Atlar Dӱadsan-on Kryel a Császári Korona 3482. esztendejében, Morgena második, Pókok havának 7. napján született Toron Birodalom Kharyn-karn tartományában, a méltán híres Cjelmar városában – e dátum az északi történetírók számára a 3651. évet jelenti. Családjában második fiú, de negyedik gyermek, atyja, Dӱadsan Mantlin-on Kryel azok közé az újkyr bárók közé tartozott, akik gyorsan és magasra emelkedtek a ranglétrán a hirtelen megszaporodó családi vagyonnak köszönhetően. Azonban a siker Toronban sokakat meggondolatlan cselekedetekre sarkall, és ez nem volt másképpen a Kryel-ház fejével sem. Akkoriban a tartomány regitori városában kisebb politikai csatározások voltak, amit a Sóvetők rontásérseke robbantott ki ügyeskedésével a helyi nemesi házak között. Végül a helyi Házak két pártra szakadtak, és Dӱadsan rosszul választott oldalt – egy pár gyenge pillanatig elhitte, hogy Tharr kedvére való lenne, ha a Dailadok helyett egy másik Ház gyakorolná a Regitor Imperialis hatalmát. Természetesen csak néhány botor elme képzelgése volt, hogy komolyan meg lehetne rengetni Kharyn-karn egyik leghatalmasabb családjának hatalmát, így azt a néhány nemest, aki ellenállt, badr’cyah-ra, szertartásos torokmetszésre szólították fel, családjukat pedig száműzték a birodalomból.
Atlar – aki ötesztendős volt ekkor – és testvérei hamarosan egy aszisz szkoggon találták magukat, a családhoz hű egyik pietor kíséretében, mivel anyjuk hűségesen követte férjurát a Kárpiton túlra.
Narvanban kötöttek ki, a Karneválról híres városban, ahol azonban sorsuk hamarosan más fordulatot vett, mint azt feltétlenül szerették volna. Nemigen tudtak boldogulni kitagadott kyr nemesekként a déli part városaiban – a legidősebb lány ugyan hamar férjhez ment egy yankari ifjúhoz, három fiatalabb testvére azonban megszenvedte a nélkülözést. Bátyja, a másodszülött Hiran szervezete elvesztette a csatát a bensőjében lappangó kórsággal szemben, és két évvel később elhunyt. Atlar és mellette maradt nővére a helyi utcagyerekek, később tolvajklánok berkeiben találtak menedéket, ahol a származásuk nemigen nyomott semmit a latban. Később, amikor nővére – Valina – elhagyta a várost, és egy ismeretlen nő oldalán Livinába utazott, Atlar is úgy döntött, ideje maga mögött hagyni a hálátlan várost, amit nem is kedvelt különösebben. Kisebb-nagyobb szívességek és üzletek árán Ifinbe utazott, ahol egy időre letelepedett, „köszönhetően” a Láncbarátok áldatlan tevékenységének. Végül a szerencse összehozta egy különös férfival, aki Gianagból származott. E férfiú, Impius Mac-Lier, aki Gilronnak, a mesterségek pyarroni patrónusának papja volt – igaz, mint később kiderült, a szakadárnak mondott kahrei ágból –, és igazi gianagiként nemigen szenvedhette a rabszolgaságot, amikor megismerte a fiú helyzetét, megszabadította a fogságából.
Újabb utazás következett Atlar életében, ezúttal a messzi Észak, Kahre fantasztikus városa volt a cél az erv férfi oldalán. Tizenhárom esztendős volt ekkor.
Az elkövetkezendő huszonöt évet a Mérnökök között töltötte, Gilron felszentelt papjai között. Mindig is szívesen alkotott, amióta tulajdonképpen a maga ura volt, érdekelték a zárak, csapdák, és ezen vágyainak könnyedén hódolhatott a híres városban. Éveken keresztül a bütykölés, az apróbb és a nagyobb mechanikus szerkezetek kötötték le, segédként dolgozott több pap műhelyében is, mielőtt huszonnyolc évesen évesen jelentkezett volna a papnövendékek közé. Azonban Gilron áldása nem pihent rajta, így hamar eltanácsolták – hatalmas pofon volt ez számára. Dühödt elszántsággal vetette bele magát a munkába és a tanulásba – ha az istenségnek nincs szüksége rá, mint papra, majd a világnak szüksége lesz, mint mérnökre. A kísérletezés, próbálkozás időszaka volt ez, páratlan szellemi képességei és kézügyessége alapján bárki megmondta volna, hogy nagyra hivatott. Ereiben a calowyni ősök vére zubogott, egyrészt táplálva tudásszomját, másrészről viszont gőgjét és büszkeségét érlelve. Épp ezért egyre jobban bosszantotta a tudat, hogy kudarcot vallott. Tudta, hogy több ideje van, mint egy átlagos ynevi halandónak – nem sürgetett hát semmit, hanem alaposan, minden részletre kiterjedően sajátította el mindazt, ami felé érdeklődése fordult. Azonban amikor elkezdték a növények, majd nem sokkal később a mérgek és alkimista keverékek érdekelni, a kahrei mérnökök ferde szemmel kezdték nézni a ténykedését. Ő mindig irigységként értékelte ezt, bár valóban elég veszélyes dolgokkal próbálkozott – addig-addig, hogy sikerült a levegőbe repíteni egy egész műhelyt, és mivel a robbanásban egy papsegéd életét vesztette, fejvesztés terhe mellett rövid úton száműzték Kahre városából.
