesterhez, futármesterhez el is vezetjük önöket.

Ezzel hallgatásba merülve várja a reakciókat. Közben Vjírgas érdeklődve nézegeti a térképeket, melyen a fogadók, kereskedőállomások, falvak, erődök vannak feltüntetve.

[Dierol]

(Zevran Anartÿss)

A válasz egyik része a csak az amit vártam... hajó út gyorsabb és kényelmesebb. Nem lepett meg, hogy a karavánutak ennyire gyér lehetőséget biztosítanak, de a lovak és szekerek terén nem gondoltam volna, hogy ennyire póri a helyzet. A helyzeten egyik sem változtat, már rég döntöttem. Nagyjából akkor amikor leszálltunk a hajóról. Az egészet csak formalitásból csináltam

-Köszönöm szépen a felvilágosítást -Lan felé fordulok - Kérlek add át a levelet és a csatolmányt hozzá az úrnak, hogy minél hamarabb apám kezében lehessen.

Mikor ezt elintéztük, és másnak nincsen kérdése, vagy kérése elbúcsúzom az úrtól és kifelé veszem az irányt.

<...Ez érdekes lesz...> gondolom magamban, majd körbenézek a társaságon.

-Gyalog megyünk, kipróbáljuk Keelut módszerét. Ha beválik egyértelmű a folytatás, ha nem, a lehető leghamarabb hajóra szállunk. Kérdés?

^{Szerző: Enor ak Mverrys
» 2010.09.14. 21:18}

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Sÿtis, Aquas városa
Időpont: tavaszutó, délidő
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

Zev úrfi kivételesen sokkal összeszedettebb és lényegre törő mint általában. Apró bólintással nyugtázom szavait, majd az iratokat a postahengerbe csúsztatóm és az Anartÿss ház pecsétjével zárom le a meleg viaszt ügyelek rá, hogy a viasz teljesen lezárja a kupak réseit a nedvesség ne férkőzhessen az iratokhoz. Végezetül a megfelelő tiszteletdíj keretében a postamester gondjaira bízom a csomagot.
Közben az úrfi meghallgatja a középkorú hivatalnok tájékoztatást és a végén merész döntést hoz. Keelut örülhet mivel az úrfi döntése a döngölt föld szeretetének kedvez természetesen az elmaradhatatlan nemesi kiskapukkal tarkítva.
Nem kívánom a szavak feleslegesen szaporítani ezért csak rövid illemtudó válasszal nyugtázom a döntést.

- Legyen úgy ahogy jónak látja az úrfi.

Végül is teljesen mindegy milyen úton folytatjuk utunkat lényeg, hogy célunk felé haladjunk és időben megérkezzünk. Csendesen álldogálok kivárva a jövő fejleményeit, mivel úgy tűnik az úrfi tekintélyét nem vonják kétségbe és így legalább valamennyire egyben marad e sokszínű és kultúrájú társaság.

^{Szerző: Filio Mortale
» 2010.09.17. 21:37}

[Dierol]

("Kékprém" Keelut)

*Bár kívülről nem látszik, de igencsak elcsodálkozik a nador, amikor meghallja milyen nevetségesen nagy összegeket fecsérelnek a síkságiak az utazásra.   Inkább kifizetnek egy kisebb háznyi aranyat, mintsem használniuk kelljen saját lábaikat. Szólni viszont továbbra sem szól bele a megbeszélésbe. Végül Zevran eldönti, hogy ő, illetve az őt követő két másik utitárs is szárazföldön akar jönni. Erre csak bólint egyet Keelut, majd megtörve a számára kényelmes hallgatást.*

-Ardúnia felé merre kell elhagyjuk a várost? Valamint szükségünk lenne egy napi élelemre.

