Kiina biztat, ha oda kerül a sor, majd tudni fogom, milyen szavakkal számoljak be uramnak a dolgok állásáról. Lesz, ahogy lesz, a szénánk állhatna jobban is.
Kapok hegyekbe való holmit, egész szépeket és puhákat, ezek jobban idézik otthonom hidegét, mint az, ami körbevesz és ami még vár ránk. Latolgatják, karavánnal menjünk-e vagy anélkül, rájuk hagyom a döntést. Lan már rég eldöntötte, csak a látszat kedvéért kérdez, mintha lenne beleszólásunk. De nincs, ez a csapat nem így működik. Ahol eltérő signumok utaznak, sosem így működik. A karavánnak vannak előnyei (több fegyver, ha rajtunk ütnek), és hátrányai (több kíváncsi fül), hamar eldől, hogy az előnyök többet érnek.
Az istállói szimatolgatás nyilvánvalóvá teszi, a többiek félelme beigazolódott, megtaláltak minket. Csak nézem a férfiakat, mondani nem mondok semmit, csak rántok egyet a vállamon.
Ez még nem a megidézett fényes démon, de az sem lehet messze. Meglep, hogy az istállószolga az érme ellenére is hallgat rólunk, biztosra veszem, látta Kiinát, őt nehéz nem látni, annyira más. Ahogy a torony emberei elkotródnak, jelzem Hajnalnak, Kiinának és persze Lannak is a történteket.
Indulás előtt nem iszom szeszt, a legenyhébbet sem, de eszem rendesen, mert a hosszú vándorlások alatt másféle ételen tartják az embert. Éber vagyok, egy karavánban sokféle ember megfordul, a tűzgyújtás meg kevés ár ahhoz, mást ne várjanak tőlem.
A Kirstály sivatag szép a maga nemében, de nem érhet észak tájainak nyomába. Talán ha hideg szelek fújnának benne, más lenne a véleményem.
Szótlan, figyelmes utunk egy pontján Lan félrehív, és tudom, mi következik. Íme, színt vallhatok messzi uramnak, és ahelyett, hogy ez megijesztene, megkönnyebbülök. Nem kell többé magamban tartanom semmit, ami meg utána jön, nos, az már nem rajtam múlik.
Gyűlölök idézett módon utazni, felfordul tőle a gyomor, és káprázattal kábítja a szemet. Utazunk, meg nem is. Itt is vagyunk uram házában, meg nem is.
Feltűnik a tóvidék, és nehezen tagadhatom, egy picit hiányzott. Szebb lenne a hely a sok fényes ház és népség nélkül, úgy a maga vadságban és szépségében, de annak már régen vége, senki se emlékszik rá.
Meglátom Sertias Anatryss urat, és még ő is hiányzott. Túl régóta nem találkoztunk, túl régóta nélkülöznöm kellett egy igazi nemes jelenlétét.
Nincs jó kedvében, ez közös bennünk, mert én sem vidámságtól vezérelve érkeztem.
Meghajtom magam, ahogy illik, és ahogy kikívánkozik belőlem. Uram egyelőre még nem vált méltatlanná a tiszteletemre.
Sertias először a maga nyelvén szól, és csak aztán a sajátomon, ebből megértem, először a mentist akarja hallani. Tiszteletben tartom az akaratát, legyen csak Lan az első, ha meg nem akar élni vele, mert szerinte nekem van elrendezendő ügyem, ő meg csak hozott, úgy is jó.
Ha rám kerül a sor, kevés dolgot cselekszem, és abba a beszéd nem tartozik bele. Az urak elég beszédet hallanak életük során, mindenfélét, és igen unhatják. A tettek viszont, azok néha képesek hatni rájuk, mert tenni az ő köreikben korlátok közé van szorítva, szívességek, illemek és érthetetlen elvek. Ez a szemlélet vezérel, amikor először leteszem elé az összes fegyverem, és végül leakasztom signumom, hogy az legyen az utolsó, amitől megválok.
Kerülöm a teátrális, kenetteljes mozdulatokat (ha a fegyver csörög, amikor leteszem, csörögjön, de nem játszom túl), kerülöm a sértett pofát, az engesztelésre váró játékot, mert az olyan, mintha azt várnám, akadályozzanak meg, győzködjenek. Ha mégis érdeklődnének szándékom kinyilvánításának okai felől, azt ne azért tegyek, mert mímelem magam.
Kinyújtom a kezem, benne a signummal, és uram felé nyújtom. Ha elfogadja, az egyenértékű azzal, elbocsát a szolgálatából, ha nem, nos, akkor kénytelen leszek rátenni a fegyvereim halmára.
