Jayr "Enethiel" Eisenberg

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Kora délelőtt

Engedelmeskednek a kérésednek és követik a kérést – parancsot – így te könnyedén és finom mozdulattal tudod letörölni azt a két cseppet, ami kiszökött a (meg)jelenés(ed) hatására. A teljes Igaz Valód áhítatának csillogása némileg megfakul, mikor elrejted azt ki is vagy valójában, de az biztos, hogy emlékezetes pillanat volt talán nem csak a Doktornőnek. Az elengedhetetlen érzés azonban nem érkezik! Nincs az a melegség, az az édes forróság aminek a hiánya most rideg feketeségként gomolyog! Nem töltött el az a parány erő ami korábban, amikor hosszú idő után először voltál megint szabad Igaz Alakodban és felfedted az Igazságot az kölyöknyi emberi elme előtt. A doktornő lelkét a puszta jelenléteddel nem voltál képes meglopni, hogy érezd a letűnt dicsőséget, az egykor volt hatalmat…

E kis zárt világban látod a tekintet, a szemeit – ami állítólag a lélek tükre – és bennük az intelligenciát, azt a mélységes hitet ami nem lett és úgy tűnik nem is lesz a tied. Az Üdvözlésedre egy szerény mosoly a válasz, ahogyan nem is akarnak előbb kiszakadni a bűvkörödből – hiszen az aurád újra olyan érzést adhat, mint már régen éreztek – a fiatalságért. Végül elléptél és még egyszer utoljára alaposan megnéznek, mielőtt Enethiel újra Jayr lenne és míg te gondolkodsz, szinte már elemzel, addig lassan visszahuppannak a kanapéra, hogy aztán a szavaidra picit megkésve, de reagáljanak.

Doktornő /Görög/ Ez nem az igazi neved, de megértem, ha nem kívánod elmondani – tudja, hogy aki Jayr testében létezik, az bizony nem ilyen névvel illetett – Mesélni? – kérdezi, nem teljesen érti mit szeretnél – Igen, tudom, hogyan működik – bólint, majd tagadóan megrázza a fejét – Még nem lehet, túl korai. De idővel, kérlek legyél türelmes! Mindenre fény derül majd – ezen kijelentésén picit mosolyog, de aztán komolyabban pillant rád, elkapva, hogy megint a gyűrűt nézed – Emlékeztet valamire? – kérdezi halkan, miközben úgy tűnik, hogy megtartja a titkodat, de láthatóan másét is.

[Dierol]

Enethiel

A bevillanó emlék ha lehet, nem a legjobb pillanatban érkezett. A fiú, ahogy rám emeli a tekintetét - ahogy látja, hogy elbitorlom a földön fekvő testet. Nagyon remélem, hogy azt nem látta, hogy mit tettem Jayr lelkével... De a fiúcskában szunnyadó Hit miatt még az is sokkal intenzívebb érzés volt, mint most ez. Ahogy szinte végigperzselt az az aprócska erő, mely képes világokat megváltoztatni! Ám a doktornő esetében mindössze az ölelés melege az, ami megérintett - és az erős hiányérzet.

Kissé meglepett arccal ülök vissza, ám amikor kiderül, hogy nem nagyon akaródzik neki tisztázni a helyzetet, kinézek az alakon az alant elterülő városra, és azon tűnődöm, hogy vállalhatom-e azt a bizonytalansági tényezőt, amit jelent. Azaz kérjek-e másik orvost, vagy tudok vele együtt dolgozni? A gyűrűvel kapcsolatos kérdésre nem is válaszolok. Talán fél percig nézem a kilátást, aztán végül megszólalok
/Görög/ Ha azt hinném, hogy nincs rosszakaróm, valószínűleg nagyot csalódnék. S tudom, hogy van nálam számos nagyobb, okosabb vagy csak erősebb is, aki nem kedvel, vagy ki akar használni. Ennek tudatában nehéz eltekintenem attól, hogy nem vagy független, és nem tudom, hogy hova vezetnek a szálak. Igazából nem is biztos, hogy szeretném tudni. Viszont így a magánéletemben és lelkivilágomban való turkálást halasszuk el. Tudod, szó szerint kiterítettem a lelkem, a valómig lemeztelenítettem magam. Te pedig, vagy aki mögötted áll, úgy látom nem bízik bennem... - legyintek, és felállok. Az ablakhoz sétálok, és kinézek
/Görög/ Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy kettőnk közül neked nagyobb szükséged van a segítségre, mint nekem. Érzem hogy kiégtél, és feltehetőleg joggal. Nem hiszel a mesékben, a természetfelettiben és a csodákban - még bennem sem. Csak a tanultakban. Engedd meg, hogy apránként meggyőzzelek - tévedsz! Kérdezz, tanulj, változz! - ez a javaslatom... - fordulok meg, és várom a válaszát. Valójában én is kíváncsi vagyok - vajon vissza tudnám-e adni valakinek a hitét?

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délelőtt

Nem tudnád megmondani, hogy tudja e, de valamiért csak elszaladt, s mikor újra láttad megint nem akart a közeledben lenni, így talán lehetséges, hogy látta. Ha nem, akkor is valami komoly oka lehet, hogy nem néma áhítattal esett térde sírva vagy valami ehhez hasonló módon reagált az elfeledett igazságra. Ugyanakkor itt és most, felemás érzéssel állsz most a Doktornő előtt, aki áhítattal tekintett rád, de valóban, a közelség melegségén túl nem éreztél semmit, semmit, ami felidézné a múltban mily természetes volt, mennyire evidens, hogy a Hit szabadon áramlik a Teremtésben és az Elohimok szinte bármire képesek.

S eddig csak egyszer, abból is csak egy cseppet éreztél, ami most teljes mértékben hiányzik. Elkeserítő lehet, de az biztos, hogy hűen mutatja mennyit változott a világ, hogy a Hit mily érték lett és mennyien elveszíthették azt…

Végig magadon érzed a tekintetét, függetlenül attól, hogy épp a városra pillantasz vagy épp a gyűrűre, esetleg őt nézed. Ott látod a kíváncsi és kutató tekintetet, amit ez előbbi táplál és talán csak ezért lehet annyira zavaró, mert tudni akar. S míg ő valóban talán tudásra tesz szert, addig te parlagon maradsz. Nem teszi szóvá, hogy nem válaszoltál, vagy azt hogy mennyit lát abból ami most benned kavarog, mint egy őrjítő légörvény, csak türelmes és figyelmes. Minden szó, amit végül megvallasz picit mintha könnyebbé tenné a káosz elviselését, melynek egy része valószínűleg Jayr öröksége, amiről korábban már vallottál.

