Egykor volt egy hatalmas terv. Talán még most is létezik. A Terv, melyet a Teremtő csak Luciferrel osztott meg, de még ő is csak töredékét volt képes megérteni. Hogyan tehette volna hát megannyi (sokkal) apróbb fogaskerék (esszencia) a hatalmas gépezetben (teremtésben)? S mégis, megtették azt amit, vezetve azon Hajnalcsillag által, ki idolja lett eme Lázadásnak. Ugyanakkor a Teremtő parancsai mindig is azok maradtak, amik először elhangzottak, akár betartották akár megszegték azt…
„Szeresd az embert, de ne mutatkozz előtte”
Tudod, hogy történt valami, valami, ami miatt a Lázadás elbukott. Ez a dolog hatással volt az egész elképzelésre és végül alapjaiban remegett meg és omlott össze. Talán ez az egész most egy Második Esély és mint ilyen a Lázadók felelőssége, ha már megtették egykor azt ami miatt száműzettek a Fény Teljes Hiányának Birodalmába, a Gyötrelem Öröknek tűnő Fellegvárába, a Verembe vagy ahogy te emlékszel rá, az Abyssba.
Azonban a célodig hosszú az út, s igaz talán van még időd, sőt esélyed, hogy ezúttal minden úgy legyen ahogy kell, tulajdonképpen a legtöbb akadályt maga az elképzelésben rejlő nehézségek adják. Meg kell harcolnod számtalan korláttal, előítélettel és mindazon örökséggel, amit a Bukás miatt kaptak az emberek (ki tudja, talán a ti hibátokból). Megkapta minden Ház a maga átkát, ahogyan történt az a Másodikkal is:
Az Ember ezentúl öregedjen és végül meghaljon, végül a Halál Elohimai el kell, hogy jöjjenek értük. Ezentúl az idő ne kímélje őket, öregedjenek, betegeskedjenek és lassan pusztuljanak, végül a legerősebb is elgyengüljön, ne kíméljenek a Halál Elohimai senkit! A Második Ház Elohimai őrizhették tovább az életet amit teremtettek, de abban a tudatban, bármit tesznek, az egyszer véget ér!
S ekkor érintetted meg Thana arcát-állát, aki mikor felnéz, oly mélyen érinti a lényed, az Esszenciád, hogy Jayr teste könnyezhet, mintha sosem értett szomorúság ült volna a vállán, mintha egy láthatatlan súly nyomta volna azt és most e tekintet által nyert volna feloldozást. Az érzés, mintha felszabadulnál a könnyek által és elnyernél egy oly nyugalmat, amin át könnyebb szemlélni és megérteni a világot, a Teremtést, aminek te is része vagy…
Szavaidra nem szól, csak tekintete beszél, de az ezer szónál ékesebb, de abban nem találsz vádló tüzet vagy haragvó izzást. Semmi mást, csak végtelen szomorúságot és talán, ha jól érted, akkor… megbánást. A hatás erős, érzed, ahogy a lénye akaratlanul is kapcsolatba lépett a tieddel és megérintette azt, de mindez csak egy tünékeny pillanat, ami végül egy oly szelíd arcú nő pihegésével zárul, hogy kétségtelenül az szende ártatlanság szavai kúsznak elmédbe…
Nem tudod mi történt, de az biztos, hogy amint segíteni akartál, ahogyan kiengedted a Kisugárzásod, azonnal felpattant és… most riadt őzike tekintete kutatja a környezetét, melyben az önvédelem ősi ösztöne munkálkodik. Még benne is, egy Bukottban, ki egy ében-bőrű húsbörtön foglya hevesen ég a félelem az elmúlástól. S te, aki mindennek forrása vagy, még mindig élvezed a bizalmát, mert azzal, hogy hátralépsz, hogy megadóan emeled a kezed megnyugtatni tűnsz őt.
A Igaz Valója még mindig oly különleges, mint elsőre volt és most hogy megint láttad, olyan furcsa érzésed van amit (most még) nem tudsz mihez kapcsolni, de érzed, hogy valamit megérintett a benned kavargó emlékek fodrozódóan örvénylő kaleidoszkópikus képtöredékek között. S bár hirtelen számtalan szóval kérnél bocsánatot, még mindig nem elég, hogy megértsenek, ugyanakkor az arcod ékesebben beszél a szavaknál, s ez, ha óvatosan is, de megérdemel egy érintést.
Azt, amit korábban te is adtál, most visszatér hozzád, állad emelik és szárnyak ölelnek körül titeket, míg végül elenyésznek és csak két fonódó embertest nem marad abban a fura szomorúságban, ami a béke érzetének melegségét hagyja maga után. S az, hogy a terveid miképp sodródnak vissza a tervezett mederbe már rajtad áll, az elválást nem sietik el, kiélvezik a karok adta biztonságérzet minden pillanatát, tartson az bármeddig…