Görögország, Athén
1999. július 23. – 3. nap
Péntek – Kora este
Dimitiros /Görög/ Hiszel a szerencsében? Vagy a karmában? Bármi effélében? – kérdezi, de ettől függetlenül úgy tűnik, hogy most nem szeretne egy Leviathan beszélgetést
Sokkal célszerűbb neked is eltereli a gondolataidat, hiszen a férfi arckifejezése akár egy néma riadójelzés úgy hasított beléd, így inkább beveted a tekintetet, melyről tudod, hogy képes vágyat lobbantani akár egy kőszoborban is. Eredménye az, hogy a korábbi eltévedt szó a feledés homályába vész és ahogyan az izzó gondolataid is lassan parázslani látszanak, hogy tudod, nem történt és lehet nem is fog semmi kettőtök között.
A távoli homályosság most érdektelen, hiszen együtt sétáltok, de ettől függetlenül tudod, hogy egyik gyengéje ha épp szemüveget viselsz – hiszen dicsérte már meg többször is. Talán mintha egyszer megvallotta volna gyenge pillanatában, hogy már csak egy ing(e) kéne és teljes lenne a kép, de nem vagy biztos benne, hogy ez emlék vagy vágy suttogása lenne. S hogy tereld a dolgot inkább testedzésre próbálsz koncentrálni, de ott sem találtál maradandó vigaszt, igaz, annyit sikerült megfontolni, hogy talán később elmenj egy terembe.
Nem tudod mit érezhettél, de az biztos, hogy mire felfogtad, addigra bizonyosan a kéz az, aminek ujjai közé fonhatod a tiédet. Közelebb lépve élvezed a közelségét, a kezét és ölelését, hagyod, hogy oltalmazzon míg te bontogatsz. Hátulról ölel, de mintha tartana egy pici távolságot, nem teljesen simulnátok össze. A forró lehelet így is elkerülhetetlen, így a bontogatás lehet, hogy kissé macerás, de végül biztos, hogy te győzöl és végül elő tudod venni a papírost.
Dimitrios /Görög/ Lehetséges, hogy annyira tényleg nem érdekli a dolog. Számtalan dolog lehetséges, többek között az, hogy azt hiszi én próbálkozom valamivel vagy valamelyik vendég hagyta itt és most találtad meg… – de ő maga sem tudja mi lehet, csak találgat – De mivel megegyeztünk, hogy hármunk közül senki, így marad az itt maradt vagy valaki tényleg feljött valamikor…
Nem tudod, hogy mi lehet ez a levél, de minél többet nézed és forgatod, annál ismerősebbnek tűnik minden jel, olyasmi mintha egy rég elfeledett történet lenne, amit egyszer hallottál, de az már oly rég volt, hogy nem tudod felidézni. Akárhogyan is, de Dimitiros nem veszi el a levelet, hagyja, hogy te tedd el és ígéretéhez híven, ha az idő eljön, elviszi majd egy Professzorhoz, akit valahonnan ismer. Aztán kérdezel, ő pedig halkan a következőket mondja:
Dimitrios /Görög/ Te vagy a kapitány, arra és akkor megyünk amikor és ahova akarod. Ez a te döntésed, ahogyan te kezeled a rendeléseket és pénzügyeket is – ő azt teszi, amit te kérsz tőle
Mikor megfordulsz, előbb kis akadályba ütközöl, majd mikor megérti mire készülsz, lazít az ölelésen és így már szemtől-szemben álltok, egymás tekintetét kutatva – és egy levéllel meg borítékkal kevesebben – fonhatod a karjaidat, melyre picit kérdőn villant és mintha valami mást is látnál, de nem vagy benne biztos, hogy jól teszed e. A szavaidat követő puszi előbb csak érintés, majd mikor menekülnél visszatartanak.
Dimitrios /Görög/ Kiharcoltad… – suttogják és egy olyan lábremegtetően lágy csókkal búcsúznak, hogy lehet ez kísér majd álomba és ezzel ébredsz… napokon át.
A férfi rejtélyes arccal minden további szó vagy tett nélkül távozik, hogy magadra hagyjon a saját levedben főni, miközben lehet, hogy te teljesen lebénulva épp azon töröd a fejed, hogy mit tettél, hogyan tehetnéd jóvá, esetleg kell e vagy… ezernyi méhkasként döngicsélő elmélet, amit ki tudja milyen tettek követnek. Így minden amit feleszmélés után tennél, magányodban és érzelmeidtől túlfűtve teheted, egészen addig amíg nem találsz valami módot arra, hogy lehűtsd őket.