Doktornő /Görög/ Mindannyian képviselünk valamit, ami okod a Sötétségnek, hogy megpróbáljon belénk marni. Valószínűleg  még nekem is van rosszakaróm, pusztán a megjelenésem, az anyagi helyzetem vagy más miatt. A világ teljesen kifordult magából és talán most nagyobb szükségünk van rátok, mint bármikor korábban. De titeket is megfertőzött az emberi értékrend és valóban, amit mondasz igaz lehet! Ugyanakkor ki tudja, hogy mit örököltetek és kiből lett valami teljesen más, mint volt a Háború előtt vagy alatt… – pici vállvonás, ehhez ő kicsinek érzi magát – Tudod, szó szerint nincs lelked. Soha nem is volt. Esszencia vagy, egy ősszellem (spirit), valaminek az idealizált, eszmei képe, amivel mi képesek voltunk és vagyunk azonosulni. Nem tettél szívességet, sőt! lázadtál, hiszen azzal, hogy megmutattad magad, újra és újra szembeszegültél a paranccsal, hogy ne tedd.

Itt pici szünetet tart, hogy megértsd, fel tudd fogni-dolgozni mit is mondott, majd folytatja

Doktornő /Görög/ Fiatal lehetsz, mert heves vagy. Esetleg Jayr volt ilyen, ezt nem tudom, de azt igen, hogy ez a megváltozott világ nem kedvez azoknak, akik azonnal és kétség nélkül bíznak. De ebben az esetben nem erről van szó, hiszen itt vagyunk és beszélgetünk, sőt, idővel válaszokat is ígértünk, de ehhez némi türelmet kérünk. – mintha lenne még valami amit itt megemlítenének, de végül csendben hagyják, hogy az ablakhoz sétálj, aztán az okfejtésedre picit kuncognak, és lassan melléd lépnek, hogy amikor már ott állnak – Lehetséges, hogy tudnál segíteni, de kevesen, kevés ember – emeli ki ezt a szót – ismerik annyira az igazságot, mint én. Nagyon kedves, hogy segíteni akarsz, ez örömmel tölt el, de nem azért érzed azt a kínzó hiányérzetet, mert kiégtem, hanem mert már van Pártfogóm és ő megvédi a Lelkem ettől a traumától – nyugtatna meg, majd – S szerintem nincs annál nehezebb és nemesebb feladat mint amit tenni szerettél volna, azt gondolva, hogy elvesztettem a reményt…

[Dierol]

Enethiel

A hiányérzet mint jel, mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy változtatás szükséges. Kissé ijesztő, akárcsak a feladat mértékébe gondolni, mert mi van ha a doktorátus minden esetben ezzel jár? Mennyi ember lehet hozzá hasonló? S mintegy elővetíti a lehetőséget - szó szerint lámpással kell keresni azokat, akik még hisznek valamiben? Ha ez igaz, nem is tudom, hogy kezdjek majd neki...
A doktornő szavaira egyre jobban erősödik a kellemetlen érzésem, mert túl sokat tud. De mégis pontosan honnan?! Közben elegánsan ledegradálja azt az erőfeszítést, amely ahhoz kellett, hogy bizalmat hitelezzek neki, és olyasmit is felfedjek előtte, amit senki más előtt. Sőt, felhívja a figyelmemet rá, hogy a lehető legrosszabb lehetőséget választottam, amikor felfedtem magam. Inkább nem is szólok közbe. De mi van, ha igaza van? Ahogy abban is, hogy nem én vagyok a legidősebb - sőt, igencsak fiatalnak számítok a többiekhez képest. Én már jó néhány dologgal kapcsolatban kész tények elé voltam állítva. Majdhogynem a Lázadás is ilyen volt. A paktum említésére kissé  elsötétedik a tekintetem, de legalább összeáll a kép. Mégiscsak figyelnem kellett volna arra a belső hangra, amely azt sugdosta, hogy valami nem stimmel! Hogy vigyázzak! De én voltam túl ostoba, és túlságosan is kapkodtam. Felfedtem magam, pedig a tegnapi nap után már megtanulhattam volna, hogy jobb ha meghúzom magam és kerülöm a többi Bukott társaságát. Ez megint bebizonyosodott... Ahogy a doktornő is megmondta - egyáltalán nem tettem szívességet. A fejtágítás pedig tovább rontott a hangulatomon. De legalább most már értem, hogy mi történik.
/Görög/ Köszönöm - válaszolom, és a kilátást hanyagolva felé fordulok - Örömmel hallom, hogy akkor nincs semmi dolgom - mosolyodom el.
/Görög/ Viszont egy ideig nem akarok találkozni veletek. További szép napot! - teszem még hozzá, és távozok. Úgy érzem, hogy bőven van mit átgondolnom, de nem itt és nem vele. Ugyan mégis mit vártam?!

Lerobogok a lépcsőn, ki az utcára. Magamhoz veszem a biciklimet, s eltekerek a rendőrség fele. Magamban fortyogva, a világra és magamra dühösen tekerek. Valakit nagyon megütnék, mert magamat a saját ostobaságom miatt mégsem verhetem. Pedig csak magamat okolhatnám, de valamiért mégis úgy érzem magam, mint akinek a bizalmával komolyan visszaéltek. De ha szembe mernék nézni az igazsággal, tudhatnám, hogy az önmagamba vetett hitem rendült meg ismét - rávilágítva, hogy nem csak védtelen és gyenge vagyok, hanem még a helyzetet sem tudom helyesen felmérni! Emellett utcai szlenggel szólva - beégtem... Remélem, hogy az edzőteremben lesz ott valaki, akire nem kell tekintettel  lennem, mert elég nagy és emiatt kedvem szerint üthetem puszta kézzel, valamint vissza is tud ütni. Legrosszabb esetben egy bokszzsákkal is beérem. S azt is remélem, hogy közelebbi ismerőssel  nem futok össze, mert feltehetőleg még őt is elküldeném melegebb éghajlatra.