*Kérdezi az utazási feltételeket ismertető férfitól, majd a választ megkapva köszönetképp és búcsúzóul még széles mozdulattal int jobbjával. Ezek után az épület előtt bevárja társait. Első útjuk az élelem beszerzésére lesz, majd ezek után Keelut a megszokott nyugodt, de hosszú és ütemes lépteivel Délnek veszi az irányt a városból kifelé, majd az úton tovább.*

^{Szerző: Quator ar Zaraquer
» 2010.09.18. 8:23}

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, úton
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A vihar
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

A felvilágosítás után a levelet átveszi a hivatalnok egy elismervény ellenében, majd megnyugtat, hogy pár napon belül kézhez kapja a címzett. Kifele kísérve titeket a szobából, még válaszol Keelutnak:

-A városból délre kell távozni a császári úton. Itt az előtérben pedig természetesen tudnak élelmet is venni, minden áru friss.
Majd a jószerencse jelét mutatja búcsúzóul, s visszasétál az asztala mögé. Helyben meg tudjátok venni az élelmet. Friss cipót, gyümölcsöt, sült húst, sajtot és egy kulacs ivóbort csomagolnak.

Az elkövetkező tíznapban nyugodt tempóban haladtok célotok fele, s fogadóról-fogadóra haladva mindig fedéllel a fejetek felett térhettek nyugovóra. A táj lassacskán megváltozik az út folyamán, ahogy a víz lassan teret enged a szárazföldnek, s egyre több szántó, gyümölcsös jelzi, hogy elértétek Queboát.
Egyik délután ahogy haladtok a következő kis település fele kanyargó, fákkal szegélyezett kövezett úton, kétoldalt végtelen szántók húzódnak, míg a szem ellát. De lassanként megsokasodnak az út menti apró meditációs kertecskék, melyeket gondos kezek tartanak karban – mintegy jelezve, hogy egyre közelebb kerültök a városkához. Ösztönzőleg hat, hogy a távolban feltűnik egy magtár piros zsindelyes, tömzsi tornya, jobbról – északról – pedig viharfelhők gomolyognak felétek. Talán egy-két óra, s ide is ér. Ahogy haladtok, a távolból erősödő patadobogást hallotok, majd egy vágtató hintó száguld el lassítás nélkül mellettetek. Fertályórával később három lovas követi szélvészként a kocsi útját. A szél lassan feltámad, ahogy a vihar előszele megérkezik. A következő kis kertben fél tucat helyi próbálja meg egy aprócska kis kunyhó ablakát beszögelni. Jól felkészültek, mert minden szerszámuk megvan, ami kell hozzá. Ahogy haladtok tovább, a távolban megpillantjátok azt a jókora karavánt, amely pont most hagyja el a városkát. Mint egy felzaklatott hangyaboly, jut eszetekbe a látványról. A népek a környező kis házakba, kertekbe tartanak. Kékprém lassan már jobban kiveszi a közeledő felhőket, halvány balsejtelem tölti el, nem tetszik neki, amit lát. Vihar lesz, nagy vihar... Az egyik kanyarban ismét egy kis liget tűnik fel a szemeitek előtt. Egy fiatal férfi gondosan eloltja a szobrok előtti kis mécseseket, majd meglepetten néz rátok. Nem is bírja szó nélkül:
-Nemes urak!
Rajzolja a tisztelet jelét a kezével.

-Jön Sequata Draquamor!

