Karana
(Biogene, céges biztonsági)
Nyugodtan állok. Úgy tűnhet így van, de valójában senkiben sem bízom és készen állok bármikor fegyvert rántani, hogy megvédjem önmagam. Az egész helyzet annyi sebből vérzik, hogy nincs az az orvos és technológia, ami képes lenne elállítani. Nem tudom ki tette és miért, ezért mint ilyen, mindenki bűnös, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. A külsős csapat sem teljesen mentes a gyanú alól, de a korábbi átvizsgálás során nem találtam semmi kirívót, így egyelőre az itteniekre koncentrálok. Nem kivétel ez alól Ritter és bárki, akihez még nem volt (bal)szerencsém, hiszen a legkönnyebben úgy rejthetsz el valamit, ha végig szem előtt van! Nem beszélve arról, hogy olyan nyelven vartyognak, amit egyáltalán nem értek és hangzásra bár valami szlávnak tűnik, ritka undorító.
A szigorú előírások megkéstek, de legalább aránylag hatékonynak mondhatóak, eltekintve sok apró réstől, amit be kéne tömni azelőtt, hogy komolyabb bajt okozna. De ez nem az én dolgom, nem ezért jöttem, ugyanakkor, ha emiatt lesznek problémák, biztos, hogy fejek fognak hullani. S lehet, hogy lesz némi közöm hozzá. Mindenesetre nem vagyok ideges, de még csak nem is aggódom. Ezek az érzések csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmet, felemésszenek sok energiát ami másra szükséges és végül, de nem utolsósorban: nem visznek előrébb.
Figyelmem a párbeszédé, de már most felmértem, hogy Yakira és Ruiz nincsenek egy véleményen. Az előbbi az aki jobban kezeli, de az utóbbi is érthető. Mindenesetre figyelem őket és időnként mindenki mást, miközben a már megismert adatokat és tényeket hallgatom meg újra. Nem ülök le, de mintegy véletlenül Nick mögött állok meg és bár nem csaptam zajt, de nem is rejtem a jelenlétemet. Egykor sok minden másképp lehetett volna, főleg, ha a férfiben több a vágy és a szenvedély, ha olyan álmai lettek volna, amiket együtt… ez a múlt.
Kik a szörnyetegek.
Mindenki.
Egyelőre kevés a tény és még kevesebb a válasz, így nincs mit kérdeznem. Amik felmerültek bennem még csiszolom egy kicsit mielőtt nekiszegezném bárkinek is, de leginkább Ritternek. Azt tudom, hogy szükségem lesz olyan felszerelésre, amit nem hoztam magammal – s amitől már most viszolygok – ezt Ritteréktől kell kérjem. Tűnődöm azon, hogy a két cetféle végre kiszabadult a céges fogságból és a tudást, amit birtokoltak megosztották e a helyi öko-terrorista erőkkel vagy valami teljesen másról van szó. Különös e a további eltűnés vagy akad összefüggés a két dolog között? Az igazi kérdés azonban annyi: kinek és miért állt érdekében négy tudós életét kioltani, ráadásul ennyire becstelen módon?
Kétlem, hogy az „Poseidon Indiánok” tették volna. De ha igen, akkor teljes mértékben megérteném és mi tagadás nem tudnék érte haragudni. Mi vagyunk itt a betolakodók, a „Cortez”ek és más rémek. A történelem olykor bizony ismétli önmagát, az ismétlés a tudás anyja, tehát az emberek idióták. Azonban a eligazítás most ért egy olyan részhez ami kifejezetten érdekes, mégpedig az, hogy a Kutatók lehet egymással végeztek! Pontosan ezért kell majd nekem valami védőeszköz… főleg ami a neurális védelmet illeti. Kezd egyre inkább nem tetszeni ez az egész és hajlamos vagyok azt hinni, hogy a Feláldozhatóak vagyunk ebben az egyenletben.
Egy hetünk van…
Nick okoskodik. Régen is ezt tette, de az is igaz, hogy nem rossz amit csinál. Sok olyasmi volt ami nem volt rossz, de… mikor körülpillant magam is követem a tekintetét, de nem tudom mit keres vagy teszi azt e egyáltalán. Mindenesetre én elengedem a dolgot és inkább az érdekel, hogy mit akar még tudni. Minden kérdés feltesz amit magam is feltettem volna így nincs más mint a válaszokat hallgatni. Aztán ha jól értem meg akarja beszélni azt amit eddig megtudtunk. Amondó vagyok ez még korai, előbb át kéne nézni mindent amire rákérdezett…
Munkaállomás…
A helyszín és minden további információ feldolgozásra és tárolásra kerül, semmit nem akarok elfelejteni. Még azt sem amikor mosolyognom kell az „Ahm… Értem!” kifejezésnél, melyben több a cinizmus mint amennyi fegyvert magammal hoztam erre az útra és az köztudottan nem kevés! A többi kérés is rendben van, csak aprót biccentek megerősítésképp, majd már meg sem próbálom elnyomni a mosolyt, inkább csak az illetőre pillantok akinek az irónia szólt. A válasz sem késik soká és pont annyit ér, mint amennyire számíthattunk. Konklúzió:
Fogalmunk sincs semmiről, de oldjunk meg mindent. Az, hogy közben életben maradunk e, meg körülbelül mindegy is. A kedvenc küldetésem, amit a Cég csak adni képes. Nem lesz ez mindig így!
De most a tekintetemet az újonnan érkezők kötik le…