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délelőtt-Dél-Délután

Elképelhető, hogy az elméleted nem is annyira tévedés, mint elsőre hinné valaki. Alapvetően a minél több elméleti tudás – esetleg gyakorlati – könnyen kiölheti a Hitet, hiszen minden bizonyítva van, az utóbbit pedig, hát nem nagyon lehet. Legalábbis nem azokon a módokon, amivel a tudósok próbálják bezárni a Teremtés csodáit valami rideg szürke statikusságba. Akadnak azonban megfelelő irányok, melyek kellő útmutatással ki tudja hova vezethetnének, de azok akik ebben segíthetnének vagy még odalent raboskodnak vagy ki tudja merre szóródtak szét a Szabadulás után. De az biztos, hogy nem egy ember veszthette el a Hitét és sokaknak éppen csak még egy kis remény jutott, amit képesek pillanatnyi boldogságra cserélni…

Doktornő /Görög/ Ne érezd úgy, hogy helytelenül cselekedtél. Részemről nagy megtiszteltetés, hogy ha meg nem is ismertelek – a nevedet nem tudja – de láthattalak! A figyelmeztetés inkább a világ többi, úgy talán kilencven százaléka miatt szólt. Sok időt voltatok távol és mélyre zuhantunk minden feltörekvés ellenére.

De nem ölel át, nem érint meg csak néz téged azzal a mindent látó tekintetével, amelyből egy érett, sokat tapasztalt nő pillant rád. Tudod, hogy fiatal vagy, hogy még csak nem is rangosabbak közül, de mint mindenkinek úgy neked is megvan a helyed a Teremtésben és ez így volt jó. Azonban a Lázadás után minden felborult és most talán hiányzik a Rend, ami egykor volt, az, hogy tudtad hol a helyed és mi a feladatod, míg most talán a kétségbeesés mardoshat ezeknek vélt vagy valós hiánya okán. Az Elohimok nem magányos lények, mindig is együtt dolgoztak, akár Kórus, Ház vagy más szinten. Ahogy az emberek mondják: Egy fecske nem csinál nyarat. Elkerülhetetlen, hogy valaki idővel emlékezzen rád, esetleg többre, hogy megtaláljon vagy parancsba adja jelenj meg előtte.

Nem kétséges, hogy talán az egyik legjobb megoldás az, ha elébe mész a dolgoknak. Emlékszel, tehát, Camael-re, tudod, hogy Morana is a múltból lépett elő és persze ott van Leonidas és a Doktornő Pártfogója. S ez csak Athén, ami lássuk be azért nem kis város. Biztos, hogy akadnak még többen is, vagy idővel Szabadulnak ki vagy más módon jutnak el a Földre, de ott lesznek és elkerülhetetlenül belemásznak a Létezésedbe.

Doktornő /Görög/ Attól tartok, hogy ellent kell mondjak – említi meg, amikor lezárnád a látás és viszontlátás témáját – Minden nap, egy általad választott időpontban – érzed, hogy ez kedvességből van így – de találkoznunk kell és egy órát a társaságomban kell eltöltened, melyben megállapíthatjuk, hogy Szolgálatra készen állsz e. – ebből értető, ha nem teszed meg, elvesztheted a munkádat, vajon Petros és a többiek mit szólnának? – Talán enyhíti a kötelességet az, hogy minden ilyen alkalommal többet mondhatok és természetesen kérdezhetsz is – hiszen ezt megígérték

Aztán bármit is mondj vagy tegyél, távozol míg el nem kerekezel az örsre. Azért ez nem pár perc, szóval van időd gondolkodni és ha elég figyelmetlen vagy akkor balesetet okozni vagy annak áldozata lenni. Az érzéseid erősek, intenzíven lángolnak benned és egyre inkább hevülni látszik ahogy átgondolod az egészet. Egy hang, halkan, édesen és csábítóan suttog arról, hogy mi tehetnél a Doktornővel, mily kínokat állhatna ki azért, amit veled tett és persze kitéphetnéd belőle a választ, a Pártfogóról is. Ennyi idő alatt már kellően készen állsz a harcra és mikor belépsz az edzőterembe már alig várod, hogy valakinek alaposan összeverd a képét. Az a bizonyos hang pedig egyre csak biztat, hogy miért állnál meg ott, ha kivetheted magadból a sötétséget a saját örömödre?

[Dierol]

Enethiel

Úgy tűnik, hogy a doktornő megérezhette, hogy kezdek bekomorulni rá, mert már magyarázkodik. Csakhogy ha magyarázni kell, az régen rossz. Egyébként meg nélküle is tudom értelmezni a szavait - és jobban is járok, ha így teszek, mert elég intelligens ahhoz, hogy hihetően csavarja a szót. Elvégre ebből él... Annak viszont örülök, hogy nem akar hozzám érni - így legalább nem kell elhúzódnom előle.

Való igaz, hiányzik a Lázadás előtti gondtalan és könnyű helyzet - amikor csak a feladatomra kellett koncentrálnom. Most meg? Állandóan falakba ütközöm. Bármibe is fogok, a realitások minduntalan arcon csapnak. Nem hogy más - a magam problémáit sem tudom megoldani. Ám fel kell készülnöm, mert egyre több bolhás és ki tudja, hogy mi fog előkerülni hogy elnyomjanak, kihasználjanak - és jelenleg még fogalmam sincs, hogy fogom megvédeni magam. Nehéz idők jönnek...
A doktornő felhívja a figyelmemet, hogy nincs választásom - már ha meg akarok felelni. Erre inkább nem válaszolok. Csak egy "csinálj, amit akarsz!" - tekintet a jutalma, majd faképnél hagyom. Jelen helyzetben egyáltalán nem érdekel - teljességgel részletkérdéssé zsugorodik, hogy mi a véleménye, és hogy ez mit befolyásol. Sértődöttség? - lehet, de én most inkább aprócska, esetleg felesleges lázadásnak érzem. Egy gyenge próbálkozás, hogy úgy érezzem - nekem is van valamennyi beleszólásom a dolgok alakulásába.

Út közben van alkalmam gondolkozni, de nagyon nehéz értelmes ötlettel előrukkolni, mikor folyamatosan a megtorlás módozatait kell odébb hessegetnem. Így leginkább ugyanabban a szellemi mókuskerékben rovom az eredménytelen köröket. A megoldás keresése minduntalan feleleveníti azt, hogy miért is kéne megoldást találnom - a tegnapi megalázásom és az a tudat, hogy nem tehetek ellene semmit. Aztán a mai kezelés eredménye - a kudarc, az irányítás elvesztése, a csalódás és az, hogy majdnem rászedtek. Amiért majdhogynem meg tudnám fojtani a doktornőt - és igen, ismét a megtorlásnál tartok...

