Kiina vad tájakról mesél, amiken mind át kell haladnunk ahhoz, célunkhoz érjünk. Tetszik, állok elébe, habár elég nehezen hiszem, hogy még másfél hét, és nadoroknál leszünk.
A hosszú hajat nem kísértem, fonással kiskaput nem keresek. Vágja csak le Hajnal; majd növesztem derékig érőre, ha befejeztem a vándorlást és esélyem sem lesz, hogy nemessel vagy rendfenntartókkal találkozzam.
Ha Lan képes ehetőbbé tenni az ételt, ám legyen.
- Legközelebb én főzök. Megmutatom, mit esznek Miracleában - ígérem és elnyomok egy vigyort. Sosem jártam háborúban, de az ottani ételek néha annál is pocsékabbak, mint amit Kiina összeüt, ha lehet hinni a veteránok visszaemlékezéseinek.
Lan esti gyakorlása ötletet ad, karban tartsam fegyvereimet és elhatározom, reggel átmozgatom magam. És bizony keserű, velős a felismerés, rozsdásodom. Emlékszem minden mozdulatra, amire kell, de a sebesség és pontosság bizony nem olyan, mint amikor naponta edzettem.
Üldözőink fáradhatatlanok. Mikor unják meg a dúnok a hajszát? Számít nekik országhatár, idegen föld tiltása, bármi? vagy amíg a nyavalyás istenük gőgje forr bennük, mennek és mennek, míg vénekké nem járják a lábukat és ki nem dől alóluk a ló? Olyan kérdések ezek, amiket kár volna feltenni, mert ha tudnánk a választ, hát már most úgy tennénk, siettessük a lerázásukat.
A kőszobor és környéke gyerekkori rémmeséket idéz. Ne érj ehhez vagy ahhoz a menhirhez, mert hozzáragadsz, vagy te is kővé válsz csakhogy itt egy menhir se található, van helyette furcsa szobor, ami nem kőfaragó műve, ahhoz túl furcsa a környezete. Nem bolygatom, és erről nem csak a miracleai mesék tehetnek, mert amióta járom a világot, és varázsértők vesznek köre, azóta megtanultam, ami furcsa, azt jobb nem bolygatni és kész.
Így vagyok a Kiina által sorolt városokkal vagy országokkal. Némelyekről hallottam, másikról nem, és nem tudom elképzelni sem, ezek egymáshoz való helyzetét vagy elhelyezkedését. nagy ez a világ, ha rám parancsolnának, menjek egyenesen haza se tudnám eldönteni, merre induljak.
Vagy hol van az a haza...A kristálybarlang lenyűgöz és borzongat. Fifinek is furcsa hely, Lan olvadozik tőle, ő valami mást is érezhet. Neki talán olyan, mintha ez a hely hájjal kenegetné.
Kevéssé örvendek, hogy nekiállnak darabokat letörni belőle, hát még amikor Kiina kitalálja, rajzoljunk vele ajtót a levegőbe.
- Miért nem mindjárt a végcélunkra megyünk így holmi hajó helyett, ahol a kapitány majd méltó joggal megölet bennünket, mit betolakodót? - dohogok.
Kevés kedvem van az ilyesfajta utazáshoz, de senki se ágál, még azok sem, akik kellő ésszel rendelkeznek ahhoz, felmérjék ennek a veszélyét.
- És te Hajnal, te csak így igent mondasz minden hajmeresztő dologra, amit itt kitalálnak? - sóhajtom.
Mert azért vezetem Fifit át a sehonnai ajtón, hogy aztán repülő pokolba jussak. Mert ez valami pokol lesz, ahol víz sincs, de a hajó suhan, és ahol cifrábbnál cifrább asszonyszemélyek tartózkodnak. Az egyiknek rovásokkal van tele a bőre, a másik vak de mégis belénk lát, nem is nézek az arcába, az a biztonságos, a harmadik meg urabb az úrnál, és akkora szarvakat visel, ami bármely démonnak a becsületére válna.
Fogam között beszívom a levegőt, markom a fegyverre csúszik.
- Bazmeg, Ká - sziszegem, mert Kiina nevét ki nem mondom ezek előtt -, hová hoztál?
Aztán mire választ kaphatnék, úgy kidobnak minket, mint macskát szarni.
Hát megkönnyebbülök tőle, hangosan kifújom a levegőt. Nyugalmam a kutyaugatásig tart.
- Az a szőke dún lovag nagyon odavan érted - sóhajtom. - Mikor leszünk elég távol ahhoz, hogy feladják? Vagy nadorföldre is folytatják?
Kiina ötlete minden csak nem jó. Nézek a kőre, hallgatom a frissen vázolt tervét:
- Hát ez pocsék. Honnét fogom tudni, ha ezek mégis beérnek, és segítségre szorulsz? Eddig a szerencse lányaként mindig kicsúsztál a kezük közül: és ha egyszer ez a szerencse elfogy? Akkor hová lesz ez az egész? - mutatok ránk, és képletesen a küldetésünkre is.
Ha egyszer tényleg elérünk ahová kell, azzal, amivel és akivel kell, tényleg seggig növesztem a hajam, és férjhez megyek!