Suttogja rémülten. A kijelentése arcul csapásként ér titeket. Kékprém számára ugyan nem mond semmit a név, de balsejtelme csak fokozódik.
A többiekben felrémlenek a gyermekkori mesék Draquamorról, a Halálsárkányról. Mivel a legendák szerint önmaga árnyéka, szokták még Árnyéksárkánynak is hívni. Testet sötét, sűrű viharfellegekből gyúr magának, s szárnyaival eltakarja a napot, csillagokat – a földet sötétségbe borítva prédálja fel azt, haldoklók, súlyos sebesültek és betegek után kutatva...
-Biztos helyre kell mennünk, vagy elveszünk!
Majd elindul a kertecske kis kunyhója fele. A szélcsengők vad kolompolása közepette siet az ajtóhoz, ahonnan egy aggódó arcú középkorú nő néz ki.
Lan úgy érzi, mintha lassan mélyülő hűs vízbe gázolna bele – ahogy idegen egy aura körbeöleli, és lassan, ki tudja meddig erősödve finoman ostromolja.
-Jöjjenek be, még van hely idebent!
Szól hozzátok. Belépve látjátok, hogy az egyetlen szobácskából álló épületben már hatan vannak, mindegyiküknél kisebb-nagyobb csomagok. Rémülten, halkan beszélgetnek az asztal körül, egy lámás fénye mellett:
-Mikor három téllel ezelőtt lecsapott az Aranykalász birtokra, a súlyosan beteg úrnőt természetesen ott hagyták, nehogy utánuk menjen érte. Az úrnő elrejtőzött a házban, de hasztalan – rádöntötte a falat.
-Igen, hallottam én is. S mivel megpróbált előle elbújni, a birtokon pusztított leginkább. Az egyik intéző meg aggódott az állatok miatt, s kiment megnézni – azóta nem látták.
-Nem csodálom, a fiamnak két birkája végezte a karámban, mikor rádőlt a mellette álló öles fa.
Amint beljebb léptek, udvariasan helyet szorítanak nektek, s elcsendesednek. Az ajtót bezárják mögöttetek. Ahogy kint egyre jobban üvölt a szél, bent egyre csendesebbek az emberek, csak a félelem izzik a szemeikben. Hirtelen egy hangos csattanás kintről, majd többet nem halljátok a szélcsengőt. Rémülten egymásra néznek a bentiek...

// fejenként 1arqu-t vonjatok le az eddigi élelmezésetekre és szállásra.
(Lan, te érzed, hogy a vihar erősödésével erősödik az aura is körülöttetek, ami félelmet próbál belétek plántálni.) Aura próbát kérek mindenkitől  Sikertelenség esetén 3 kategóriával erősödik a félelmetek a vihartól. Csendes: fokozat: távoli ismerős, sokadrendű cél, halvány érzelmek az adott dologgal kapcsolatban. Szelíd fokozat – mindaz amit kifejezetten utál, szeret, amitől már eléggé tart. Tessék választani, hogy a karakteretek mennyire tart a nagyobb viharoktól/

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, úton
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A vihar
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

Az elkövetkező napok „gyalogtúrái” szinte eseménytelenül mondhatni áldott nyugalommal és unalommal telnek. Kora reggelente üdítő formagyakorlatokat járok el a harmatban míg a többiek ébredeznek a mozgás mind a testemet mind a szellememet felfrissíti.
A kellemes egyhangúság hirtelen éles fordulatot vesz a bolygószellem akaratának köszönhetően Sequata Draquamor ránk borítja árnyékát. Ereje mint a vízesés ostromolja mágikus akaratomat, ahogyan egyre közelebb ér félelmetes aurája szinte mindenki szívébe rettegést olt.
A kis menedékben hat ártatlan lélek zsúfolódott össze, mindannyiunk számára sajnos nem tudok védelmet formálni mágikus akaratomból ám a legelesettebbeket megpróbálom aurámba vonni, sajnos nincs lehetőségem a jelenlévők szellemi tartását vizslatni jelen helyzetben így csak első benyomásaimra és megérzéseimre hagyatkozhatom az elesettek felkutatásában. Mi vagyunk a végső menedék az óvó szárny.

^{Szerző: Filio Mortale
» 2010.09.30. 22:33}

[Dierol]

(Zevran Anartÿss)

Az elmúlt napok kezdetben kellemes eseménytelenségben teltek. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet gondolok... hogy valaha is élvezem, hogy nincs semmi. Nah nem is tartott sokáig, pár nap elteltével már bőven elkezdek unatkozni.
Reggelente vívó gyakorlatok, megpróbálom Vjírgast is belevinni egy kis vívásba, hátha van kedve együtt gyakorolni.