Talán az edzőterem segíthet kissé. Ha sikerül picit kiereszteni a gőzt, talán képes leszek ismét higgadtabban gondolkozni. Vagy ha nem is, talán kizökkentenek ebből az öngerjesztő mókuskerékből, és eszembe jut valami. Messze nem én vagyok a legképzettebb vagy legerősebb a rendőrségi tornaterembe járók közül, de ez most nem számít. Az edzés közben próbálom meg levezetni azokat az energiákat, melyek arra biztatnak, hogy álljak bosszút, bántsak valakit, mindegy hogy kit, csak fájjon!

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délelőtt-Dél-Délután

Ki tudja, talán később – amikor már nem leszel ennyire érzelmekkel teli – belátod, hogy a Doktornő semmit sem akart megmagyarázni, a tényeket közölte és csak azokat. Természetesen szíved joga volt őket a magad módján értelmezni, de ki tudja hova vezethet az, ha saját magad is talán félrevezeted? Mindenesetre a segítség elérhető, hogy élsz e vele, az csak rajtad áll majd. Ha úgy véled, hogy részeket ragadsz ki és azok szerint lépsz tovább, ki tudja mi lesz a nagy képpel, de lehet ez téged nem is érdekel! A legfontosabb most, hogy valakinek fájdalmat okozzál! Egy lépés a sötétség felé, a bukás kezdete talán. Természetesen egy egészen másfajtáé, mint ami ide juttatott, de valamiért…

Egykor csatlakoztál a Lázadáshoz.

A Lázadás, ami – nem emlékszel – talán győzelem szélén állt vagy eleve kudarcra ítéltetett? A Nagy Terv része volt vagy valami teljesen váratlan? S ha az, akkor a Teremtő tényleg annyira mindenható e mint mindenki kérdés nélkül feltételezte? Vesztetettek, tehát tudnia kellett és mint ilyen úgy lépett fel, ahogy neki a leginkább megfelelő volt. De azért régen, egykoron nem volt tested, nem korlátozott éhség, fáradtság és érzelmi káosz mint most, míg az embereknek ezekkel napi szinten kell(ett) szembenéznie. Volt egy feladatod, ami még most is helyénvaló lehet, a kérdés, hogy ez ellen is lázadsz, vagy teszed amire teremtettél még akkor is, ha a körülmények most nagyban mások.

A kihasználásról vannak emlékeid. Odalent, az Abyssban tették eleget, hogy soha többé ne kívánd és mégis oly elkerülhetetlennek tűnik, hogy így legyen, hiszen vannak akik tudják a nevedet, akik rangosabbak és azok akik tudták hova kell dörgölődzni (de úgy tűnik még odalent vannak). S persze egykor te is tudhattál ilyesmit, de most ezek sincsenek előtted. Csak annyi, hogy még az idő is aminek elé nézel valahol a Negyedik Ház alkotása és mint ilyen bár neked talán irreleváns, az embereknek oly kevés adatott meg: mint Thrya-nak, Petrosnak és a többieknek. Nem csak ebben kell megalkudniuk, hanem oly sok minden másban. Egy ezek közül neked is akadály, kötelesség vagy minek szeretnéd…

A napi látogatás Jayr jövőjéért.

Nem történt semmi, elérted a rendőrséget és dúlva-fúlva lépsz be, hogy mielőbb szétverj valamit, de leginkább valakit, mert akkor újra férfinak érezheted magad, ha Elohimnak nem is. Persze megvan az okod, talán még igaz ok is, de azért a legtöbben nem állnak eléd, sőt az érzékenyebbek inkább belefeledkeznek valamibe, mintha ott sem lennének. Talán az Abyss sötét-ridegségének aurája vesz körül, talán valami más a magyarázat, de senki nem állja utadat az edzőteremig.  Addig is a kérdés, hogy rászedtek e, hosszasan kísér és bár a válasz a tied, a vörös köd nehezen engedi látszani mi is lehet ott valójában.

A teremben pedig…

Most is edzenek akik megtehetik. Akadnak négyen, akik párban vannak, különféle fogásokat gyakorolnak, míg egy kisebb csoport valakit körülvesz, aki női hangon éppen valami fogást magyaráz, míg ketten-hárman a padon ülnek, isznak, pihennek vagy épp törülköznek. A választék mindössze ennyi, de ezek között van férfi és nő, idősebb és fiatalabb és persze kisebb és nagyobb egyaránt. A nagyobbak közül mindenhol megfordulnak, de kétled, hogy ott hagyná a párját bármelyik is, így marad a kisebb tömeg vagy a padon ülők egyike. Mivel nagyon nem nézted meg kik vannak itt, így elsőre ismerős arcot csak futó pillantásból láttál, de senkit aki olyan lenne mint Petros.

S persze ott a lőtér is…

[Dierol]

Enethiel

Jelenleg nem érdekel a doktornő álláspontja. Sem az, hogy igaza van-e? Az eredményen nem változtat - nem tetszik a helyzet, és nem, nem akarok jó képet vágni hozzá!
Hogy a doktornő tevékenysége akadályoz-e a feladatom ellátásában, vagy sem - még nem eldönthető - de hogy jelenleg nem teszi könnyebbé, abban biztos vagyok... A doktornő most olyan mint a Teremtő, vagy nagyobb Bukott - eldönt valamit, és akár tetszik nekem, akár nem, megpróbálja burkolt fenyegetéssel elérni, hogy szerinte megfelelő irányba tereljen. A módszer szerfelett unszimpatikus - főleg azért, mert ismét én lennék az alárendelt fél. Ráadásul tudom jól, hogy az orvosi titoktartásról is lemondhatok az esetében...

A rendőrség épületében senki nem akar beszélgetést kezdeményezni, ami pont megfelel számomra. Én sem akarok fölösleges szájtépést - nem ezért jöttem. Ma már eleget ápoltam a lelkivilágomat - és ha tovább foglalkozom vele, a végén felrobbanok, ha nem sikerül leengedni a gőzt.
Az edzőterem tűnik a legjobb megoldásnak - belépek, és mivel a szőnyegen senki nem árválkodik, a padnál ücsörgőkhöz tartok. A férfi pont megtenné bemelegítésnek. Oda lépve meg is szólítom
/Görög/ Helló! Csak a töködet vakargatni vagy itt? Mert ha nem, húzz védőrucit, és gyere! Kell valaki, aki meg tudja magát védeni!- mutatok a szőnyeg fele.
Amennyiben hajlandó rá, már csak egy kérésem van felé
/Görög/ Próbálj minél gyorsabban lerendezni! - utasítom, nehogy itt holmi simogatásra készüljön. Nem azért jöttem.

