Ez is csak egy átlagos nap volt, családi vacsora, közvetlen hangulatban. Ken Fay, hősünk, felesége, Lillith Fay, és apósa Billy Hideer. Az étel finom, mint azt a játéktervező már megszokhatta, felesége szerencsére jól főz, ám az imént elhangzottakhoz már nem tud ilyen jól hozzászólni.
-Ken, te őrült vagy!
-Már miért lennék az?
-Tegnap azt mondod, hogy mozgó sakkbábukat láttál a pepita macskaköveken, ma meg ez a repülő kutya?!
ripakodik férjére a nő, de Ken csak higgadtan mosolyog. 27 éve alatt véleménye szerint tapasztalt eleget ahhoz, hogy el tudja dönteni mi igaz, és mi nem, de ez most őt is gondolkodóba ejti. És gondolataiba merítkezik.
~Mindig mondtam, hogy figyelni kell.~
Adja elő magának a játéktervezői bölcsességét, amelyet a középiskola zárása után, a szakmába való berobbanás egyik okaként fogalmazott meg. Ezért járta is a játékos klubokat, iskolákat, és ezért tervezett annyi a mai „Szuperhősös” generációnak formabontó, a régit, és újat összegyúró játékot, melyek szerinte még jót is tesznek a gyerekeknek. Mondjuk a figyelem az egyik dolog, a másik pedig Billy bácsi meséi, történetek a régi korokról, fantázia szüleményei, de néha szinte valósnak tűnnek. Talán ez is vezethetett oda, hogy mára Ken minden egyes új játéka (melyeket maga tervez, és sokszor még készít is, a kis "kivitelező" ismerőseiből álló csapattal együtt, akiket persze mindig megfizet) pár nap leforgása alatt tömeges másolásra, és a piacra kerül, persze kivéve azokat, amiket csak magának tart meg, mert túl bonyolultak, vagy túl elvontak.
-Kicsim, magunkra hagynál a férjeddel?
Kérdezi az előbb nevezett enyhén kopaszodó öreg bácsi távolba révedő üveges szemekkel.
-Apa, már te is?
Néz megrökönyödve a nő az apjára, aztán egy pillanatot vár, és neki is elkerekedik a szeme.
-Csak nem?
Tátja nagyra a száját.
-De hogyan, mert nem, vagy de?
Zavarodik össze, ám apja útjára engedi.
-Csak menj! Nos Ken, kapcsold ki a telefonod kérlek. Most mondok egy mesét, egy utolsó mesét.
Hangja gyászjelentésként hangzik, de szeme, a szeme, bizony huncut ráncokkal gyűlik körbe.
-Igazából, ez a történet nem mese, ez igaz. Mágusokról szól, beskatulyázott elmékről, és az álom szabadságáról. Ez a történet rólad szól Ken, rólam, és anyádról.
-Álljunk meg Billy bácsi, anyámat miért keveri ide?
-Fiam, tudod miben halt meg anyád?
-Ne viccelj, te is tudod, belesodorta a tengerbe a hurrikán.
-Hadd mondjak el neked valamit Ken, hurrikánok, na azok nem kanyarognak a part mentén csak úgy. Viszont nagyon szép egybeesést lehet találni egy gonosz varázslatnak, vagy mondjuk egy légágyúnak ilyenkor. Emlékszel kik is vitték be a kórházba mielőtt meghalt?
-Tudósok voltak, feltalálók…
-Bizony Ken, bizony, ők nagyon nem szerették anyádat.
-Hányszor láttad őt telefonálni?
-Egyszer sem, de ennek mi köze van ahhoz, hogy repülő kutyákat látok a parkban.
Billy elgondolkozva meredt akkor, hogy hogyan is mondhatná el Kennek az igazat.
-Nézd Ken, bármennyire is szeretnél ellenük tiltakozni, ezek léteznek, a mesék, a játékaid, a legendák, amiben hiszel, mind-mind ottvannak.
-De hol Billy? Hol vannak?
Egy halk sóhaj után az idős úr beadta a derekát.
-Tellúriában Ken, Tellúriában.
A férfi tágra nyílt szemekkel nézett rá Billyre, kezét, karját, és gerincét a jeges felismerés bizsergése járta át, és ajka önkéntelenül nyílt, talán nem is ő akarta megkérdezni, de olyan sok múlott rajta.
-Azt akarod mondani, hogy a Bársonyos Homály igaz? Mert akkor fel kell fedeznem ezt a világot, és valahogy elmesélni másoknak is.
Az öreg úr mézes mosollyal válaszolt.
-Ha akarom, ha nem, az.
Ken ekkor felállt az asztaltól, odament apósához, és elszántan nyújtotta neki kezét.
-Akkor jó reggelt Billy!