De ez sem köt le örökké. A fogadók egyhangúak, a felszolgáló lányok és fiúk sem mozgatnak meg. Shonne... nehezen felejtem el, pedig ez nem jellemző rám. Rám, aki egyik ölelő karból a másikba esett! Ha ezt látnák a sÿtisi barátaim biztos kinevetnének.

A tizedik napon azonban megjön a várva várt izgalom. Csak egy csomagban és nem tíz részletben... Sequata Draquamor, halvány borzongás fut végig a gerincemen. Gyermek mesék és legendák jutnak eszembe, nem többek, de ha nem is félek tőle.... tartok tőle, hogy ez nem lesz egy egyszerű vihar.

A házikóban tapintható a feszültség, ami bennem is egyre növekszik... a félelem mint jeges acél kampók, úgy mardossa a bensőm, elhomályosítja a gondolkodásom. Remegek... konstatálom magamban, de tenni nem tudok ellene.

^{Szerző: Enor ak Mverrys
» 2010.10.02. 17:31}

[Dierol]

("Kékprém" Keelut)

*A nyugodt, gyaloglással töltött tíznap alatt Keelut teljesen visszanyerte kiegyensúlyozottságát és szenvtelen magabiztossággal, szája szegletében bujkáló mosollyal vezeti Délnek a társaságot. Bár eleinte még lehettek problémák a hosszú lépéses, de tempós iram miatt, mégis sikerült valamelyest a síkságiaknak is belejönniük, hogy használják valamire a lábaikat is. A reggeli testedzés a nadornál sem marad el, bár ő mellőzi Lan fennköltségét vagy A két kardforgató erőfitogtatását, magamutogatását. A hóhajú férfi egyszerűen az izmait mozgatja át és gyakorol fegyvereivel, hogy ne jöjjön ki a rutinból. A fegyverhasználat mellett a déli táborveréseknél az is szembetűnő lehet, hogy mindennapi szerszámként is ugyan olyan jól használhatónak bizonyulnak Kékprém kezében a csákányok és a vadászkések is.

A tizedik nap viszont furcsa előérzet környékezi meg Keelutot, ahogy egyre gyűlnek a viharfellegek ez a nyomasztó érzés csak erősödik. Bár nem tudja mi lehet a baj, de azt érzi, hogy nem természetes dologról van szó, hiszen a vihart, esőt, villámokat mindig is szerette. Vadak és zabolátlanok, akárcsak a nador lélek. Csupán mormog valamit a "Gyilkosok Elvéről" és zsákjából egy tégely sötétzöld kenőcsszerű masszát vesz elő. Ujját belemártva arca jobb felére egy kezdetleges, de azért némi odafigyeléssel kivehető teknős motívumot mázol, némi akadozó dallamú dúdolás kíséretében. Ez a furcsának ható szertartás láthatóan időlegesen megnyugtatja a nadort, így jobban figyel a többiekre és a kis szentély felé igyekvő szavaira. A furcsa nevű valami említésére kétkedően összeráncolja homlokát.*

-Seku... Daka...?!? Az meg kicsoda?!?   

*Ezzel ő ki is nyilvánította a helyzetre vonatkozó véleményét és a továbbiakban a számára sokkal kényelmesebb és megszokottabb mély hallgatásba burkolózik. A többieket követi a kis házikóba, de érzi, hogy egyre jobban beleeszi magát ez a nyomasztó érzés a zsigereibe. Kissé összehúzott szemekkel ide-oda cikázó pillantással gubbaszt az egyik sarokban és jobb híján csákányai fejét szorongatva várja, hogy valami számára is érthető, kézzel fogható és így legyűrhető ellenfél tűnjön fel a vihar mélyéről.*