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délután

Az edzőteremre síri csend borul amikor felvonultok a szőnyegre. Mindenki titeket figyel, azt, ahogyan csak úgy besétáltál és kikezdtél az őrs egyik legnagyobb tagjával. A Doktornő, a találkozás és minden ami ma vagy korábban történt ott buzog benned táplálva a sötétséget, mely kitörni kész. Ki miképp látja a viselkedésedet azt megtartja magának, míg neked csak a kíváncsi tekintetek jutnak. Miközben Lázadsz minden ellen, s mégis vágysz a Rendre, oly kettősség ez mely szét fog tépni, ha találod meg az egyensúlyt.

Nem csak ezt, de a fizikait is, mert úgy dobtak át, hogy nyögni se volt időd a meglepetéstől. Amilyen modorban kérted, pontosan úgy kaptad meg a kezdeti pofonokat. Képletesen persze, hiszen mindketten viseltek némi védelmet, de mikor harmadszor dobnak át, rá kell döbbenj, hogy a haragod sehova sem vezet. Kellene, de te egyre jobban és mélyebben veszel el a Gyötrelemben, ami folyamatosan suttogja, hogy könnyedén tudsz győzni, csak akarnod kell.

S aztán valahol, egy ponton túl, amikor a kapok több lett mint az adok, amikor már nem elsőre vagy utána kerültél földre, valami elszakad benned, valami mélyen az Esszenciádba mar, a lényedet rántja le Abyss jeges és fénytelen vermébe egy érintéssel ölsz. A düh, a harag, a kétségbeesés és a tehetetlenség érzése, a magány, a félelem és más sötétséget tápláló érzelmek legyőzik az akaratodat, kifordítják a hitedet és elveszik tőled mindazt amit még birtokolni véltél.

Gyilkost csinálnak belőled.

Nem tudja senki, te is csak sejted, hogy a nagy darab test amikor rád omlik az nem a fáradtságtól van, nem azért, mert puszta tömeggel akarnak legyőzni, nem is azért, mert te rántottad magadra az illetőt. Látod, miközben közelít feléd a feje, hogy abban a tekintetben már nincs semmi. Nincs több remény, harci láz vagy tisztelet. Nincs benne semmi, mert kioltottad az életét. Nem tettél semmi mást, csak elvettél egy esélyt, egy újabbat, már a másodikat. Érzed, ahogy egy részed a férfivel halt, ahogy magad is elveszel…

Halálos csend van…

Aztán minden felbolydul amikor a rendőrtársad nem mozdul többé. Emberek kezdenek el kiabálni, mások hozzátok rohannak! Próbálják lecibálni rólad és megkezdeni az újraélesztést, miközben néhányan melléd lépnek, hogy felsegítsenek. Talán mindez lassított felvételként pereg előtted, lehetséges, hogy nagyon is tisztában vagy mindennel, de egy biztos: te voltál. Ők nem tudják, nem értik és most nem is fogják, mert céljuk egy társuk megmentése.

Miattad.

Off-Topic: megjelenítés

+1 Ideiglenes Torment

[Dierol]

Enethiel

A nagydarab férfi úgy tűnik, hogy nem riad meg a kihívástól! Helyes! Így nem kell felhergelnem, hogy megmozduljon - jön magától is. Reményeim szerint nem lesz könnyű dolgom...
Hát, ebben nem is kell csalódnom, mert nagyobb és rutinosabb versenyzőnek számít - és pont azt kapom tőle, mint tegnap attól az átkozott Rabisutól! Csakhogy ő hagy felállni - hogy újra és úgy megpróbáljam - és hogy újra és újra rávilágítson arra - sehol nem vagyok. Próbálhatok bármiféle taktikát - egyik sem eredményes - de tudom - győznöm kell! Tanulni a hibákból és egyre hatékonyabban lebontani őt és a védelmét! Hisz ha ez nem megy, akkor egy háromszor nagyobb ellenséggel mire mennék? Végül aztán a folyamatos kudarcok elhomályosítják a célt - pontosabban csak egy marad - győznöm kell minden áron!
Az egyik fogás közben, miközben ismét a szőnyeg felé tartok, úgy döntök, hogy most megmutatom neki! Osztozzon ő is abban az érzésben, amiben én! A düh, harag, tehetetlenség és a többi engem marcangoló érzést egy érintéssel kilököm magamból, és átadom neki...

Ijesztő. Ahogy hirtelen szinte eltűnik a hajtóerő, ahogy mintegy kiürülve csapódok a szőnyegbe, és látom, hogy az ellenségem - nem - ellenfelem szintén hasonló porhüvelye rám omlik. Megpillantva a tekintetében a bennem honoló üresség tükörképét eszmélek fel, hogy mi is történt. Hogy mit csináltam!
Hogy nem ezt akartam! Csak hátul suttogja egy hang, de igen - mégis mi mást akartam volna? S az a szörnyű, hogy talán igaza van... A tompán telő másodpercek mindössze arra elegek, hogy magam előtt újfent megméretessek - és könnyűnek találtassak. Így akarok én másokon segíteni? Hogy ne szenvedjen sokat, idejekorán elvenni az életét? Hát ezért jöttem, csak ennyire vagyok képes? Miközben a kérdést keresem, és hiábavalóan de szemrehányást teszek magamnak, felsegítenek. Jelen helyzetben nem segít, megbántam a dolgot, hogy ide jöttem, hogy elvesztettem a kontrollt.
/Görög/ Hogy az isten bassza meg! - summázom az eredményt - Nem akartam... - teszem hozzá csendesebben, és egy-két másodpercig még figyelem, mire rájövök - ez egyáltalán nem segít. Talán még nem késő? - vetődik fel bennem, hogy valahogy enyhítsek azon a romboláson, amit az imént okoztam.
/Görög/ Engedjetek, hadd nézzem - szólok csendesen, s leguggolok mellé, hogy kitapintsam  az ütőerét - miközben próbálok visszaadni valamit az életből, amit az imént elvettem.

