Vanina
Örömmel szabadulok ki az istállóba. Ajtajában megrázom magam, mintha ettől megszabadulnék mindattól, amit hallottam. Kényelmetlenül érintett, sőt, megbotránkoztatott!
Az úr férfiakkal is hál! Te jó ég és összes szellemek!
-
Mit kell még megélnem? - forgatom szemeimet, kérdésem halk, költői. Nem tudom, sírjak vagy nevessek.
Belépek az istállóba, próbálok megszabadulni a zavaró gondolatoktól, amit az iménti tény ébresztett bennem. Kapóra jön Fifi. Mosollyal viszonozom a lovász üdvözlését, elnézem milyen begyakorolt mozdulatokkal látja el teendőjét. Inni is kapott már és nincs ellenemre hogy bevonjanak Fifi ellátásába. Lefoglalja a kezemet, és szívesen törődök vele.
Ő legalább nem csinál olyasmiket, mint némely nemes
Komolyan megdöbbent, hogy a valóságban ilyen könnyedén veszik az efféle természettől való elhajlásokat, sőt, zokszó nélkül kielégítik az ilyen hajlamúak igényeket. Se nem vagyok hozzászokva, se a világképem nem olyan, ez beleférjen. Prűdség? Ám legyen!
Bizonyára az üzleti szemlélet is benne van ebben - amiért pénzt adnak, mért is ne teljesítenék -, de nekem aztán erkölcsileg bőven vannak aggályaim az ilyen beállítottság felé. Döbbenet, hogy valakiben szikrája is van az ilyen késztetéseknek, és úgy veszik, mint más testi szükséglet kielégítését, azaz ha valaki éhes, eszik, ha szomjas, iszik, ha álmos, alszik, ha rájön a vágy úgy kiéli?! Hol van itt a büszke ember?
És akik hajlandóak áruba bocsátani a testüket! Nincs bennük szemernyi tartás sem? Úgy vélem, sose vetemednék hasonlóra: se mint vevő, se mint eladó.
Nem szörnyedtem el, se nem támadt bennem megvetés, csak nagy értetlenség és helytelenítés van bennem. Még fejemet is megingatom néha eme elmélkedések közepette.
Épp beugrik, odahaza hogy hívták a férfiakat, aki férfiakkal hál: fartúró. Erre aztán nem tudok abrín szót. Óhatatlanul elmosolyodom, annyira abszurd ez a szó és annyira benne van, mire is utal...
Fifi is ezt a pillanatot választja ki, megcsípjen, felnevetek.
-
Ejnye! - szólok oda neki kedélyesen, barátságosan megsimogatom a nyakát.
Átgondoltam, amit át akartam, kevésbé is vagyok már zavarban, jót tett a Fifivel való foglalatosság és a lovász csöndes társasága. Némán, pusztán a köszönet jelét alkalmazva megköszönöm a férfinak, segíthettem és így eltölthettem ott egy kis időt. Visszatértem előtt a lóitatóban kezet mosok, bár így is rakódott a ruhámra lószőr
Finom tea vár és Zevran úr fülig érő mosollyal. Elképesztő ez a pasas! Szerintem még élvezi is hogy zavarba hozott.
Ez van, így én is teám iszogatásába merülök. Kivételesen nem ledöntöm a torkomon, mintha vizet innék. Pihenni jöttünk, rá kell hát hangolódni.
Fiatal szolgálólány jön, irigykedve nézem a ruháját. Selyem. Az anyag, ami sose fog a bőrömhöz érni saját ruhaként. Megfizethetetlen. Meg hova is ölteném magamra? Kár.
A szállásunk gyönyörű. Számomra a luxus netovábbja. Szolgaszálláshoz képest mindenképp. Oda nem illőnek érzem magam, meglepetten torpanok meg a bejáratban. Lenézek a lábamra. Istállós csizmával ide nem szabad belépni! Nem bírnám elviselni, behordom a koszt. De ha meg leveszem, látszani fog a lábujjaim közé lerakódott kosz.
Egye fene, majd felsepernek!
A hely nagyon tetszik, itt akkorát fogok aludni éjjel, hogy a végén az uraknak kell engem kelteniük!
Hiúságomnak hízeleg, hogy ilyen lakosztályban lehetek. Csak úgy ragyog a szemem a széptől. Fartúrás - ez a szó!
- ide vagy oda, igencsak jár a köszönet jele az úrnak.
Ámulásomat a szobalány tetézi, otthonom nyelvén szólít meg. Hölgyemnek szólít! Ha még sokat beszélnek így hozzám, kihajt bennem a beképzeltség és elkapatom magam
-
Ez jó hír, nagyon jó hír - felelem a tükör kapcsán.
Magam maradok a szobámban, egyhuzamban vigyorgok. Megszabadulok vértezetemtől, fegyvereimtől, ezeket mind gondosan lepakolom, ám a szennyest egy kupacba rakom a padlón. Kinyújtóztatom tagjaimat, irány a fürdő.