^{Szerző: Quator ar Zaraquer
» 2010.10.08. 11:09}

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, menedékben
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A vihar
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

A vihar kint egyre erősebben tombol, s rázza a lezárt spalettákat. Bent a helyiek az asztal körül ülnek, melyen egy lámpás betegesen sárga fénye fest elnagyolt, torz árnyékokat a falra. Senki nem szól egy szót sem, de a szemekben csillogó félelem mindent elmond. A mentis ugyan nem retteg, mint a többiek, de homlokát gondok felhői árnyékolják. Rajta kívül Vjírgas az egyetlen, aki ura az érzelmeinek. Unottan hallgatja a kinti zajokat, s enyhe csodálkozással nézi a többiek reakcióit. A szélcsengő elhallgatása után nem sokkal kintről alig hallható halk kiáltás borzolja az idegeiteket, feltehetőleg valaki bajban van. Vjírgas megszólal: 
-Valaki kint van... Segíteni kellene neki! 
A helyiek lehajtják a fejüket, de nem mozdulnak. A miracleai csak mormog valamit a kötelességről, majd az ajtóhoz lépve résnyire kinyitja. A szobácska levegője szinte azonnal megtelik porral, falevelekkel, s fekete ítéletidő nyomakodik be a résen keresztül. Az ajtón kilépve kiabálva mondja: 
-Megyek, és megnézem! 
Ahogy az ajtót becsukja maga mögött, a kinti zajok jelentősen elhalkulnak. Majd hatalmas robaj, és a spaletták résein át egy pillanatra vakítóan éles fény szűrődik be. Az egyik helyi asszony ijedtében ájultan omlik az asztalra... Lan ahogy látja, hogy az egyik férfin ennek hatására hisztériás félelem lesz úrrá, akaratával kinyúlva óvón beburkolja annak auráját. A többiek ebből csak annyit látnak, hogy az megnyugszik, s bár aggódóan, de bíztatólag mondja: 
-Lassan véget ér, a javán talán már túl vagyunk...
Kissé tévedett ugyan, mert még egy jó órát tombol a vihar, mire ereje fogyni kezd, de a miracleai azóta sem tért vissza. A vihar távoztával mindenki lassanként levetkőzi félelmét, mit egy megunt kabátot.
A kis kunyhóból kinézve hihetetlen látvány fogad titeket. Száraz vihar volt, eső nem esett. A ház melletti jókora fa még helyenként mindig lángol – a villám feltehetőleg abba csapott bele. A kis kertecske romokban hever, kifordított fák, törött ágak mindenfele. Ahogy messzebbre néztek, látjátok, hogy a városka képe is megváltozott a foghíjas tetőknek hála. A miracleait sehol nem látjátok a környéken, csak egy fa tetején láttok egy szerencsétlenül járt döglött marhát... A helyiek első teendőjükként gyorsan füstölőt gyújtanak a hely védőszentjének eldőlt szobra előtt, majd hálaimákat mormolnak. Utána egy ideig tanácstalanul állnak, majd elkezdenek túlélők után kutatni...

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, úton
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A vihar
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos

A nyakas északi acélos akarata legyűri a sárkány erejét ebből fakadóan a harcosokra oly jellemző hősies virtus tőr ki rajta mikoron kintről kiáltások törnek át a vihar moraján a szélcsengők csöndjében mi mindig baljós jel.

- Teljesen felesleges kimenned Vjí odakint csak a halál és pusztulás vár rád jelenleg vagy ha túl is éled a sárkány tombolását jó eséllyel nyomorodsz meg „haragja” alatt…
A Sequata Draquamor mindig elveszi a jussát se nem gonosz se nem jó a Bolygószellem megtestesülése van hogy egyensúlyt van hogy megújulás veti el pusztítása nyomán. Nem hinném, hogy dacolni tudnál a Bolygószellem megtestesülésével!

