Jaszef ibn Hasszár
Amikor a gorvikiak elkezdik pofozni szegény dzsadot, a dervis teste megfeszül, karja önkéntelenül is a jatagánok markolatához kap, de nem rántja őket elő, és a helyéről is csak egy egész picit emelkedik el. Ebben a pózban azonban mintha megfagyott volna, és csak akkor huppan vissza a székére, amikor a másik sivataglakó holtan terül el. Némán, mereven nézi az egyre szélesedő vértócsát, és csak részletekben jutnak el hozzá a kocsmáros szavai is, ahogy elengedi a jatagán markolatát, keze az asztalra hanyatlik, és hanyatt dől a székén egy halk sóhajtás kíséretében.
Ennyire kiveszett volna belőle az empátia? Hogy meg sem mozdult, hogy egy testvérét megsegítse - holott nyilvánvalóan szüksége lett volna rá. Mi történt vele? Ennyire kiégett volna, ennyire csak az amundok elleni bosszú hajtja, és azon túl nem maradt benne semmi? Valamikor gondolkodás nélkül vetette volna be magát a harcba, hogy a dzsadot megvédelmezze, most pedig mozdulatlanul nézte végig a gyilkosságot, és nem is akart megmozdulni.
Bocsánatkérő imákat mormol Doldzsahhoz, közben gondolatai azonban másfelé járnak.
Amikor felavatták, arra esküdött fel, hogy óvó kar lesz a gyengéknek, gyógyító kéz a betegeknek és lesújtó fegyver az ellenségeknek. Semmi nem maradt már ebből, csak egy kiégett harcos? Egy élettől megcsömörlött, bosszúszomjas veterán? Akit már semmi sem érdekel a célján kívül, még ha ez dzsadok életébe kerül?
Talán igen.
Talán az előtte álló feladat miatt nem lépett közbe.
Talán nem is akart egyáltalán.
Talán közelebb áll már a gorviki kutyákhoz, és szerinte is pusztulnia kell a gyengének?
Saját magával folytatott morális vitája eléggé leköti a figyelmét - csak akkor veszi észre a Vándort, amikor az már az asztalánál áll.
[dzsad]- Üdv néked is, szahib. Én a sivatagba készülök. Veled vagy nélküled.