Spoiler: megjelenítés

gyógyítás-próba
Állóképesség(4) + Orvostudomány(1)
Próbadobás 5d10: ( 5,4,4,2,8 ): Célszám: 6. Eredmény: 1 Siker
2 faith megy bele a siker érdekében

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délután

A harc alatt azért nem voltál teljesen tehetetlen, de mivel még fiatal vagy és szerteágazó tudással rendelkezel, hátrányba kerültél azokkal szemben, akik kevesebb területet között osztották meg figyelmüket. Akadtak találatok amiket elértél, de mint Jayr, több technika és talán némi fizikai erő is hiányzik a teljes győzelemhez, ami az ellenfélnél viszont megvan. Így végül pont annyiszor érkezel a földre, hogy az egyel több, mint amennyit még el tudtál volna viselni…

Látásból ismerem őt, járőr a fiú. Belépett az edzőterembe és kérdés vagy hezitálás nélkül kihívta Terastios-t, aki látható örömmel fogadta, hogy valaki végre megtette ezt. Tudtuk, hogy az aikido edző mindenkit úgy dobál mint egy rongybabát, de még nem nagymestere a harcművészetének. Ez a fiatal titán pedig kihívta őt és… pontosan az történt amire mindenki számított. A srác is úgy repkedett, hogy félő volt eltörik a számtalan becsapódástól. De ez a fiú úgy pattant fel minden alkalommal, hogy a végén mindannyian tisztelettel csodáltuk a kitartását és állóképességét.

Egy-egy alkalommal úgy tűnt a kitartása meghozza gyümölcsét, de aztán minden elveszett. Láttam rajta, ahogy a harag eluralja és a mozdulatai céltalan kaotikusságba fulladnak és így már nem volt a Rendőrség Óriásának ellenfele. Tulajdonképpen saját magát győzte le úgy, hogy elvesztette a higgadtságát. Amit korábban céltudatosságnak hittem, az valóban az volt, de csak palástolt valamit, valami mást, ami egyenes út volt a vereséghez. S amikor már épp elfordultam volna tudva a biztos végeredményt, olyasmi történt, amit elsőre nem tudtam elhinni.

Terastios izmai elernyedtek és egyszerűen rázuhant az ellenfelére!

Az Abyss tekintett rád, láttad azt, hogy milyen útra léptél és hova vezet. Első sorból élvezhetted a teljes fény hiányát, a sötétséget magát és mindazt amit ez jelent. Tudod, hiszen a legfinomabb becslések szerint is vagy négy-ötezer évet töltöttél el ott. Az út amin haladsz pedig úgy vezet ide vissza, hogy bár kiszabadultál, de „Lélekben” mégis ott maradtál. Elvettél egy újabb életet, a másodikat immár és ezzel természetesen megfosztottad őt az Esélyétől is. Önmagad ellen cselekedtél és magadba martál, mely most égető kínként van jelent, oly fájdalomként, ami lehet térdre kényszerít vagy legalábbis lebénít, esetleg… (?)

Szerintem senki nem értett semmit és mindenki legalább egy szívdobbanásnyi ideig valami magyarázatot keresett az egészre, amikor végül a döbbenet káoszba fulladt. A következő pillanatban már valaki elrohant az orvosi felé, egy másik valaki a táskájában kotorászott – valószínűleg telefonért – és persze sokan siettek a két férfi segítségére. A nagyobb csapat leemelte az ernyedt testet, a másik csapat pedig a kilapult rendőrtársunkat segítette fel. Azonnal láttam, hogy baj van, hatalmas baj, amit mások is megértettek. Hezitálás nélkül cselekedtek és elkezdték az újraélesztést.

Az önvád az ami lebénít, ami görbe tükröt tart eléd, de mintha pont emiatt látnád meg azt, hogy még van kiút. Még letérhetsz erről az ösvényről, annak ellenére, hogy egy mély és sötét hang azt mondja, hogy nem kell, hiszen így megvédheted magad és mindenki mást akit csak akarsz. Nagy lehet a kísértés, de talán még nagyobb az ár, ha nem látod meg hova tartasz. Természetesen a megbánás szinte azonnal elöntött, de még ez is inkább csak bántóan hat, hiszen megkésett érzés ez, olyasmi amikor rádöbben valaki, hogy rosszat tett minden jó szándék ellenére. Vagy eluralták az érzései és a jó szándék felolvadt a harag és gyűlölet tüzében…

A kisebb csapat épp felsegítette a másik versenyzőnket, amikor észrevettem, hogy az arca kész tanulmány. Ahogy a haragja elpárolgott sok minden a felszínre került. Nem vagyok pszichológus, de azért láttam rajta a bűntudat, a kétségbeesés és tenni akarás tsunamiként lecsapó egyvelegét. Ismerem ezt, már átéltem korábban és tudom mit kell tenni. Odalépek és lefogjuk a társunkat, mielőtt valami olyan butaságot akarna tenni, amivel csak rontana a helyzeten. Elkísérnénk a padokig, leültetnénk és adnék neki egy kis vizet. Le kell higgadnia, mielőtt újabb vélt-valós hibát követ el.

Lefogtak hát, nem engednek, hallod, hogy odakintről is heves kiáltozások hallatszódnak – hiába no, a görög egy heves nép – de kétled, hogy a mentő időben ideérhet. Az oxigén ami oly fontos az emberi szervezetnek, nélkülözhetetlen a működéséhez, nem érkezik megfelelően – hiába minden befújás. Lehet, hogy megpróbálnád kitépni magad, hogy segíts, hogy ellensúlyozd amit tettél, de képtelen vagy eljutni a mozdulatlan testhez, aminek Lelke már úgy tűnik immáron Morana birodalmába lépett. S amikor minden teljesen elveszett, amikor úgy tűnik a tetted megmásíthatatlanul rád nyomott egy bélyeget…

A férfi felköhög és kábult-hulla fáradtan szuszogni kezd.
A megkönnyebbült sóhajok mellett örömkiáltások harsannak.
A fáradt csapat aki küzdött a férfi életéért is mosolyogni látszik.
Végül a mentősök is befutnak, hogy kórházba vigyék azt a férfit, akit
majdnem megöltél.

