Vanina
Meglepve hallom, hogy itt a gyereknevelés közös feladat és másképp oszlik meg, mint felénk. A füvésztudás hasznos, habár az itteni széptevésből, már ha egy helyi férfi akarná csapni nekem a szelet, a sok kamillától, zsurlótól, szóvirágtól nem értenem
A szellemekről is beszédesek, és megragad a fülemben a szalag szó.
-
Szellem ellen van szalag? Milyen szalag van az? Ez még jól jöhet nekem, főleg, hogy kövem kissé szokatlanul viselkedik mostanság… Nem tervezem cseréjét, ó, dehogy, de a helyi rémségek ellen talán szalag is dukál.
Örülök a dicsérő szavaknak, miszerint hamar ráéreztem a helyiek táncára, de nem leszek tőle nagyképű. Sőt, zavarba is jövök, amikor kitalálják, mutassam meg, felénk hogy járják. A figyelem túlzottan is rám irányul, ez se esik meg velem gyakran!
Egyszerűbbet választok, ami némely elemében hasonlít a helyihez, és a végén jól megpaskolom táncpartnerem vállát kezemmel, amolyan baráti formán, hadd tudja már, felénk azért nem mindig finomkodnak.
Később azért örömmel mondok le a szereplésről. Ki kell fújnom magamat, visszatalálnom megszokott medremre. Érzem, milyen piros a képem, remélem modorom nem váltja ki egyik uraság nemtetszését sem.
A helyiek ügyesség és erőpróbája mosolyt fakasztó.
Felvilágosítanak, miféle párbaj van kilátásban, és megtudom, Lan urat aggasztja az időpontválasztás. Megcsap az óvatosság szele, ez a tény – telihold s amit hozhat – visszavesz korábbi jó kedvemből. Felidézem, felénk mit tartanak a hízó holdról. Egyrészt az hozza el a nőknek a tisztulást, de ezzel élesen szemben áll az a tény, hogy az az átkos varázsló is különös vonzódást érzett a teliholdhoz…
Óhatatlanul megborzongok.
-
Fényes hold ébreszti fel erőket amik tudnak belemászni az ember – mormogom.
Nem hiába lett intő jelemmé a hold emlegetése, később kiderül, jön még más is…
A hely ura érkezik meg kíséretével. Nőtársa majdnem velem egy ívású saccra. Látom, a falusiak nem kifejezetten örvendenek jöttének és nem hagy kérdést affelől, mért. Hegyezem a fülem, kell is, mert e vidéken ízesen forgatják az abrínt. Jogot formál az ifjú feleségre, amit pénzzel vagy más felajánlkozásával el lehet odázni.
Nagy levegőt veszek, hallani, ahogy a levegő élesen beáramlik az orromon, aztán ugyan úgy ki is jön.
-
Mi a f#szom van? – csúszik ki a számon egy morranás keretében, sÿtisiül. Ezt bizony Zevran úrtól tanultam, jó mesterem büszke lehet rám
Szemem összehúzom, karba teszem a kezem, testem megfeszül, mint az íj, kis terpeszbe állok, mintha vigyázzban lennék.
Abban is vagyok.
Itt ér véget a mai móka. Így kell ünneprontónak lenni. Túl szép is volt ez így utólag. Sör, női csevej, tánc… A holdas párbaj volt az intés ez pedig a folytatás.
Fejemben visszhangoznak a helyi úr mondattöredékei, álltó helyemben reszketni kezdek a növő idegességtől. A követelés felhergel, pedig ez a szokás nem ismeretlen előttem. Odahaza is érvényben állt, egyrészt abból a hiedelemből fakadóan, a szűz vér rontást hoz és jobban jár a közösség, ha a helyi uraság így veszi le róluk, nem a férj, de személyes meggyőződésem arra hajlott, az urak így szereztek teret és létjogosultságot kéjsóvárságuknak, no meg annak, ebben is éreztessék, ki az úr a földön. Ám akiben volt csöpp emberi érzés, nem élt ténylegesen a joggal.
