Manakel egy pillanatra sem feltételezi, hogy bármihez elég bátorságod lenne, így könnyedén ragad meg és emel maga elé, hogy még inkább megmutassa a mélységek úrnőjének bestiális szépségét. A lelket kiijesztené belőled, de a szavai szerint neked nincs olyanod és még csak hasonlód sem. Valami más vagy, nem ember már, hanem valami ami embertestet bitorolt magának. Állítólag, ha hinni lehet neki, akkor olyasvalaki vagy, akinek van még valami ura is, adott esetben persze gondolhat a Nagyapádra is…
A fájdalom erősebb, mint a félelem? Egy ilyen csúcsragadozónál élesen elhatárolódik a kettő. Amikor meglátja, hogy mennyire félsz, megvetően horkant és kapsz egy gyengéd legyintés, amitől összekoccannak a fogaid. Attól függően, hogy erre mit reagálsz érkezhet a párja, de kettőnél több nem, csak a padló amire ledobnak. A kezed akarod, hogy gyógyuljon, de sajnos nem történik semmi. Úgy tűnik ez ennél bonyolultabb lehet, vagy valamit nem jól csinálsz…
Később, a nevetésed kicsal egy felvont szemöldököt, de aztán nem többet és a hatalmas bestia már kint is van, te pedig megszólítod a férfit, aki legalább annyira fél, mint amennyire áhítattal néz a kivonuló lényre. Nem törődik veled, csak terelne kifelé titeket arra, amerre eredetileg is terveztél kimenni. Eközben Neko-chan még kissé félve, de azért hízelegve követ bármerre is mennél, míg a puszira halk dorombolás érkezett válaszul.
Kifelé menet hallod a lábdobogásokat, ahogy egyre közelebb érnek, míg ti a kijárat felé. Végül eléritek, ahol a kártyát nem teszik sehova, de beütnek egy elég hosszú kódot, majd a felbukkanó retinaazonosítóba pillogva hamar kijuttok valahova… a Föld alá. Csatornának látszik, de annyira benőtte minden, hogy nem vagy biztos benne. Hosszasan kígyózik mindkét irányba és meglehetősen sötétnek és barátságtalannak tűnik.
Ha még visszapillantanál, láthatod, amint Manakel válogatás nélkül tépdesi darabokra a leérkező férfiakat miközben olykor vállon harapja valamelyiket vagy éppen izmos farkával csap le. Akárhogyan is, ez a lény brutális és kegyetlen, mint a mélytengeri nyomás kapott volna alakot, hogy megmutassa az ostoba felszínieknek mért nem tudnak lehatolni a Sötét Birodalomba. Nagy a fejetlenség, a végén már lőfegyverek hangja sürget téged-titeket, ahol már senkinek sincs maradása.
Végül feljuttok a felszínre, de igazából jó hosszan bolyongtatok és olykor az volt az érzésed, hogy itt már jártatok. Akárhogyan is, alaposan elfáradva, de még inkább éhesen és szomjasan juttok ki a tenger partjára egy hatalmas szennyvíz-kiömlőnél közel a teherkikötőhöz. Már kezd beesteledni, a fények az alkonyi varázs mágiájától terhesek, míg a kikötő lassan mesterséges izzásba borul és az élet, az nem áll meg egy percig sem, még mindig sietősen sürög-forog.
A „Szolga” itt fellélegzik, majd rátok pillant egy másodpercre, hogy aztán kimászva innen eltűnjön az munkások forgatagában.