[Dierol]

Enethiel

A harag. Azt hittem, hogy irányíthatom, hogy ha kissé engedek neki - akkor szabályozott keretek közt levezethetem mindazt a feszültséget, ami felgyűlt bennem. De nem ez történt - hanem megérezvén, hogy gyengült az irányítás - további erőt gyűjtve végül egy végzetes csapás erejéig kitört, és mindent tönkre tett, ami az útjába került.
A csapás ridegsége kételyt sem hagy bennem, hogy mily erők hajtják, és hogy honnan is eredhet. Valahol szörnyű rádöbbenni, hogy ami ellen harcolok, pont annak engedek utat, és nyitok számára magamon keresztül kaput a világra...
Hogy a fájdalom eleve fizikai, vagy csak "lesugárzik" a kín, nem tudom, és nem is lényeges. Kezemet ökölbe szorítva, ujjaim a tenyerembe vájnak, miközben könnyes arccal azon erőlködöm, hogy ne kelljen felordítanom. Ha ez az érzés a csapás előtt mart volna belém, talán még időben észhez térít... - de késő bánat. Viszont a vakító kín felfedi a válaszutat - hogy döntenem kell. Robogok tovább ezen, mely meredek spirálban vezet lefele, vagy - még amíg lehet, visszatérek az eredeti ösvényre - amely ki tudja, hogy végül hova visz? Közeben a megbánás is belém mar, amely szintén nehézzé teszi számomra az elfogadását, és azt - hogy lássam be a hibámat. Hogy nézzek szembe azzal - engedve az érzéseimnek olyas valakit bántottam akinek aztán tényleg semmi köze nem volt a sérelmeimhez. Nem mintha ez mentség volna a tetteimre...

Bár kérem, hogy engedjenek oda - vagy csak szerettem volna kérni? Nem emlékszem, de nem oda, hanem a padhoz kísérnek - és leültetnek. Mire ráeszmélek, hogy mi történik, állnék is fel, hogy odamenjek - ha már én tehetek róla, segítenem is nekem kell! Csakhogy a többiek máshogy gondolják - és erőszakkal a padnál tartanak. Látván a helyzetet, rájövök - ha nem csinálok semmit, közös erővel tesszük a koporsóba. Ezért nem kizárt, hogy kisebb birkózás kezdődik - aztán belátom - ha nem akarok több áldozatot, fel kell adnom. Így a kispadról szurkolhatok, és nézem csak ahogy küzdenek - bár túl sok reményt én nem fűzök a sikerhez - sőt, egy idő múlva le is mondok róla.

Aztán úgy tűnik, hogy mégiscsak sikerül az, amire már nem is számítottam. Megkönnyebbülten fújom ki a ki tudja, hogy mióta bent tartott levegőt, és hálásan nézek azokra, akik nem adták fel, és sikert arattak!

Végül aztán amikor a mentősök is megérkeznek, majd átveszik a beteget - akkor próbálok meg a közelébe jutni - hogy miközben finoman megérintem a kezét, elmondjam a kívánságomat
/Görög/ Meg kell gyógyulnod! - szólok, miközben az apró érintéssel próbálok némi erőt tölteni bele.

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délután

Rádöbbentél, hogy az érzések milyen erőt képviselnek! Az emberek milyen mélységeiben képesek átélni őket, és mindezt most már magadénak mondhatod. Ők a Teremtés, illetve a Lázadás óta képesek erre és rövid életük alatt szinte mindent megélnek ezek által amit eddig csak elképzelni (se) tudtál. Tudod, hogy a harag, a gyűlölet és tehetetlenség érzése mire képes, talán van más, a család, a valahova tartozás és a szeretet, a szerelem érzése ami más utakra vihet. Kérdések, melyekre csak egyetlen egy módon találhatsz igazi választ, úgy, hogy azokat is átéled!

De most a „lelkiismeret-furdalás”, esetünkben a megbánás dominál, tetteid következményeiképp. Rádöbbeni, hogy az egykor csak építő, teremtő és gyógyító erőd (talán csak) az Abyss után milyen pusztításra képes. Talán nem is te tetted, csak az Abyss eszköze vagy, egy csatorna, melyen keresztül a Teremtésre zúdíthatja a Semmit, amely ellentéte annak és így elpusztíthatja. Ki tudja? Talán a Neberuk akik előre látnak mindent vagy az Annunakik akik mindennek formát adtak? Esetleg senki, csak a Teremtő, aki maga sem kívánt a Semmihez érni és Elohimjait küldte inkább?

Sebet ejtettél magadon, a fájdalom józanító hatása után már könnyes tekintettel éberebben kutathatod a környezteted és benne azt, akinek elvetted az életét. A mellkasodon az érzés, mintha több tonna lenne rajta akkor sem akart felszabadulni, amikor az emberek hosszas küzdelme végül legyőzte a pillanatnyi halált. Morana arca villan fel, ahogy szomorúan tekint rád, ahogy az egész lényéből sugárzik az a megmagyarázhatatlan bánat, de ahogy a könnyeid utat találnak, egy picit, ha nem is nagyon, de egy picit könnyebbé válik a korábbi szívet bénító fájdalom.

Talán mindaz ami kiváltotta pont ettől akart megóvni? Lehet, hogy előre látták és próbáltak rávezetni egy másik ösvényre mielőtt elnyel a sötétség? Lehet, hogy a doktornő azért árulta el az egyik legféltettebb titkát, hogy megmutassa a bizalom még létező dolog! S az, hogy közben óvatos? Kinek róható ez fel? Te sem vagy erőd teljében és ki tudja, talán mások is ennyire elesettek – kivéve persze azt a Rabisu-t, aki láthatóan igen csak magánál volt. De ez a világ más, mint egykoron volt és ehhez alkalmazkodni kell. Ez olyasmi, ami nem könnyű dolog, főleg egyedül, de nem is lehetetlen!

Nem engedtek oda. Ki tudja, hogy ebben az állapotban nem rontottál e volna az egészen és az emberek nem véletlenül tartják a mondást, hogy a pokolba vezető út is… visszafognak, nem engednek! Aztán, talán már nem is mersz odamenni, még akkor sem, ha a kevéske Erődből áldoznál és tudod, hogy az úgy rossz már nem lehet. Ez a pillanat az embereké, azoké akik nem félnek a haláltól, akik szembeszállnak vele és képesek legyőzni. Tudod – Jayr emlékeiből – hogy ez nem mindig sikerül, de sosem adják fel! Soha. S most az áldozatod – aki közben hordágyra került – élő példája ennek! Élő!

Te lemondtál róla.
Rád cáfoltak.
Ez fájhat.

Mikor megérinted a férfid, mikor azt kívánod, hogy gyógyuljon meg, úgy érzed többet tettél, mint ha engedtél volna a pillanatnyi csodának, amit amúgy is nehezen lehetett volna megmagyarázni. Ami ennél sokkal erőteljesebben hathat rád, az a hálás és fáradt tekintet, amely egyáltalán nem vádol. A tudatlanságé, mely nem hibáztat téged. Ez olyasmi, ami talán csak fokozza az érzéseidet, de végül a férfit elviszik és hallod odakintről ahogy a Mentőautó szirénázva elhajt. Az emberek nagy része most nem akar edzeni, legtöbben a fürdő felé veszik az irányt, kivéve két embert.

