Mesélő: Dierol
Helyszín: Sÿtis, vidék, Hallatlan Hal kocsma
Időpont: tavaszutó, éjjel
Résztvevők: „Kékprém" Keelut, Lan Ro-Ryen, Zevran Anartÿss, Vjírgas Margalos
A fogadó mélyfekete sötétjében fojtott parancs csattan fel:-Fényt!Nem sokra rá már a kova és az acél ismerős hangja hallik valahonnan bentebbről, és mint a nyári villámlás, időről-időre torz árnyékokkal teli ijesztő fénybe burkolja a helyet. Talán a fogadós maga dolgozik a pultnál a fény teremtésén ilyen kezdetleges módon.A miracleai hallgatózik, meresztgeti a szemét a sötétben, és pattanásig feszült idegekkel vár. Az biztos, hogy az állat valahol távolabb van.
A kardnemes lekászálódik az asztalról, és elkezd a fal fele hátrálni. Közben beleütközik az asztal melletti padba, melyen majdnem átesik, de végül csak érdekes zajokkal tarkítva a sötétséget, eljut a falig.
A nador is kisebb zajjal a fal fele indul meg. Kissé nagyobb biztonságban érzi magát, egész addig, míg rá nem jön, hogy a morgás forrását nem először hallja – ha tippelnie kéne, azt mondaná, hogy ködpárduc...
A mentis az évek rutinjával egy szívdobbanásnyi idő alatt kisöpri az álmot a szeméből, majd a quillekkel a kezében , mintegy lámpást gyújtva – rányitja a harmadik szemét a szellemek síkjára... A közeledben zavart, aurákat vélsz felfedezni – társaid azok. Igaz, az egyik szürkésen derengő – talán a nadoré – aurában látsz valami furcsát. Kissé távolabb szintén zavart aura, az őszi avar illattól súlyos – a Ventorráé lehet. A fogadó mélyén ijedten és örvénylő aurákat pillantasz meg. Az egyik már alig pislákol – nincs sok hátra, hogy kihunyjon... Felette viszont egy erős aura örvénylik – vérvörös köde nem sok jót ígér. Ahogy megpillantod, érzed, hogy észrevett... egy pillanat, és ugrik...
Végre fény tölti be a fogadót. Az eddig sötéthez szokott szem számára már elegendő ez a gyenge mécsvilág is. A kocsmáros rémült arccal próbálja meg a pultnál a többi mécsest meggyújtani. A Ventorra két pengével a kezében félúton áll köztetek és az utazók között, keserű arccal, alsóneműben.
Az utazóknál - egy felborult asztal mellett - az egyik rémülten próbál hátrébb csúszni, a másik a földön fekve halkan bugyborékolva és hörögve fuldoklik, miközben a torkát markolássza. Felette ott görnyed a kardnemes, (fegyverei nélkül) és fehérre festett állán csorog le a haldokló utazó vére. Szemei a mécses fényét borostyán színű lánggal verik vissza. Ahogy fény gyullad, egy vérfagyasztó, nem emberi üvöltéssel a mentis fele ugrik.