Görögország, Athén
1999. július 27. – 7. nap
Kedd – Éjjel
Alapvetően egyetlen apróság szólt közbe a gondosan megfontolt tervedbe: a Szabad Akarat. Az egyetlen dolog, amiért a Lázadás igazán fellángolt. Emberek ne csak létezzenek, de éljenek igazán! S talán halkan suttogva az Elohimok is. Teremtették mindkettőt, de az egyik csak vegetált, a másik pedig nem tehetett semmit, csak messziről szerethette. Egészen addig a pillanatig, amikor valaki úgy döntött, hogy ezen ideje változtatni…
Most, hogy eldöntötted mi lehet a helyes, hogy kitartasz mellette még akkor is, ha tudod a Kiriakidis vér nem a legtürelmesebb. Nem tudod mi volt a rosszabb, amikor kiabált vagy amikor jeges nyugalommal szólt hozzád, de így utólag már tudod, hogy a második volt az. Egy pillanatra talán átérzed, hogy milyen lehet Morana-nak, aki lehet nem csak a test, de a Lélek halálát is átérzi. Úgy véled, hogy a könnyek azért szöktek ki, mert valahol valami eltört, talán meghalt.
A kulcscsomó, mely korábban a mellkasodnak csapódott, majd onnan leesett és elcsúszott valamerre szintén a bizalom egy szimbóluma volt, amit most visszadobtak. A lehető legrosszabb lehetőségek közül kellett választanod, talán te tetted helyesen még akkor is, ha mindenféle hangok suttogtak vagy maga Thyra sem volt tudatában annak mit is kér, de a végeredményen sajnos ez nem változtat. A te szemszöged, az ő nézőpontja nem metszette egymást. Nem tudta, hiszen ő nem Enethiel-t látta…
Nem akartad elvenni tőle Jayr-t, de nem is mutattad meg neki azt ki is vagy, ez pedig olyan félmegoldás volt, ami lehet bármennyire megfontolt, igaz semmiképp. Ez a világ hitetlen és csak azt fogadják el úgy ahogy, amit látnak. Itt pedig csak azt látták, hogy mivel és miért érkeztek, majd mi lett belőle. Épp mikor bimbózott volna ez a gyönyörű virág, az, amit megörököltél és sosem érezhettél azelőtt. Egy formáját igen, azoktól az emberektől, akiknek hite táplált, de nem így. Így sosem…
Sok érv szólt ellene, több, mint ami mellette, de vajon attól még nem úgy lett volna a helyes? Nem most fogod meglelni a választ, de lehet ha rábukkannál és igazabb tűnne akkor is így döntenél. Úgy véled, hogy így tehetsz érte a legtöbbet, még ha ezzel el is veszíted őt. Ilyen érzés lehet Sybilnek, aki mindent megtenne érted, amiről úgy véli a javadat szolgálja, hogy aztán vezekeljen a döntése következményitől, tőled. A szeretetét azonban ez sosem törné meg…
A legrosszabb az egészben a bizonytalanság. Nem tudod, hogy lesz e még lehetőséged elmondani mindazt amit most még el akartál, amiről tudod, hogy a feléig se jutnál el. Az a bizonyos „pokol” és „út” meg „jószándék”. S mintha mindez nem lenne elég, felrémlik azon hasonló bölcsesség is, hogy „Minden jó tett elnyeri méltó büntetését”. A fájdalom lassan gyűrűzik fel az Esszenciád mélyéről és mélyen beléd mar, ezért nem vagy képes megnyugodni, hiába tudod, hogy mindent megtettél amit csak tudtál.
A szavaidra, illetve arra az egyre még villant egy tekintet és bár nem láttad jól, de mintha az a kemény és határozott nő, most megtört és könnyes tekintettel pillantott volna rád, de az ajtó oly gyorsan csapódott be, hogy a jókívánságod már arról pattant le-vissza. Nem tetted meg, óvtad volna, de ez nem volt elég. S mindezek mellett a magány néma társ, aki veled maradt, a kulcscsomó ami ott hever ahova esett és az illat, ami még hosszan kísér megidézve őt.
