A vihar óta. A kezdete annak, hogy a dolgok nem akarnak megfelelően alakulni, hogy a karma folyamatosan ujjal mutat, a középsővel, hogy a yin és yang egyensúlya megszűnt létezni. Azóta is azon fáradozol, hogy megtaláld azt ami elveszett, amit elvettek tőled és amit még nem is tudod, hogy keresel. Ez az egész – minden – ami veled történik, olyan, mintha nem is Axel-el történne, hanem egy idegennel, aki némileg más logikával veselkedik neki a kihívásoknak.
Ilyen az, hogy a legkönnyebbel próbálkozol, az ajtónyitással. A következő is nyílik, lefelé menet pedig egy nagyobb terembe jutsz ami eltekintve egy két oszloptól teljesen üres. Illetve most hogy az oszlopok picit odébbálltak, már feltűnik, hogy mégsem. Egy nagyobb színpadszerűség van a végében és már innen látod, hogy szabályos távolságokra fémrudak állnak ki belőle, olyasfélék amikre így első ránézésre a kikötés jut az eszedbe. Főleg az az apró karika gyanús mindegyik tetején hozzávetőleges derékmagasságban.
Ez az egész hely igen minimális berendezéssel és még kevesebb díszítéssel bír, de cserében minden ellenálló még az idő vasfogával szemben is. Olyan ez a hely, mint egy börtön vagy valami, ami még annál is rosszabb! Mindenesetre fent hét és lent kilenc ajtót számoltál – a lentiekben a két kijáratit is beleértve. Sajnos kódra az ég egy adta világon semmi sem utal, de a kis-srác zsebeiben sem sokkal többet találsz. A nyakában vagy máshol sem, úgy tűnik őt is – akár téged – alaposan kifosztottak.
A makacs számlap nem akarja megadni magát. A legnagyobb probléma az lehet, hogy a falban van és nem tudsz kellően nagyot belerúgni, nem beszélve arról, hogy elég magasan is. Ellenben az efféle hangzavar valaki figyelmét felkelthette, mert léptek zaját hallod. Közeledőekét. Rendszertelen és lassú, úgy tűnik inkább csak a kíváncsiság vezérli, semmit az aggodalom vagy sietség. Lehetséges, hogy valami rabra gyanakszik, aki fel akarja hívni magára a figyelmet…
Az idegen nyelven karattyol valamit, tisztán hallod, ahogy egyre közelebb, lassan a lépcsőhöz ér. Oda, ahol elméletben Neko-chan feküdt jó ideje már, de most valahogy nem akar senki kiabálni, hogy ki az és… mást. A kisfiú még mindig eszméletlen melletted a földön – ahogy letetted úgy piheg – te viszont kezdesz kifulladni. Nem veszélyes még, de azért érzed, hogy ez sem a rövidebb napok egyike, amikor némi edzés és meditáció töltötte azt ki…