Az egyik az, aki a padnál a leghatározottabban fogott le.
A másik a lány az edzőteremből…

[Dierol]

Enethiel

Első kézből sikerült belekóstolni abba, amit eddig csak távolról szemléltem, és néha bizony nem is teljesen értettem. Igaz, ez a falat meglehetősen keserűnek tűnt - és majdnem megakadt a torkomon - de talán a többi, még magára várató ennél már csak jobb lehet. Innen már csak felfelé visz az út! Vagy legalábbis kéne...
Most könnyű lenne elhatárolódnom a történtektől - hogy nem is én tehetek róla, hogy nem én vagyok a hibás. Ám el kell fogadnom, hogy az elmúlt idők és az Abyss megváltoztatott. S ezekkel a változásokkal,  gyengeségeimmel együtt kell tudnom elfogadnom magam - és ebbe az is bele tartozik, hogy beismerem a hibáimat is. Így talán legközelebb nehezebben követem el ismét. Viszont ez most nem igazán segít - a bűntudat mintha kissé lelassítana, paradox módon húzna az Abyss fele - egyedül talán az ad némi vigaszt, hogy az emberek összefogva kissé elodázták Morana munkáját.

Hogy ebből mennyit sejtett vagy látott előre a doktornő - azt még megsaccolni sem tudom. Viszont úgy érzem, hogy ha nem is bizalmatlan, hanem óvatos - attól függetlenül én sem vagyok jobb helyzetben. Elvégre én meg nem bízom a patronálójában - és ezáltal benne sem. Így marad a patthelyzet - amíg nem sikerül összeszednem magam. Ugyan az összefogás lehetősége csábító gondolat, de amíg magamban sem bízom, hogy bízhatnék másban? Vagy mások hogy bízhatnának bennem? Ez pedig csak gyengítené, nem pedig erősítené hosszú távon a kapcsolatot. De jelenleg ez nem igazán tűnik fontosnak - mikor a haláltól próbálják visszalopni az életet - melynek én vetettem véget!

Eleinte küzdök a realitásokkal és azokkal, akik nem engednek - aztán feladom, és csak keserűen figyelem a reménytelennek tűnő küzdelmüket. Amely számomra nem várt, de örömteli fordulattal ért véget - merthogy ez alkalommal megnyerték a harcot. Ez a jövőre nézve példa értékű lehet, hogy soha nem szabad feladni! Lehet, hogy most nem volt igazam, hogy tévedtem - de ennek most tudok örülni. Bebizonyították, hogy vesztes állást is lehet győzelembe fordítani - csak eltökéltség kérdése!

A hordágyon fekvő férfi tekintete teljességgel zavarba hoz - hiszen a szemrehányás lehetne a legkevesebb, amit ki kéne olvasnom belőle -ha lenne igazság. Az életét nem nekem, hanem a többieknek köszönheti - ráadásul én támadtam rá - még ha nem is tudja. A kórházban meg kell majd látogatnom, hogy maradéktalanul felgyógyuljon ebből a ... szégyenemből.

Kissé elveszetten álldogálok, miközben a terem lassan kiürül - és azon tűnődöm, hogy mégis mit kéne csinálnom. Valahogy ezek után olyan abszurnak tűnik, hogy én meg csak kisétálok és biciklire szállva eltekerek fóliát meg ragasztószalagot venni. Hogy folytatódik minden, mint ha semmi nem történt volna. Pedig ez egyáltalán nem igaz! S milyen igazságtalan!
Tanácstalanul körülnézek, hogy kik maradtak -  az egyik kolléga, aki lefogott. Nem neheztelek rá, hisz azt  tette, ami szerinte a leghelyesebbnek tűnt. A másikuk pedig aki azt a látványos produkciót csinálta az edzőteremben a vizes flakonnal. Mit is mondhatnék nekik? Nem igazán volna kedvem beszélgetni. Csak intek, és lehangoltan kibattyogok a legközelebbi víz vagy ital automatához. Úgy érzem, hogy innom kell valamit! Kicsit céltalanul téblábolok, amíg a folyadékot kortyolgatom, aztán cselekvésre szánom magam - és újfent biciklire szállok.

[Thyriel]

Görögország, Athén
1999. július 25. – 5. nap
Vasárnap – Délután

A Doktornő biztos örülne ha hallaná milyen gondolatok kavarognak benned, de ezeket most megtartottad magadnak. Ami azt illeti, semmivel sem érzed magad jobban mint előtte, de azért talán nagyon haloványan jó érzéssel töltött el, hogy az élet amit kioltottál, csak egy pillanatra volt az és a halál legyőzetett. Ha más nem is, de ez biztos, hogy kiváló emlékeztetője volt az Átoknak, amivel az Elohimok sújtották Lázadó testvéreiket.

Senkit nem akarsz látni és még kevésbé beszélnél velük, de úgy tűnik, hogy ezzel nem vagy egyedül. A fennmaradó két személy csak tekintetével kísért ki és a folyosón, illetve már az utcán sem akar senki párbeszédbe elegyedni veled. Úgy tűnik, hogy megértették mire van szükséged vagy csak hagyták, hogy a magad módján próbálj meg szembenézni a történtekkel vagy… a lényeg, hogy a férfi túlélte a veled való találkozást – igaz, nem neked köszönheti.

A legközelebbi ivóvíz a folyosón található, amely ad hideget-meleget és szódavizet is. Ezután kilépve és felpattanva már a kerékpárral hajtasz sietve – talán észre sem vetted – hogy a frusztrációd egy része ebben manifesztálódott és néha egy-egy lassabb autót is ki kell kerülnöd. Egy-egy dudaszó is beszűrődik, de nem tudnád megmondani, hogy ez neked vagy másnak szólt annyira lefoglal a harc az igazsággal. Az élet, és te is haladsz tovább, míg leizzadva haza nem érkezel, ahol

Azt látod, hogy az ablakot… megjavították! Nyoma sincs annak, hogy bárki engedélyed nélkül csak úgy megfontolásból betört volna az életedbe és az otthonodba, sőt, még egy cetlit is hagytak az ablakon! Mikor közelebb lépsz, hogy megnézd mi az – mi van ráírva, rá kell jönnöd, hogy kívülről van rajta, de azért így is el tudod olvasni a rajta lévő görög betűket, melyek egyetlen egy valakitől származhatnak és ez minden kétséget kizáróan biztos:

Kérlek legyél óvatosabb, veszélyes időket élünk!
Leo