Lesikálom magam alaposan, élvezem az illatos szappant, hajamból is kimosom az út porát. Csak eztán ernyedek el a meleg vízben, békés mosoly terül szét az arcomon.
A hajamat szárazra törlöm, de a testemet nem. Ruhátlanul indulok a szobám felfedezésére, majd megszáradok közben. Ha magam vagyok, nem viselkedem szégyenlősen.
Szemügyre veszem a faliképeket, megérintem a berendezést, végighúzom tenyeremet az ágyneműn, a párnás előszobában pedig megnyomogatom a párnákat, mennyire puhák. Ha Mada látná, milyen környezetben vagyok! Ha van ablak, kinézek rajta, milyen a kilátás.
Végül az egész alakos tükör előtt állapodom meg. Mélyen a saját szemembe nézek. Töprengek. A szem az egyik legszebb és legőszintébb testrész. Ennek szentelem legelőször a figyelmemet.
Vajon ha valaki a szemembe néz, mit lát? Mennyit vesz észre belőlem? Kelt-e kíváncsiságot tekintetem, ki lakik mögötte? Játszok kicsit az arcommal: vidámság, huncutság, talány, kíváncsiság, tréfás grimasz váltogatja egymást. Felszabadult bolondozás. Olyasmit, amit ritkán engedek meg magamnak. Talán többet kéne.
Pillantásom tovasiklik a pucér testemre. Csak a kerek, lukas kő van a nyakamban, borszíjra fűzve, attól sosem válok meg. Elégedett vagyok azzal, amit látok. Karcsú, edzett termet, természetesség. Sem gyermek nem torzított még alakomon, se nehéz fizikai munka, se a divat kellékei. Ereje teljében lévő nő, a tizenéves hajadonok hamvassága nélkül.
Vajon fog valaki valaha mutatósnak tartani és azt tisztességesen kifejezni? Meg fog-e valaki szeretni engem? Ez a kérdés inkább foglakoztat, semmint az, érzek-e kéjt, vonnak-e ágyra, mint a nők javával gyakorta esik.
Merthogy önmegtartóztató életet élek, nem vitás. És egyre inkább úgy érzem, szeretnék ezen változtatni.
Megperdülök táncos módjára a tükör előtt. Tudok nőiesen mozogni, ismerem a testem annyira, még hanem is csillogtatom ezt meg a mindennapokban.
Mada mondta, hogy így lesz. Hogy lassan kiolvadok a múltból. Hogy majd sóvárgás támad bennem, s változtatni kívánok majd életvitelemen. De ahhoz viszont, hogy bárkit is közelebb engedhessek magamhoz, meg kell tanulnom mások szemébe nézni, s hagyni, megérintsenek.
Zevran úr felől hallani, jól mulat.
Sóhaj. Nem olyan egyszerű az nekem!
Ahogy az előítéletek lerombolása sem.
Eszembe jut Lan úr és hivatása. Egyik, majd másik vállam felé billentem fejemet, aztán bólintok tükörképemnek. Döntés született bennem.
<"Azok vagyunk, amit rendszeresen teszünk" Madában egy szellemnéző veszett el.>
Próbát teszek az illatos olajjal. Megszagolom, miféle, töröm a fejem, hogyan szokták ezt a nők használni. Nincs kitol tanácsot kérni, hát nyakamnál, kulcscsontomnál, csuklóimnál bedörzsölöm vele be a bőrömet, az illat kedvéért. Hajamat fiatalosan borzasra hagyom, össze is túrom, ha kell. Tiszta sötét nadrágot, kék inget húzok, vért nélkül. Aki sose hordott vértet, nem tudja, milyen könnyebbség nélküle lenni.
Kajánul vigyorgok a tükör előtt állva, én aztán nem hordok semmiféle fűzot, alsóinget, kebleimet nem szorítja le semmi. Azok úgy állnak, ahogy a természet akarja. Az ing nyakát nem húzom össze, hagyom, hadd legyen lezser, hadd legyen szabadon a nyakam a kővel.
Két ívtőrömön kívül minden más fegyvert a szobában hagyok, miraclelai signumomat övemre tűzöm, az úr jelét viszont úgy, lapját ne lehessen látni, ha nem akarom.
Lábbelimet magam tisztogatom meg, így hagyom el szobámat felfrissülve, oldottan. Más ez a fellépés, mint amit másfél hét alatt láthattak tőlem.
Összeülünk az ebédhez. Így, asztalnál először ülök az urakkal. Furcsa, hogy úr szolgával eszik egy asztalnál. Meg is vakarom orrnyergemet, hogyan fog ez elsülni.
Körbepillantok. Újabb kopasz férfit látok. Talán ő is szellemnéző?
-
Ezt nem hiszem el. Vonzom őket - dünnyögöm.
Ez lenne a védjegyük: nincs hajuk? Akiket én láttam korábban, azoknak nagyon is volt hajzatuk... majd erre is rákérdezek, de elébb:
-
Lan úr, Vanina van egy kérés: idő, hogy ma Lan úr és Vanina beszél. Szabad?Szerző: Tiwanlil