Az Exed emléke is kísért, a két dolog úgy erősíti egymást, hogy az már szinte kibírhatatlan, de valahogy azért legyőződ. Nem könnyű, először megtapasztalni efféle érzéseket, amikkel az emberek ki tudja mióta szembesülnek. Ezért voltak annyira népszerűek a Lammasu-k, mert annyira jól megértették az emberi érzéseket? Tudod, hogy egyszer ellátogattál egy Erődbe, a neve… az nincs meg, de fenséges volt és gyönyörű, akárcsak az, aki fogadott. Nem tudod mit is kérdeztél pontosan, de a válasz az volt:
„Az ad nekik erőt, hogy van kiért harcolniuk! Nem annyira értünk, mint azért akit mindennél jobban szeretnek!”
S most úgy érzed, hogy te vagy az az ember, Jayr, aki legalább annyit kiabált volna veled, amennyire lehet, hogy büszke is lenne rád, ha még élne. De most az ő halála is mázsás súlyként nehezedhet rád. A késő éjjel is – vagy kora hajnal – a nap, amikor az ikrek talán némi vidámságot csempésznek az életedbe-létezésedbe. Addig is van dolog és mindennel végzel, de elaludni? Talán el tudtál, de álmodban csak háború borzalmai kísértenek, fájdalom, kín és pusztítás. Halál.
Görögország, Athén
1999. július 28. – 8. nap
Szerda – Kora reggel, Reggel
A kanapé nem sugallja azt mit vesztettél… de azért egy picit igen. Ott van még Thyra illata, a lehetőség, ami kifakult és igazából a tegnapi nap emlékeinek súlya bizony rányomja a bélyegét az alaphangulatra. Ugyanakkor tiszta vagy és mi több, frissen borotvált, ami megint olyasmi amit Thyra legalább annyira szeretett benned, mint a borostádat. Merenghetnél, de korán érkezik a csapat, már kintről hallani a cserfes kislányokat és Cassiát aki csendesítené őket.
Csengő szól.
Ajtót nyitva már el is viharzik melletted a két kis elevenség, hogy Cassia bocsánatkérő mosolyát két puszi és egy rövid ölelés kövesse. Két lépéssel bent is van, majd rászól a gyerekekre, amolyan úgy sem hallgatnak rám, de talán ez most nem is baj módon, hogy:
Cassia /Görög/
Kali, Izy! – megtorpanó lábacskák –
Kíméljétek kérlek Jayr bácsit!Isidora /Görög/
Ne aggódj anyu! Ő egy saru, nem lesz baj! – nyugtatna
Kallidora /Görög/
Igen, már járt Hádész bácsinál is! Igazi hős! – csatlakozik
Cassia /Görög/
Ne engedd, hogy túl sok cukrot egyenek, a Te érdekedben! – mosolyog
Isidora /Görög/
Ki az a Leo? – kérdezi hirtelen, épp az ablaknál áll
Kallidora /Görög/
S miért dobtad a földre a kulcsodat? – matat a földön, magához veszi
Cassia /Görög/
Köszönöm, hogy vigyázol rájuk! Sok a dolog, csak késő este jövök! De ha bármi történne, tudod, hogyan érhetsz el! – készül is indulni
Mielőtt azonban távozhatna, még odarohan a két kis megtestesült ártatlanság és szoros ölelés és puszik után engedik csak el egymást. A legrosszabb talán az lehet ebben, hogy benned milyen emlékeket idéz, de végül arra ébredsz, hogy két kis apróság téged bámul egymás mellett állva legalább akkora kíváncsisággal, mint amennyire aggódónak tűnnek. S mindez még nem lenne elég, a kis szemfülesek jól belekérdeznek a dologba.
Isidora /Görög/
Miért vagy szomorú? – kérdezi aggódva
Kallidora /Görög/
Nem tudtad megmenteni Perszefonét? – csatlakozik testvéréhez