Ott állt, harmincnyolc esztendősen, számos ismerettel, de kevés gyakorlati tapasztalattal a tarsolyában, meg persze néhány jelentősebb értékű tárggyal, amiket meglovasított, mielőtt kiutasították. Úgy döntött, elege van Északból, mert nem kívánt az északi hercegségekben szerencsét próbálni, Toron és a Quiron-tenger déli partja egyszer már cserbenhagyta, így nyugatra indult, a Riegoy Államokba, majd onnan, a Doardon lábánál fekvő Up-Umbar városából – miután pénzzé tette néhány ingóságát és tudását – egy kereskedőhajón Erionba ment.
Egy hónapnyi utazás után érkezett meg a Kalandozók Városába, amit rég nem látott ismerősként üdvözölt, pedig soha korábban nem járt még itt. Mégis ismerősnek tűnt, és úgy érezte, ezúttal megtalálta a számítását. Eltelt pár mozgalmas és verésekkel, fenyegetésekkel teli hét, mire az egyik helyi tolvajklán, a Kobráknak alárendelt Aranyművesek a soraikba fogadták. Már meglevő ismereteit, képességeit tisztelték a tolvajok, és hamarosan az egyik legjobb hamisító lett közöttük – és bár sokszor volt munkája, ami lekötötte az idejét, nem hanyagolta el korábbi tanulmányait és időtöltéseit sem. Egy idős boszorkánymester segítségével elmélyedt a mérgek tudományában, és saját mechanikai ismereteit is továbbfejlesztette. Gyakran járt csempészkörutakon, sötét alakokkal üzletelt, hogy beszerezze mindazt, amire szüksége van – kíméletlenül kihasználta a klánja adta lehetőségeket, cserébe mindig tökéletes munkát végzett nekik.
Nyolc esztendőt töltött Godora Ékkövének utcáin, és közben számos dolgot megtanult, megtapasztalt – minden hájjal megkent, ravasz, az élet adta lehetőségeit gátlástalanul kihasználó fickó lett belőle, és nagyon jól érezte magát ebben a szerepben. Végül azonban ráunt városi életének egyhangúságára – bár ez furán hangozhat –, távoli tájakra, számára idáig ismeretlen helyekre vágyott, ahol tovább szélesítheti tudását. Egy nap összepakolt, és bejelentette távozási szándékát, amit nem kis meglepetésre a klánvezér különösebb vita nélkül jóváhagyott – igaz, néhány jelentősebb értékű szerződést és ingóságot hagyott hátra, érveit alátámasztandó.
Szabaddá válván először a Városállamokba utazott, majd a Dzsad Államalakulatokba, ahol azonban a háború pusztítása fogadta, amit nem kedvelt különösebben. A térkapuhálózatot kihasználva újfent Északra ment, mert tulajdonképpen már elfelejtette mindazt, ami miatt egykor maga mögött hagyta ezt a vidéket. Egy darabig Erigowban tevékenykedett, majd előbb a Sinemosi Ligában, majd Alidaxban, pár hónappal később a Pentádban, végül Abasziszban bukkant fel. Az eltelt két esztendő alatt gyakorlatilag csak akasztott ember nem volt – szerencsére –, de szerepelt, mint vajákos az erigowi nemesi udvarokban, mint szerető a sinemosi Hesterdam városában, majd, mint méregkeverő Alidaxban, s végül, mint bérgyilkos Daerimben és Abasziszban. Az elmúlt napokban egy korábbról ismert talavrai felhajtó azonban elültette a bogarat a fülében, miszerint egy olyan feladatot tudna szerezni, ami nem csak vagyonnal, de újfajta tapasztalatokkal is kecsegtet…