A helyi úr bizonyára jobb szerette betartani a „rendet”.
-
Vetne le hátáról a tulajdon lovad és taposna addig, amíg az élet ki nem száll belőled! – szitkozódom összeszorított fogaimon keresztül anyanyelvemen.
Várok, hátha történik valami, de csak egy vénség szíve esik meg a lányon, aki viszont koránál fogva nem nyeri el az úr ízlését. A lány anyja helyében bizony felajánlkoztam volna…
Forr bennem az indulat, fogaim ténylegesen megcsikordulnak, hiányozni kezd levetett vértem. A férfi mellére szegezem tekintetemet, azt kívánom, bár tüzes nyárs lenne, amivel innét fel tudnám szúrni, vagy lerohasztanám amit a nadrágjában tart, hogy egy életre elmenjen a kedve az ilyesmitől, ám ilyen képességem nincs.
-
Vagy csapna beléd a mennykő, nyelne el az ingovány! – sziszegek ismét.
Arca felénk fordul, bizonyára Zevran úr jelenlétének köszönhetően, egyből lesütöm szemem és a fűre küldöm véleményem nyilait, ajkaimat erősen összeszorítom.
Kezd kiverni a víz, szívem hevesen ver. Láttam, hogy a párt nem csak úgy összeadták, kezdjenek egymással amit akarnak. Még ha szülői érdek tette volna őket egymás mellé, keresztben lenyeltem volna az úr követelését, mindegy akkor, ki hálja el a nászt, de más a helyzet!
Reszketésem csak nem csillapodik. Háborog a lelkem. Micsoda dolog már, hogy a nászéjszakát ne egymással hálják el, hanem fogja a nőt ez a hosszú hajú kurafi?! Akár ez a szokás, akár nem, nincsen ínyemre! Sérti igazságérzetemet.
Régi, eddig bennem bujkáló gondolat kerül a felszínre és egyszeriben kifut arcomból minden vér. Sajnos Lan úrral nem volt alkalmam megvitatni rendesen, mennyiben befolyásol másokat az, én mit gondolok magamról. Sebaj, mit számít már. Ezen a helyen, most ér arculcsapásként, egyedül nekem nem lenne nagy veszteség, ha kiváltanám a lányt.
27 évesen öregnek számítok, igazi vénlánynak. Lányságom senkit se érdekel, ezt a virágot szerető kéz sose szakajtja le, a szem rajtam komolyabban sose akad már meg. Kijöttem abból a korból, feleséget csináljanak belőlem, marad a szeretők megvetett útja.
Egyszeriben nagyon fázni kezdek és elönt a mély szomorúság. Remények halma omlik össze bennem, úgy ellepett saját, eddig fedő alatt tartott keserűségem.
Használjam kibúvónak, uramat kell szolgálni, csukjam be szememet, míg a helyi úr tesz a jog szerint és hajtsam le én is a fejem, ennek így kell lennie? Vagy be kell ismernem, legrosszabb félelmem, senkinek se kellek, igaz és azzal teszem a legjobbat, ha ismeretlenül is kisegítem azzal a fiatal lányt, beáldozom magam helyette?
Az meg se fordul fejemben, pénzemet odaadjam. Az a Ház pénze, még ha az én erszényemben van is, vele Zevran úr rendelkezik.
Az Anartÿs sarj mellé állok közel, füléhez hajolok:
-
Kérem, enged, én hál az úr – fogok bele remegő hangon. –
Nem helyes, lány ki szeret ő fiatal férj, ne vele van ez az este – csuklik el a hangom, teleszívom magamat levegővel, tudjam folytatni –
Én éltem már 27 év, elmúlt az lány-kor, hiába nem hál sose férfi. Én nem ismer szerelem és sosem fog, én érez. Én már nem számít… - hal el a hangom lemondóan, habár így is suttogtam. Így egybe kimondva az egész rettentően tragikusan és végérvényesen hangzik, nem is bírok másra nézni, csak a földre.
Szerző: Tiwanlil