Természetesen szavaim süket fülekre találnak a virtus és büszkeség ismét elnyom mindenféle józan gondolatot e kevélységek kéz a kézben erényeik ellenére is képesek romlásba dönteni a legtisztább lelket is.

A Sequata Draquamor nyomán csak romok és lecsupaszított táj marad min az emberek kétségbeesése és fájdalma száll, aztán átfordul a tenni akarásba és a jövőbe tekintésbe.
Helyiek bajbajutottak után kutatnak ami eléggé nehézkes mind fizikailag mind lelkileg, ha már menedéket adtak a legkevesebb, hogy csekély képességeimmel segítem a túlélők felkutatását. Megtisztítom az elmémet és harmadik szememet felnyitom a szellemek síkjára és elő lüktető aurákat keresek a romok között-alatt. (Diszciplínák Harmadik Szem) Ha élőre lelek értesítem a helybélieket, hogy szabadítsák ki a szerencsétlent a romok alól.

^{Szerző: Filio Mortale
» 2010.10.23. 13:19}

[Dierol]

(Zevran Anartÿss)

Csöndben lehunyt szemmel hallgatom, ahogy Vjírgas elhagyja a menedéket nyújtó házikót. Akarok tenni ellene, de nem tudok. Képtelen vagyok megőrizni azt a méltóságot amit, mint nemes fel kéne tartanom, csak remegek.

Mikoron elvonul a Sequata Draquamor csak pusztulást és gyászt hagy maga után. Nem vagyok vallásos típus, de én is elmormolok egy gyors imát, az életemért, életünkért.

Lannal együtt én is segédkezem a túlélők felkeresésében, vagy az egyenlőre könnyen elmozdítható romok eltakarításában. Nem hiszem, hogy bárki is reménykedne túlélőkben, az valódi csoda lenne.

^{Szerző: Enor ak Mverrys
» 2010.10.24. 10:29}

[Dierol]

("Kékprém" Keelut)

*A szótlanságba burkolózó nador rosszalló szemmel néz a félkegyelmű síkságira. Vagy ez a természetellenes vihar, ez a Daka... ki tudja megjegyezni a nevet?!? Vagy az önhittség vehette el a miracleai eszét. Keelut halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon szűri a szavakat fogai között.*

-Maradj veszteg! Segíteni most nem tudunk a kintieken. Ráadásul lehet csak a gonosz szél játszik veled.

*Természetesen nem sok foganatja van a feddésnek. Vjirgas kiront a viharba és nem is kerül elő többé. Erre már csak maga elé morog tovább a nador.*

-Síksági bolondok!

*Az ítéletidő csitultával lassan eláll a szél és eső híján csak kavargó por és törmelék marad a környéken. A villámsújtott fa előtt néhány perces néma köszönetnyilvánításba merül Keelut. Nadír kegyét megköszöni és kéri a bolygószellemet, hogy legyen elnéző Vjirgassal vagy lelkével szemben, ha összetalálkoznak. Ezek utána helybélieknek segédkezik ő maga is a kutatásban. Nem sokban különbözik a bevett szokás a Hegyi Királyság hagyományaitól a vihar utáni teendőket illetően. Örömmel konstatálja a hóhajú, hogy itt is összetartóak és dolgosak az emberek... legalább ilyen vészterhes események után. Ha már egyébként egy lyukas petákért képesek lennének egymással ölre menni.  *

^{Szerző: Quator ar Zaraquer
» 2010.10.25. 15:14}

[Dierol]

Mesélő: Dierol
Helyszín: Queboa, a kisváros
Időpont: tavaszutó, délután
Esemény: A vihar után
Résztvevők: „Kékprém" Keelut , Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss

A környék átkutatása nem hoz komoly eredményt. Letört ágak, letépett levelek, és por mindenhol. Lassanként a távolabbi ligetecskéknél, házaknál is megjelennek az emberek, hogy lássák, mit követelt magának a vihar. Senkit és semmit nem találtok, akin segíteni kellene vagy lehetne. Lassanként az ottaniak is elbúcsúznak, s mennek át a szomszédos ligetekbe, hátha ott nagyobb szükség van rájuk. Ti is tovább indultok, hisz ha Vjírgast most nem leltétek, vajmi kevés esélyetek lenne rá, hogy véletlenül ráakadjatok. Ha túlélte, akkor úgyis tudja, hogy merre és hova tartotok. Az úton is nehézkes haladni – hol nagyobb ágak, hol meg teljes fák fekszenek az úton keresztbe. Az egyik jókora ág alatt tekintélyes vértócsába fagyva egy fiatalabb közrendű nő fekszik – nem volt kegyes hozzá a vihar. Mellette térdre omolva egy talán harmincas éveiben járó férfi zokog, poros arcán sáros ösvényt szántanak a könnyek. Nem igazán foglalkozik veletek, gyásza jobban lefoglalja. A kisvároshoz közeledvén látjátok, hogy jó néhány ház teteje hiányzik, s nincs szinte olyan, mely legalább foghíjas ne lenne. A kapunál egy férfi próbálja meg sziszegve feldagadt bokájáról levágni a csizmát. Bentebb már az utcákat mindenféle törmelék – deszkák, cserépdarabok, szemét, néhány rémült tyúk, szalma és kisebb ház körüli eszközök – különös kavalkádja borítja. Innen-onnan kiáltások, sírás, átkozódás hallatszik. A főtéren nyúzott arcú légiós áll, s próbálja meg irányítani a mentési munkálatokat.
-Hé, Alsin! Ne csak úgy tessék-lássék nézelődj! Fuss végig a kovács utcájában, s kopogj be mindenhova! Ha valahol nem válaszolnak, nézz is be, nehogy valakihez későn érjen a segítség!
Szól egy fiatalabb, elveszettnek tűnő suhanchoz. Az rövid fekete üstökével biccent egyet, majd eliramodik.
Ahogy meglát titeket a légiós, némi bosszúság suhan át az arcán, majd a tisztelet jelét mutatva megkérdi tőletek:
-Nemesen születettek! Mi járatban? Javaslom, hogy a fogadóban szálljanak meg. Igaz, a földszintje jelenleg ispotály, de a szobák sértetlenek.
Majd a hozzá futó fiatal kisgyerekhez fordul:
-Nos, úrfi, mi hírt hoztál?
Kérdi kedvesen.
-Keményöklüre rászakadt a tető, Négyujjúra szintén! Nagyszájú meg elszökött.
Mondja levegő után kapkodva a gyerek. Majd elgondolkozva végignéz rajtatok.
-Nézd már, Lándzsás! Egy démon!
Mutat Keelutra.
-Őt is bezárjuk a kútba?
A légiós megrázza a fejét:
-Nem úrfi. Amíg nem csinál semmit, amivel okot adna rá, nem bántunk senkit. Még ha másképp is néz ki mint mi. De megyek és megnézem, hogy mi van Keményöklüvel és Négyujjúval. Te addig figyeld a kutat, s ha véletlenül Nagyszájú ismét oda akarna menni, akkor azonnal gyere utánam, és szóljál!
Majd felétek fordul, s biccentve egyet, elsiet arra, amerről a gyerek érkezett. A gyerek elgondolkozik, s megkérdi:
-Mondd csak - néz Keelutra - te lennél a hószín farkas?
-Csak mert az Árnyéksárkány felbukkanása után nem sokkal jön majd a fehér farkas és az arany és két ezüst kísérője... de kevesen vagytok... a fogadó meg az ott, ni! 
Mutat a jobb kéz felőli földszintes épületre, mely egész jól átvészelte a vihart. Nem sokkal előtte meg egy kút van, melynek a teteje le van deszkázva...